2014. május 27., kedd

Szülői praktikák kézikönyve

– Úgy érzem, elveszítettem a feleségemet...
– Hogy érti ezt?
– A kisbabánk elvette tőlem a feleségemet.
– Mondja el, hogyan történt!
– Három éve voltunk házasok. Valóban jó kapcsolat volt köztünk. Szerettünk volna babát vállalni, és egyetértettünk, hogy eljött az ideje. Ha tudtam volna, hogy a kicsi tönkreteszi a kapcsolatunkat, soha, de soha nem egyeztem volna bele!
– Mit ért azalatt, hogy tönkretette a kapcsolatukat?
– Úgy érzem magam, mintha nem is élnék házasságban. Feleségem egész élete a baba köré szerveződik, s végső soron az enyém is. Olyan, mintha mi ketten nem léteznénk többé. Szülőkké váltunk, a házasságunk azonban csődbe jutott.

Ezzel az elgondolkodtató dialógussal kezdi a Segítség, szülők lettünk! című könyvét Gary Chapman. Szülővé válni az élet egyik legnehezebb feladata, ugyanakkor a legtermészetesebb eseménye is egyben. A szerző könyvében tanít a házasság prioritásáról, a hatékony időbeosztásról, az optimális családi költségvetésről, a nevelési módszerekről és az intimitásról.

Mit is jelent, a házasság mint prioritás? „Mindenekelőtt tudatosítjuk, hol tartunk jelenleg a kapcsolatban, milyen a házasságunk minősége. Ezt követően el kell köteleződnünk – egyrészt gyermekeink, másrészt saját magunk érdekében – egymás mellett, továbbá kifejezésre kell juttatnunk, hogy házasságunk mindkettőnk számára egyaránt fontos. Végezetül egyetértésre kell jutnunk partnerünkkel azzal kapcsolatban, hogy Isten segítségével megpróbáljuk megerősíteni bensőséges kötelékeinket. Amennyiben a házasságot prioritásként kezeljük, felelősséget vállalunk a dolgok megjavításáért.”

A szerző úgy véli, a szülők életének kell, hogy legyen egy olyan része, amely független a gyerekektől, ez pedig a házasságuk. A házasságnak az a rendeltetése, hogy a házaspár időt szakítson egymásra, örömüket leljék egymás társaságában. A köztük lévő szeretetteljes, odaadó kapcsolat segíti őket abban, hogy betölthessék szülői hivatásukat. „A házasság frissességének, életerejének megőrzése az egyik legfontosabb dolog, amit a szülők gyerekeik egészsége érdekében tehetnek (...) A házasságnak éppen úgy, mint a gyerekek körüli teendőknek prioritást kell szentelnünk. A kettő közötti kérdés pedig nem vagy-vagy kérdése. Bármelyik elhanyagolása meghatározó lesz a másikra nézve.”

Önismereti gyakorlatokkal találkozik az olvasó egy-egy fejezet végén. Íme az idevágó:
  • Vajon egyetértenek-e partnerével abban, hogy házasságuk prioritást élvez? Motivációjuk gyermekeik, saját maguk és Isten szempontjából is lényeges. Ám motivációjuktól függetlenül, amint prioritásként kezelik házasságukat, elindultak a megfelelő irányba.

A megfelelő időbeosztás
A szerző úgy véli, a család rugalmas napirendjében jelentős szerepet kap a gyerekek idejének megfelelő beosztása. Érti ezalatt a reggeli felkelés és az esti lefekvés időpontjának pontos meghatározását, valamint a közös tevékenységekre, az önálló játékra vagy a mesehallgatásra szánt időt. „Jómagam csodálkozva tapasztalom, hogy este tízkor négyévesforma gyerekeket látok a bevásárlóközpontokban. Nem csoda, ha a szülők arról panaszkodnak, hogy nem marad idejük egymásra. Egy négyéves gyereknek este tízkor már rég ágyban volna a helye. Arról, hogy mit tartunk reálisnak, önmagunk döntünk. Jómagam azonban úgy vélem, nyolcéves korig egy gyereknek este hétkor ágyban a helye.”

A gyerekek teljes napját meg lehet pontosan tervezni – hangsúlyozza a szerző. Az iskoláskor előtt meg lehet tervezni a készségfejlesztő foglalkozások, a mesehallgatás, a szülőknek való segítés (asztalterítés, saját ruhák összehajtogatása), az önálló játék és a délutáni alvás vagy pihenés időpontját. Érdemes a közelben lakó nagyszülőkkel is megosztani a napi rutint, hogy alkalom adtán ők is bele tudjanak kapcsolódni a család életritmusába. Persze a gyerekek rutinja mellett fontos szempont a szülők egymás közötti feladatmegosztása is. Megfelelő embert a megfelelő helyre – ösztönöz a szerző. „A hatékony időbeosztáshoz vezető első lépés, hogy listát készítünk a napi, illetve a heti feladatokról. Ezt követően a házaspár megbeszélheti, hogy az egyes feladatokat a jövőben melyikőjük vállalja.” Chapman szerint ezzel egy időben az is szükséges, hogy megszabaduljunk a szükségtelen feladatoktól, hiszen azok kiiktatása időt szabadít fel, amit a házasság gazdagabbá tételére fordíthatunk.

Az ide vonatkozó önismereti gyakorlatok a következők:
  • Határozza meg, mi volna az első lépés a gyerek(ek) napirendjének kialakításához! Ha már idősebbek, ellenállásra kell számítania. Határozott, kedves szülői fellépés mellett azonban várhatóan el tudják fogadni a programot.
  • Milyen változtatásra lenne szükség ahhoz, hogy tudjon némi időt egyedül is tölteni? Hogyan tudná ezt megszervezni?

A szerző a nevelési módszerek vizsgálatánál kiemeli a gyerekek szeretetigényét is, és hangsúlyozza, hogy a szeretet kifejezésének öt alapvető módja van. Az első az elismerő szavak: a dicséret és a megerősítés. Példa: „Nagyon tetszik a rajzod. A színek, amiket választottál, izgalmasság teszik az összhatást.” A második szeretetnyelvet Chapman szívességeknek nevezi. „Azt jelenti, hogy olyasmit teszünk, ami a gyerekeknek örömet szerez: megfoltozzuk a babaruhát, megjavítjuk a kerékpárt, felpumpáljuk a futball-labdát.” A harmadik szeretetnyelv az ajándékozás. Ennek kapcsán azonban hangsúlyozza a szerző, hogy nem kell a gyerekek minden vágyát teljesíteni, s nem szükségesek a drága ajándékok, hiszen a gesztus a fontos. A minőségi idő szintén nagy jelentőséggel bír. A szülő ekkor minden figyelmét a gyermeknek szenteli. „A lényeg, hogy a gyerek szülei osztatlan figyelmében részesüljön. Ne nézze közben a televíziót, ne telefonáljon, sőt még a ceruzájával se babráljon. Forduljon gyermekei felé teljes valójával.” Az ötödik szeretetnyelv a testi érintés. „Az ölelések, puszik, simogatások, barátságos birkózások a padlón a szeretet egyértelmű kifejezési formái.”
Önismereti gyakorlat:
  • Készítsen listát a gyerekükre nézve kötelező érvényű szabályokról! Társát is kérje meg erre.
  • Gyermeke milyen módon fejezi ki leggyakrabban mások felé a szeretetét? Az előbbi öt közül melyikkel kapcsolatban hallja leggyakrabban panaszkodni?

Az intimitással kapcsolatban a szerző hangsúlyozza, hogy a legtöbb pár egyszerűen nincs tudatában annak, hogy a szeretetet gondozni szükséges. Az intimitás nem egy statikus állapot, hangsúlyozza a szerző, majd hozzáteszi, hogy nem lehet megszerezni, hogy aztán egy egész életen át kitartson. „A kapcsolat bensőségessége időről időre változik attól függően, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz.”
A gyerekvállalás drámai változást jelent a házasságban – mutat rá az amerikai szerző könyvében. A kórházi „örömcsomag” érkezése előtt a pár csak egymásnak él. Évek telnek el, míg egyszer csak tudatosul bennük: immár a gyerekeknek szentelik minden idejüket és energiájukat. Azon, hogy házasságuk sikeres legyen és boldog maradjon, folyamatosan dolgozni kell mindkét félnek. Gyakorlati tanácsaival ebben segít a népszerű szerző könyve is.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. május 21., szerda

Üresítsd ki magad az Úrnak!

Azokra a pillanatokra ajánljuk mai könyvünket, amikor módja van pár órát csendben tölteni. Baj-e, ha ilyen alkalmakkor nem gondolunk semmire, csak szemlélődünk, kiüresítjük magunkat, s ennek ellenére mégis érezzük, hogy feltöltődünk? Thomas Merton is gyakorta vonult el a saját csendjébe, ahol aztán mindig rátalált Istenre. Gondolatait olvasva talán mi is máshogy tekintünk majd ezekre a pillanatokra.

Thomas Merton amerikai trappista szerzetes 1915-ben, Franciaországban született művész szülők gyermekeként, akiktől az anglikán vallást kapta. A család az első világháború elől Amerikába menekült és telepedett le. Thomas Merton csak évekkel később, a Columbia Egyetemen folytatott tanulmányai alatt találkozott a katolikus hittel. Lelkiségi és egyháztörténelmi művek tanulmányozása mellett Hippói Szent Ágoston „Vallomások”, valamint Kempis Tamás „Krisztus követése” című műve nagy hatást gyakorolt gondolatvilágára, sőt később lelkiségi íróként az ő tollából is több mint 60 munka született. Szívügyének tekintette a vallások közötti párbeszéd elősegítését, továbbá arra törekedett, hogy változtasson a világon és minél közelebb kerüljön Istenhez.

Hosszú út vezetett azonban számára idáig. Szent Ignáchoz hasonlóan ő is kicsapongó életet élt, szerette a hölgyek társaságát, a kemény italokat, a dzsesszt és a cigarettát, egy nap mégis hátat fordított mindennek. 1940-ben rövid időt töltött ferences szerzetesjelöltként, majd 1941. december 10-én trappista szerzetesjelöltként bevonult a kentucky-i Miasszonyunkról Nevezett Getszemani Apátság puritán falai közé. Ettől kezdve az egyik legszigorúbb szerzetesrend tagja lett. A rendre jellemző böjtölés, aszkézis, önmegtagadás, a csendes magány és az imádkozó élet hozadékaként az egyik legtermékenyebb katolikus szerzővé vált. A belső csendről a következőt vallotta: „Nagyobb vigasztalás rejlik a csend méhében, mint egy kérdésre adott válaszban. Az örökkévalóság itt van a jelenben. Az örökkévalóság itt van a tenyerünkben.”

1947-ben tett ünnepélyes örökfogadalmat, két évvel később szentelték pappá. Az apátságban a spirituális teológia tanárává nevezték ki. 1968-ban, Bangkokban elektromos baleset következtében halt meg.

Művészi hajlamát szüleitől örökölte, képességeiről a Párbeszédek a Csönddel című könyvéből is megbizonyosodhatunk. Maga a könyv több részből épül fel. Az első fejezetekben rövidebb elmélkedéseket olvashatunk a szeretetről, az őszinteségről, a reményről és a belső magányról.

„Ez lesz a magányom, hogy annyira elszakadok magamtól, hogy képes leszek egyedül Téged szeretni, annyira szeretni Téged, hogy már észre sem veszem, hogy egyáltalán szeretek. Mert ha odafigyelek rá, akkor tudatára ébredek önmagamnak, aki elszakadt Tőled. Nem akarok többé önmagam lenni, hanem, Beléd átváltozni, hogy már ne legyen »én«, hanem csak Te. Vagyis amikor olyanná leszek, amilyennek öröktől fogva alkotni akartál: nem én, hanem Szeretet.”

A könyv rajzai és imái Mertonnak a csönddel folytatott párbeszédéből született alkotások. Egybegyűjtve ebben a könyvben egymással összecsengve mutatják meg vágyát arra, hogy „visszatérjen az Atyához, a Mérhetetlenhez, a Mindenekelőtt valóhoz, az Ismeretlenhez, ahhoz, aki szeret, a Csöndeshez, a Szenthez, az Irgalmashoz, ahhoz, aki Minden.” Ezek a rajzok csupán emlékei Merton szemlélődésének, nem pedig maga az ő szemlélődő élete. Egymás mellé helyezve virtuálisan bevonhatnak minket e csönd valóságos jelenlétébe, abba a várakozásba-vágyakozásba, amely bizonyára jellemezte Merton titkos, kimondatlan, feltáratlan párbeszédeit Istenével.

A könyv második része a mindennapjaiba bepillantást engedő napló, amelyből feltárul az olvasó előtt, hogy a szerző hogyan élte meg Istennel való közösségét. A harmadik részben az elsőhöz hasonlóan szintén elmélkedések olvashatók olyan témákról, mint szabadság, lemondás, engedelmesség és megértés.

„Istenem, zárj be a te Akaratodba, ejts foglyul a te Szeretetedben és Bölcsességedben, és vonj magadhoz. Sohasem fogok tenni semmit, ha a mellette szóló legerősebb érv csak az én megelégedésem. Akaratodra és Szeretetedre sóvárgok. Terád bízom magam.”

•     •     •

„Mit is mondhatok arról az ürességről és szabadságról, amelynek ajtaján beléptem arra a fél percre, s amely egy életre elegendő, hiszen egészen új élet. Semmihez sem hasonlítható. Nevezhetném semmivoltnak, de valójában végtelenül gyümölcsöző szabadság, hogy eltűnt minden és eltűnt a saját énem is ennek a boldogságnak friss levegőjében, amely a létezés minden módja fölött valónak látszik. Ne engedd, hogy újra falakat építsek köréje, nehogy kizárjam magam belőle.”

•     •     •

„Taníts meg arra, hogy elég legyen nekem a te kegyelmed, amely a sötétben jön hozzám, és amely olyanokat művel, amiket nem látok. Taníts meg örülni annak, hogy tőled függhetek.”  

•     •     •

„Nincs olyan falevél, amelynek ne viselnéd gondját. Nincs kiáltás, amelyet meg ne hallgattál volna, még mielőtt elhangzott. Nincs olyan víz a talaj rétegeiben, amelyet nem a te bölcsességed halmozott fel ott. Nincs olyan rejtett forrás, amelyet nem te rejtettél el.”

Hányszor előfordul életünk során, hogy elveszünk a mindennapok apró-cseprő, vélt vagy valós konfliktusai között, amelyek időnként felőrlik lelkünket. Thomas Merton erre is felhívja az olvasó figyelmét: „A megpróbáltatás elszakít bennünket azoktól a semmiségektől, amelyekben szétszórjuk magunkat és meghalunk. A megpróbáltatás ezért életet ad, és szeretjük, nem mert a halált szeretjük, hanem mert az életet.”

A Párbeszédek a Csönddel arra hívja az olvasót, hogy lépjen be a szemlélődés szent birodalmába, és csöndben figyelve várakozzon arra, hogy Isten megjelenjék az életében. Itt az üresség összekapcsolja a külső és a belső világot, a sötétség pedig világossággá válik – ez az a hely, ahol Isten szava megnyilatkozik.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. május 14., szerda

Lelkünk életet adó forrásai

Hogyan tudjuk csökkenteni terhelésünket és felszabadítani azokat az erőket, amelyek segíthetnek újra megtalálni élet- és munkakedvünket? – többek között ezekre a kérdésekre ad választ a népszerű szerző, Anselm Grün a Hogyan kerüljük el a kiégést? című könyvében.

Egyre több ember tapasztalja meg a burnout, vagyis kiégés élményét, érzi magát túlterheltnek, akadályozottnak és kiégettnek. Ilyenkor nem áramlik az energia. Tovább dolgozunk ugyan, de munkánk rutinná válik. Nyomás alatt érezzük magunkat, egyik időpontról rohanunk a másikra, nem lelünk örömet abban, amit teszünk és nem utolsósorban semminek sem látjuk értelmét.
 

A szerző végigveszi a kiégés öt legfőbb okát. Ezek közül az első a perfekcionizmus és a saját magunk által gyakorolt nyomás. Anselm Grün szerint a kiégéstől szenvedők általában túlterheltségről panaszkodnak. Ennek egyik oka lehet például a munkában való minél maximálisabb teljesítés. Sokan nem saját maguk előtt akarnak megfelelni, hanem folyton azt vizsgálják, hogyan értékelik munkájukat a környezetükben lévők. Vagyis folyton hátrafelé tekintenek, miközben előre próbálnak haladni. A Bibliából idézi a szerző: „»Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátrafele néz, nem alkalmas az Isten országára.« Aki szánt, előre néz. Egészen és teljes odafigyeléssel jelen van a munkájában. Bízik belső érzéseiben, hogy egyenes barázdákat húz. Aki állandóan visszanéz, hogy a barázdákat ellenőrizze, valóban egyenesek-e, fölöslegesen pazarolja energiáját. Végeredményben a rettegő ego uralkodik benne, és nem az önmagán túlmutató, szabadító szemlélet.”

Aki kifelé él, beteg lesz, hangsúlyozza a szerző. Ha hagyjuk, hogy mások határozzanak meg bennünket, ha abban, amit teszünk, kifelé irányultak vagyunk, és nem saját képünket éljük meg – amely szabaddá és függetlenné tesz –, akkor betegek leszünk. Nem szabad követnünk mások által rólunk kialakított példákat, mert az annak való megfelelés felesleges energiákat emészt fel. „Ha engedjük, hogy az elvárások eluralkodjanak rajtunk, akkor kisajtoltakká és kifacsartakká válunk. Válaszoljunk az elvárásokra, de nem kell feltétlenül teljesítenünk azokat. Úgy végezzük a munkánkat, ahogy saját belső lényegünknek megfelel.” Van, aki úgy látja, „hogy minden oldalról különböző elvárások zúdulnak rá, és nem tudja, hogyan feleljen meg nekik. Ez megbénítja, s egyben bűntudatot kelt, amely aztán még több energiát rabol tőle.”

A látszat kiépítése szintén sok energiát rabol. Gyakran félünk megmutatni magunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Elvárásokat támasztunk magunkkal szemben, amelyeknek megpróbálunk megfelelni, s nem azt nézzük, értékeljük, ami valójában mi magunk vagyunk, hanem hiányérzetként éljük meg azt, ami elvárásaink szerint hiányzik belőlünk – hívja fel az olvasó figyelmét Anselm Grün. „Luise Reddemann terapeuta ebben az összefüggésben beszél hiányidentitásról. Arra tekintünk, amit nem birtoklunk, és ami nem vagyunk, ahelyett, hogy azt néznénk, milyen önmagunkban rejlő saját tartalékokkal és pozitív lehetőségekkel rendelkezünk. Arra figyelünk, ami látszólag hiányzik, és ezáltal egy (vélt) hiányhoz igazodunk. Ez oda vezet, hogy látszatvalóságot építünk fel, amelynek mély benyomást kell tennie másokra.”

Veszélyesen él, aki átlép saját fáradtságán – mondja a szerző, felhívva figyelmünket arra, hogy figyelnünk kell saját magunkra, belső energiáinkra, forrásainkra, s azok kiapadására ahhoz, hogy időben változtatni tudjunk. Be kell vallani, ha fáradtak vagyunk, s nyugodt szívvel azt mondani: „Istenért és az emberekért dolgoztam, és nem sajnálom magamtól a pihenést. A fáradtság most meghívás, hogy kipihenjem magam, s hogy pótoljam, amire szükségem van: a pihenést, az alvást, a beszélgetést, a zenét vagy a kirándulást. Most nem kell semmit tennem. Most élvezem a semmittevést. Nem mindig teljesítményem által határozom meg magam. Mára eleget dolgoztam. Most jó így. Most elengedek minden teljesítést.” Az természetes, hogy egy megbeszélés előtt kávéval frissítjük fel magunkat, ám, ha ez rendszeressé válik, s már akkor is kávé után nyúlunk, amikor a pihenés is szóba jöhetne, az már egy más eset. Olyankor átlépjük saját ritmusunkat, és saját magunk ellen cselekszünk. A figyelmen kívül hagyott fáradtság krónikus fáradtsághoz, majd kiégéshez vezet – figyelmeztet a szerző. A kiégés ötödik okaként Anzelm Grün a rendszerben rejlő hibákat említi. Ebben a pontban elsősorban a munkahelyi feszültségekre, igazságtalanságokra gondol. Néhányan negatív képpel mennek be munkahelyükre: félnek a rájuk váró kellemetlenségektől, s ez megpecsételi napjukat, elveszi energiájukat.

Gyakorlat:
Amikor hazatérsz munkából, feküdj le 15 percre az ágyadra! Állítsd be az ébresztőórát, hogy zavartalanul tiéd lehessen az a 15 perc! Engedd el a munkát, engedd el az elvárásokat, amelyeket az emberek fogalmaznak meg feléd. Élvezd az időt, amely most egyedül a tiéd. Érezd a súlyt, amely fáradtságodból ered! Hordozva érzed magad. S elképzeled: Most semmit sem kell tennem. Egyszerűen csak itt vagyok. Aztán érezd önmagad. Most nem kell fittnek lenned. Élvezheted fáradtságodat. Amikor aztán az ébresztőóra csörög, kinyújtózkodhatsz, és – remélhetőleg – felfrissülve újra felkelhetsz. Ekkor már van kedved megtenni, ami még otthon vár rád: odafordulni gyermekeid vagy házastársad felé, vagy elvégezni a házastárs adta feladatokat.

Belső erőforrásaink megvédenek minket a kimerüléstől és a kiégéstől. De hogyan is találunk rá ezekre az éltető forrásokra? Anselm Grün ebben is segíti az olvasót: öt utat ajánl, amely elvezet hozzá. Elsőként a természet rejtett életerejét említi. Szerinte az egész természetet átjárja a vitalitás, Isten Lelke. Leginkább tavasszal, a növények újjáéledésekor tapasztalhatjuk meg azt, hogy milyen megnyugtató is egy séta a természetben. „Az élet, amelyet magunk körül látunk, bennünk is mozdul. A természet nem értékel, ott szabad egyszerűen olyannak lennem, amilyen vagyok.” A zenének is feloldó hatalma van. A szerző Szent Ágostont (a zene lelkünk legbenső házába vezet, a belső alapba) és Avilai Szent Terézt (lelki várkastélyunk legbelső szobája) idézi. A zenehallgatásnál „még jobb, ha magam zenélek, amikor hangszeren játszom vagy énekelek. Sokan el tudják feledni belső gondjaikat zongorázás vagy csellózás közben. Egészen átadják magukat a zenének. Így a zene hangja feloldja mindazt, ami megkeményedett lelkükben.” A csend jótékony erejére is támaszkodhatunk – biztat a szerző. „A csend szó (Stille) az állni, megállni (stellen,  stehen) szóból ered. A csend adott bennünk. Belemerülünk a csend terébe. Egy templom lehet az épített csend helye. A természet is csendes. Amikor csend ölel körül bennünket, azt gyógyítónak éljük meg. Mintegy szükségünk van a hallgatás fürdőjére, hogy belsőleg felfrissüljünk: A halott szavak pora rád tapad, fürdesd meg lelked a hallgatásban.” Az ünnep és az ünneplés a lét igenlését jelenti. „Összeköt minket másokkal. Életörömet ajándékoz. Megmutatja, hogy életünk értékes és értelmes. Az ünnep alkalmával máshogy,  ünnepélyesen közeledünk egymáshoz. Tiszteljük egymást. Nem értékelünk, örülünk egymásnak.” A beszélgetésnek úgyszintén gyógyító erőt tulajdonít Anselm Grün: Jó hatással van lelkünkre az, amikor „a másik figyelmesen meghallgat, anélkül, hogy értékelné, amit mondok. Kérdez és érdeklődik irántam. Nem ijed meg attól, amit mondok. Számára az teljesen normális. S így számomra is veszít ijesztő voltából. Ez mentesít a lelkifurdalás és az önvád alól.”  

Zárásként a szerző megállapítja, hogy a képek, amelyeket önmagunkban hordozunk és aktiválunk, fontos segítséget jelentenek abban, hogy a bennünk rejlő energia áradjon. Ám épp annyira szükségünk van a csend időszakaira is. Amikor minden elcsendesedik bennünk, szembe kerülünk saját valóságunkkal. Nyugalom és mozgás: mindkettő fontos az életünkben, erre tanít bennünket Anselm Grün, majd hozzáteszi: „Azt kívánom Önnek, hogy mindent, amit tesz, és amit megél, belső könnyedséggel és örömmel tegye, hogy bele tudjon merülni a munkába és az életbe. Áradjon gazdag áldás Önből, és éltesse a környezetében élő embereket!”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2014. május 7., szerda

Hogy a napja szebb és egy kicsit vidámabb legyen!

Erről szólnak Bruno Ferrero atya történetei. A szerző neve katolikus körökben fogalom. Történeteit mindenki ismeri, nem kell hozzá különösebb magyarázatot fűzni. Olvasni kell.

„Néha a hétköznapi megbántódásokból, a sértésekből, a csendből, a megoldatlan kérdésekből és a dacból falat építünk szívünk köré. A legfontosabb feladatunk az, hogy megakadályozzuk, hogy fölépüljenek ezek a falak. Főképpen pedig az, hogy ne legyünk kövek a többiek falában.”

Bruno Ferrero szalézi szerzetes pap, termékeny író, pedagógus és lélekbúvár, számos kiadvány szerzője, nagy mesemondó és nagyszerű előadó, műveiben kiválóan tolmácsolja Jézus üzenetének élő mivoltát a hétköznapokban is. Elgondolkodtató történetei több kiadásban láttak napvilágot magyar nyelven is. Történetei hosszú ideje töretlen népszerűségnek örvendenek. Bizonyítja ezt az is, hogy újra és újra kiadják írásait. A kiadványok külső formája is igazodik a mai igényekhez és a tartalomhoz. Az élet mindened, amid van című könyv 34 lélekemelő történetet tartalmaz versekkel, idézetekkel és tanulságokkal. A kötetből A jel című történetet választottuk.

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húszéves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg, tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett, mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben. És azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, nem írt nekik többet.

Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el… Ott, ahol felnevelkedett és ahol még most is élnek szülei. Szüleinek megírta, hogy ha megbocsátanak, egy jelet kér tőlük. Olyant, melyet jól lát az autóbuszból… Ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha nem látja ezt a jelet, nem száll le az autóbuszról, és örökre eltávozik életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert kinézni az ablakon. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot. Útitársa végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

– Cseréljünk helyet! Majd én figyelek az ablakból.

Alig néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

•     •     •

A kiadványokat színes szövegrészekkel és nagyméretű, színes képekkel igyekeznek még hívogatóbbá tenni. A modern képeken mai emberek – szülők, nagyszülők, gyerekek –, állatok, növények, természeti képek és tájképek láthatók. A csillagokat éjjel látod című könyv szintén egy új kiadás, 37 története közül az Egy krajcárt választottuk.

A város közepén büszkén állt a hatalmas katedrális. Tetején harangtorony magasodott. A mű azonban befejezetlen volt, a néma toronyban nem volt harang.

A püspök elhatározta, hogy méltó haranggal látja el a tornyot, és az egész városban közzé tétette, hogy gyűjtsenek össze minden ezüstöt, és így mindenki járuljon hozzá egy ezüstharang öntéséhez.

Az emberek elkezdték összehordani az ezüsttárgyakat és pénzérméket. Egy napon a gyűjtéssel megbízott prelátushoz egy szegény özvegyasszony érkezett. Alázatosan átadott egy ezüstkrajcárt, ami az összes vagyona volt. A prelátus lekicsinylő pillantással fogadta a pénzt, és alighogy az asszony kilépett az ajtón, kihajította a pénzdarabot a kertbe.

– Ez jó lesz a koldusoknak! Mit ér ez egy akkora munkánál, mint a miénk?

A gyűjtés sikeres volt, a felhalmozott ezüstből csodálatos harangot öntöttek, amelynek a hozzáértők szerint nem akadt párja a világon.

Húsvét napján megáldották és felhúzták a pompás harangot. Odalépett a püspök, hogy elsőként ő csendítse meg. A harang azonban csak tompán kondult egyet, majd teljesen elhallgatott.
Szerelők és szakértők vizsgálták, de senki sem tudott rájönni a zaj okára. Az ezüstharang konokul hallgatott.

A püspök Istenhez fohászkodott, hogy mutassa meg, mi az oka a kudarcnak. Álmában fel is kereste őt egy angyal, aki elmondta neki, hogy mit tett a megbízottja a szegény özvegy krajcárjával.

A püspök rögtön hívatta a prelátust és magyarázatot kért tőle. Azután mindketten kimentek a kertbe és négykézlábra ereszkedve addig kutattak, míg meg nem találták az eldobott pénzdarabot.
A püspök újraöntette a harangot, de most már benne volt az özvegyasszony krajcárja is. Amikor néhány héttel később megkondították, a legszebb harangszó áradt belőle, amit valaha is hallottak.

Bruno Ferrero gondolataira és történetei tanulságaira reflektálva záró gondolatként érdemes elgondolkodni a következő idézet üzenetén: „Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a lenti hivatkozásra kattintva kaphat: