2013. december 18., szerda

A leporelló örök

A leporelló állandó népszerűségnek örvend, generációk nőttek fel rajtuk. Ma is bőséges választék található a különböző témájú mesékkel, versekkel, mondókákkal. Nemcsak az újak, de a régebbiek reprintkiadásai is virágkorukat élik. Mégis elmondható, hogy viszonylag kevés a katolikus témájú leporelló. Ajánlónkban tehát a kicsiknek próbálunk kedvezni, és a vallásos témájú leporellók közül szemezgetünk. 


Ilyen kedves, gyerekeknek szóló történet a Hogyan kaptak bundát az állatok? című verses mese is, amely az állatbarát Szent Ferenccel ismerteti meg a gyerekeket. A történet szerint Szent Ferenc bundát varr a didergő állatoknak. Az erdei állatok, miután beköszöntött az ősz, fázni kezdtek. Az egyetlen, aki segíthet rajtuk, az Szent Ferenc. Ő pedig segít is a vacogó állatokon. Sorra kopogtat be hozzá a medve, a nyúl, a róka és a sün is. Hanem, mire a sünre került volna a sor, addigra elfogyott az összes fonal. Nem maradt más, csak a sok elhasznált tű. 

Nézzük! Júj! 
Nincs már több fonal! 
Hogyan kötök bundát hamar? 
Odaadtam összes kelmém,
Hogy segítsek én, szegénykém? 

Már csak a tű maradt itten, 
lássuk, az meg mit segítsen? 
Van belőle egy marékra, 
Gyere süni, kössük gúzsba. 

Elkészült a tüskés szőrme, 
A süni gyorsan fölvette,
Így lett kicsit melege.
Megköszönte, hálálkodott, 
Elköszönt, majd tanakodott, 
Neki miért ily tüskés jutott? 

Többinek mind fényes-selymes, 
Pihe-puha, jó fekhelynek, 
De az ő bundája csúf is, 
Nem túl meleg és még szúr is. 

Hanem akkor fáról nyomban 
A hátára alma pottyan. 
Nem is egy, de kettő, három
Ott ül fent a szúrós háton, 

Mert a tüske remek bunda, 
Kis gazdáját védi-óvja, 
A ráhullott gyümölcsöket 
Odújába mind behordja. 

Vidám lett a süni újra, 
Kamrájában a sok alma. 
Barátait mind elhívta, 
Kezdődött is a lakoma. 
Táncot jártak énekeltek 
S hálát adtak Szent Ferencnek.

•     •     •

Persze nemcsak a mesén keresztül, hanem közvetlenül az imádságok tanulásával is elősegíthetjük a gyermekek vallásos életre nevelését. Az Úr imáját sok-sok képpel együtt bizonyára könnyebb megtanulni, mint pusztán hallás után. A leporelló illusztrációin gyerekek láthatók különböző élethelyzetekben. A „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” sornál a család az asztalnál ül, az édesanya pedig felszolgálja a vacsorát. „Ne vígy minket kísértésbe” – kérjük az Úrtól, a képen pedig ehhez kapcsolódóan a gyerekek egy földön heverő pénztárcára lesznek figyelmesek, majd pedig így imádkozunk tovább: „de szabadíts meg a gonosztól”, s a leporelló szereplői is így tesznek: felkapják a földről az erszényt, és a tulajdonosa után erednek.

•     •     •

S ha már közeledik a tél, az évszakhoz illő könyvecskéket (Téli mondókák) is találunk, és együtt skandálhatjuk a fülbemászó téli sorokat gyermekünkkel vagy unokánkkal a délutáni séta közben.

 

Susog-susog a levél, 
Közeleg a hideg tél,
Lepörög a falevél, 
Lefújta a hideg szél. 

Esik eső, fúj a szél,
Nemsokára itt a tél. 
Hull a dér, jön a tél,
Daru, gólya útra kél. 

Varjú károg, fúj a szél, 
Esik a hó, itt a tél.
Jaj, de nagyon hideg van, 
Ropog a hó alattam. 
Vígan csúszik a kis szán, 
Most örülök igazán.

Liccs-loccs locsogó,
Esik eső, hull a hó. 
Hull a hó, hull a hó, 
Hógolyózni jaj, de jó!

Hull a hó, hull a hó, 
Lesz belőle takaró.
Erdő-mező megáldja,
Lesz egy derék bundája.

Kiskarácsony, nagykarácsony, 
Kisült-e már a kalácsom? 
Ha kisült már, ide véle! 
Hadd egyem meg melegébe!

Jaj, de szép a karácsonyfa,
Ragyog rajta a sok gyertya.
Itt egy szép könyv, ott egy labda, 
Jaj, de szép a karácsonyfa! 

Kezem-lábam jaj, de fázik,
Csizmám alatt jég szikrázik, 
Ha szikrázik, hadd szikrázzon! 
Azért van ma szép karácsony!

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2013. december 11., szerda

Ünnepi tobzódás

A novemberi szürkeség után szinte mindenki várja az adventet, amikor a sötét téli napokon a lelkekben fény gyúl, amely napról napra egyre erősödik. Hívők és nem hívők egyaránt várják a karácsonyt. Igaz, hívőknek és nem hívőknek más-más az ünnep üzenete. A keresztények a hajnali roratékat említik advent kapcsán, míg nem katolikus társaik a kirakodóvásárok, kisebb, kivilágított üzletek vagy fényűző plázák ünnepváró hangulatát idézik fel. Sokak lelkét sajnos nem a Kisjézus születésére történő várakozás, hanem a csillogó díszletek fénye itatja át. 

Az ünnepvárás sokszor kimerítő rohangálást vagy féktelen forraltborozást jelent egy zsúfolt vásárban, ahol november végétől december végéig énekel az életnagyságú mikulás. Sokan az idejekorán kivilágított és ünnepi díszbe öltözött tereken vagy a megvásárolt karácsonyi ajándékok láttán próbálnak lelkileg feltöltődni. Sokaknak hiába tart több, mint egy hónapig az ünnep (talán éppen emiatt!), végül mégis üressé válik. Szívükben a fogyasztói társadalom már rég átírta karácsony üzenetét, s azt sugalmazza, hogy semmire sem kell várni, hanem azonnal megkaphatja az ember azt, amit szeretne, amire szüksége van. Nincs mire várakozniuk, hiszen már novemberben vagy korábban ünnepi hangulatban tobzódnak. A hetek pillanatok alatt elrepülnek, és az ünnepek elmúltával sokak szíve ugyanolyan üres lesz, mint a pénztárcája.

Ezzel szemben a hívek advent első vasárnapjától napról napra várják a Megváltó születését. Türelmesen, lassacskán megélve az ünnepvárás minden egyes pillanatát. Minden közös, hajnali rorate közelebb viszi őket Krisztus születéséhez, hiszen a hívő ember tudja, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje: az ünnepvárás célja a valódi várakozás és nem rögtön az ünnepekben való tobzódást jelenti.

Mindez érinti a gyerekeket is. Kérdés, hogy hogyan várja egy gyermek az ünnepet? Hogyan taníthatja meg a szülő csemetéjét a helyes ünnepvásásra, s ha katolikus, annak lelki tartalmára? Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat mai könyvszerdánkban. A válaszkereséshez különböző adventi, karácsonyi témájú gyermekkönyveket választottunk. Nagyon kedveltek a kicsik körében a lapozgatós könyvek azon változatai, ahol a könyvben szereplő ajtók és ablakok mögött újabb képek rejtőznek. Ilyen titkos ajtókkal és ablakokkal várja a gyerekeket az „Aki bújt, aki nem” című könyvecske is.

Micsoda meglepetés!
Gábriel arkangyal üzenetet hozott:
Valakinek gyermeke születik! 
Vajon ki lehet az? 
Valaki az ajtó mögött van. 
Hogy pontosan ki ő, elmondjam? 
Vagy nyisd ki az ajtót nyomban!

Mária az! 
Örömében táncra perdül. 
„Boldog vagyok – így énekel –, 
angyal lepett meg jó hírrel. 
Hamarosan fiam fog születni! 
Halleluja! Tudja meg mindenki!” 

Mária és József mindent rendbe tesznek. 
A gyermek bármikor megszülethet! 
De halld csak! Valaki odakinn kiabál… 
Vajon ki lehet az? 

Egy katona! 
„Közhírré tétetik! – ekképpen óbégat – 
Az összeírás császári parancsolat! 
József, most hagyd a munkát félbe, 
hitveseddel indulj Betlehembe!” 
Szegény Mária és József… 
Összecsomagolnak, hosszú útra kelnek. 
Betlehembe érve Mária pihenne, 
de a fogadók mind, egytől-egyig telve. 
Valaki mégis szállást ad ma nekik! 
Vajon ki lehet az? 

Valaki az ajtó mögött van. 
Hogy pontosan ki ő, elmondjam? 
Vagy nyisd ki az ajtót nyomban! 

A fogadós az! 
Rámosolyog Mária Józsefre: 
„Ez itt az istálló, tessék, gyertek be! 
A házam tele van, talpalatnyi hely sincs.” 
Ám Mária boldog, nincs elkeseredve, 
mert tudja jól, gyermeke születik ma este. 

Ez a könyv egy színes csokor karácsonyi történetet kínál a gyerekeknek és az egész családnak. A Jézus születését hírül adó bibliai beszámolókat, a karácsonyi szokásokról szóló történeteket és legendákat különböző népek elbeszéléseiből meríti az író, és – a sorozatból ismert – közös mesélésre alkalmas módon adja tovább. Mária és Erzsébet, Miklós püspök, Befana anyó, Corngall testvér, Panov apó – mindegyikük története azt a csodát közvetíti, amely az évnek eme különleges időszakához, az ünneplés és az ajándékozás öröméhez kapcsolódik.

A fafaragó Froilan testvér
Froilan testvér faragott egy malackát. Froilan testvér faragott egy kacsát. Froilan testvér csirkéket is faragott, aztán egy kutyát és egy macskát is, és amikor elkészült, a gyerekek kiabálni kezdtek:

– Adj egyet nekem, Froilan testvér! Nekem is! Nekem is!

Froilan testvér örömet szerzett a gyerekeknek, ő maga azonban nem volt túl boldog. Sok hónap telt el azóta, hogy Spanyolországba jött, hogy Istenről beszéljen az ott élő embereknek, de senki sem akarta meghallgatni. Túlságosan féltek a szél, a föld és a tűz hamis istenétől ahhoz, hogy figyelemre méltassák a szeretet Istenét, akiről Froilan akart mesélni nekik.

Így hát a szerzetes kis állatokat kezdett farigcsálni, remélve, hogy legalább a gyerekek bizalmát sikerül megnyernie. Az egyik tavaszi reggelen aztán remek ötlete támadt.

Eszébe jutott, hogy a karácsonyi történetben is szerepelnek állatok, így hát mindjárt faragni kezdett egy kis csacsit.

– Kinek lesz a csacsi? – kérdezte az egyik gyerek.

– Máriának – felelte Froilan testvér.

– De hiszen nincs is köztünk Mária! – mondta egy másik, miután körbepillantott.

– Ó, valóban nincs – mosolygott titokzatosan Froilan testvér –, de egyszer, sok-sok évvel ezelőtt volt egy Mária, akinek el kellett jutnia Betlehembe.

– Betlehembe? – firtatta egy másik gyerek.

S azzal Froilan testvér belekezdett a történetbe…

A testvér elmesélte József és Mária vándorlásának, Jézus születésének, a három királyok és mások látogatásának történetét. Közben pedig kifaragta a betlehemi jászol mellett meleget adó állatokat is. Ezeket azonban soha nem adta oda az őt figyelmesen hallgató gyerekeknek, hanem mást faragott nekik helyettük, és így szólt:

– Ezeket akkorra tartogatom, amikor hideg és sötét lesz a világ.
Végül valóban eljött a hideg idő és a sötét is: beköszöntött a karácsony!

Froilan testvér ekkor kicsiny istállókat készített, mindahányat megtöltötte a faragott figurákkal, majd a gyalogutak kereszteződéseinél fatörzsekre függesztette vagy a bokrok ágai közé állította őket. Az arra járó emberek csodálkozva állták körül az istállókat.

– Mi ez? – kérdezték, gyerekeik pedig máris magyarázták:

– Hát Mária, akinek Betlehembe kellett eljutnia. Ezzel a csacsival ment. Azok pedig a pásztorok, akik angyalt láttak. Azok meg a bölcsek, akik egy csillagot követtek. És ott középen, abban a jászolban a Szeretet Istenének a fia fekszik!

Így jutott el Spanyolországba Jézus története egy szerzetesnek köszönhetően, aki ügyesen bánt a késsel és a fával, és szerette a gyerekeket.

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2013. december 4., szerda

Kétarcú ünnepvárás

Kiktől is hallhatnánk legszebben az ünnepről, mint legnevesebb  teológusainktól, lelkipásztorainktól, íróinktól és költőinktől. Vasárnap meggyújtottuk az adventi koszorú első gyertyáját. Mindenkinek mást jelent az ünnepvárás, különbözőek vagyunk, különbözően éljük meg ezeket a napokat, amelyeket már évszázadok óta misztérium övez. „Kétezer esztendő hajol össze ilyenkor: megelevenedik az, ami akkor Betlehemben történt, de életre kel két évezred áhítata is, amely a valós történetet tovább írta, színezte” – írja mai könyvünk előszavában Lukács László. 


Még az ünnepre való készülődés – rohanás – megkezdése előtt érdemes időt szakítani arra, hogy átgondoljuk a következőket: hogyan szeretném tölteni ezt a négy hetet? Hogy tudom méltó módon megélni a várakozást? Fontos-e számomra a lelki töltekezés vagy csak a decemberi kirakatcsillogást és ajándékvásárlást várom?

A hajnali roraték mellett este is szakíthatunk időt lelki töltekezésre. Vajon mások hogyan élik meg az ünnepvárást? Erre keresik a választ a „Karácsony fényei” című könyv válogatott versei, elbeszélései, személyes vallomásai és olvasmányos teológiai elmélkedései.

Pilinszky János „Hitünk titkairól” című írásában megerősíti az olvasót abban, hogy a várakozás nem kisebb öröm, mint maga az ünnep, s kifejti, hogy a helyesen, mélységes türelemmel várakozó ember épp a várakozás legnehezebb pontján lép túl, a monotonitáson.

„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi »meglepetés«, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”

Ottlik Géza arra keresi a választ, hogy neki kicsoda Jézus? Majd kifejti, hogy nyelvtani szabályaink, szókincsünk és gondolkodásunk nem teszi lehetővé, hogy verbálisan kifejezze, számára ki is Jézus. Mégis megpróbálkozik a válasszal: „Uram és Megváltóm.” – majd hozzáteszi: „A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem, létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani.”   

Visszakanyarodva Pilinszkyhez, a következőket írja „Katolikus szemmel” című írásában: „Az ünnep nemcsak »ránk köszönt«, az ünnepet ki is kell érdemelnünk. Annak, akinek az ünnepet már csak az idő körforgása hozza meg, annak számára lassan kihűl a karácsony melege, kiürül jelentése, míg végül kínos teherré válik. A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a »pillanat« nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.”

Advent kapcsán sokan elmélkednek az idő és az öröklét kapcsolatáról. Borbély Szilárd vallja, hogy a betlehemi istálló fölött ragyogó csillag a látás és a világosság jelképe. A csillag azt jelzi, hogy épp a földön történik valami, ennek kezdete azonban az égben volt és ott is lesz vége. „A kozmikus mindenség örökkévalóságát megtöri a csillag fénye, amely jelzi az élet pillanatát, amely az időben tovahaladó és megállíthatatlan, kezdettel és véggel bíró élet maga. Mert a legnagyobb csoda az élet.”

A kutatók azt mondják, az Egyház 354-ben vezette be hivatalosan a karácsony megünneplését. Hosszú időnek kellett eltelnie azonban ahhoz, hogy az emberek szívében is ünneppé válhasson.
A külföldi szerzők közül a teljesség igénye nélkül megemlítjük Karl Rahnert, Richard Rohrt, Anselm Grünt és Thomas Mertont, akik egy-egy oldalon írják le gondolataikat az ünnepről. A magyar lelkipásztorok között találjuk többek között Várszegi Asztrikot, aki személyes hangvételű vallomását osztja meg az olvasóval. „Édesanyám egészen kicsi gyermekként ölébe ültetett, kezébe vette kezemet és együtt rajzoltunk keresztet a homlokomra. Így tanultam meg a keresztvetést és Jézus nevét...”

Jelenits István arról elmélkedik, hogy hétköznapjainkat a pillanat határozza meg, így amikor másnap felébredünk, szinte már nem is emlékezünk a tegnap örömeire, gondjaira. Az ünnep állandóságot hoz a múló időbe. „Emlékeket őriz és idéz, a karácsony például egész életünk emlékeit, akár csak azzal is, hogy elővéteti velünk a régi karácsonyfadíszeket, megzendíti azokat az énekeket, amelyeket gyerekkorunkban anyánktól, apánktól hallottunk... Hétköznapi munkánk is bekapcsol minket ez emberiség nagy közösségébe. Csakhogy erre épp munka közben nemigen gondolunk. Az ünnep viszont bátorít arra, hogy eszünkkel, szívünkkel bejárjuk azokat a messze ágazó kapcsolatokat, amelyek a többi emberrel összefűznek. A karácsonyi ajándékok, az ünnepi asztal gazdagsága nemcsak a test öröme, hanem a léleké is...”

S ha már jócskán benne vagyunk adventben és mindössze néhány nap van karácsonyig, fellapozhatjuk a kötetben található karácsonyi verseket is, amelyekkel legnagyobb költőink – Babits Mihály, Juhász Gyula, József Attila, Sík Sándor, Pilinszky János és mások – ajándékoztak meg bennünket.

Ady Endre: Karácsony

1.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.


Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.


A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.


Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.


2.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,   

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.


3.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.   

Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.   

Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…


Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat: