2017. június 23., péntek

Mit gondol Jézus az újraházasodott elváltakról?



Aki elküldi feleségét, és mást vesz el, házasságtörést követ el – hirdeti egybehangzóan Máté, Márk és Lukács evangéliuma. Luis Sánchez Navarro, a madridi San Damaso Egyetem Újszövetségi Tanszékének professzora a Mit gondol Jézus az újraházasodott elváltakról? című könyvében bemutatja Jézus házasságról és válásról szóló tanítását, s választ ad a könyv címében megfogalmazott kérdésre.

Jézus, a hűséges vőlegény

Jézus nem volt házas, hogyan taníthat bennünket mégis a házasságról? – teszi fel a kérdést Navarro professzor. A szerző a válaszában a következő gondolatból indul ki: „Jézus jegyes: Izrael vőlegénye. Jézus hűséges vőlegény marad mindvégig, még ha a menyasszony (Izrael népe) elutasítja is, ő következetes marad, és hűsége pecsétjeként felajánlja életét. Izraelhez kötődő jegyesi kötelékét megbonthatatlan hálónak tekinti, így mutatva meg Isten hűségének visszavonhatatlan jellegét.” Jézus tehát a legalkalmasabb személy arra, hogy hirdesse a házasság felbonthatatlanságát – hangsúlyozza a szerző.   

Az ezt következő fejezetekben Navarro professzor sorra veszi ugyanazon tanítás négy megfogalmazását (Mt 5,32; Mt 19,9; Mk 10,11-12; Lk 16,18), és vizsgálja a válás és házasságtörés témáját a hegyi beszéd tanításában.


  • „Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, okot ad neki a házasságtörésre.” (Mt 5,32)
  • „Mondom nektek, aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, és mást vesz el, házasságot tör.” (Mt 19,9)
  • „Aki elküldi feleségét, és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét, és máshoz megy, házasságot tör.” (Mk 10,11-12)
  • „Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságot tör, és az is házasságot tör, aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el.” (Lk 16,18)


Egy test

A házasság témája kapcsán az „egy test” fogalmáról is szól a szerző. Mint írja, a Teremtés könyvéből való kettős hivatkozás csúcspontja az „egy test” (Ter 2,24) kifejezés egyedülálló az Ószövetségben. „A házasság, ami a felek testi egyesülését is magában foglalja, új emberi valóságnak, egy új testnek ad helyet.” Ennek kapcsán Navarro kiemeli, hogy a házasságnak két tulajdonsága jelenik meg: kizárólagosság és felbonthatatlanság. „Akik egy test lettek, nem engedik meg sem egy harmadik beavatkozását, sem a kölcsönös »csonkítást«. Végül ebbe a kifejezésbe beleértődik a termékenység: a gyermekben, a férfi és a nő radikálisan új módon »egy testet« hoz létre.”

Pál és az Eucharisztia vétele

A házassággal kapcsolatban gyakran elhangzó kérdés: az újraházasodott elváltak miért nem járulhatnak az Eucharisztia szentségéhez? Ennek megválaszolásához az első Korintusi levélre – amely az Eucharisztia alapításának történetét tartalmazza (1Kor 11,23-25) – irányítja a szerző az olvasó figyelmét. „Ebből fakad a lelkiismeret-vizsgálat fontossága, ami kiengesztelődésre vezet az Eucharisztiában való részesedés előtt. De ennek a vizsgálatnak tekintetbe kell vennie a »testet«, amely nem csupán eucharisztikus test, hanem egyházi is. Így a »test megkülönböztetése« azt is magában foglalja, hogy a keresztény élete azonosuljon az Egyház életmódjával... hogy valaki az eucharisztikus asztalhoz járuljon, legyen »Isten kegyelmében«, az evangéliumra való nyitottság és tényleges megértés állapotában.”

A házasság „nem csupán a jegyesek közötti szövetség, (…) hanem magában foglalja a jegyesek Istennel kötött szövetségét is.” Az elvált és újraházasodott hívőket a szentáldozástól való távolmaradás tanúkká, a szentség nagyságának és az evangélium igazságának szenvedő tanúivá alakítja – véli a szerző.

A válásról Jézusnak megvan a saját önálló gondolata, amit Atyjával való egysége határoz meg: „Amit hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta (Jn 12,50).” Ez az egység páratlan tisztánlátást nyújt neki ahhoz, hogy feltárja Isten akaratát, amely ahhoz a tényhez vezet, hogy „a házasság feloldhatatlan, a válás nem semmisíti meg a házasfelek kötelékét, amely az őket egyesítő Isten műve. Ezért nem létezik jog a válásra, amely lehetségessé tenne egy új házasságkötést.”

Navarro arra buzdítja olvasóját, hogy jó keresztényként úgy gondolkodjon, mint Isten, s ne úgy mint az ember. „Kemény vállalkozás elfogadni teljes igazságában azt az új és nagy életet, amelyet az Úr javasol az evangéliumban. Könnyedén »adaptáljuk« ezt az evangéliumot a világ gondolkodásmódjához, kiemelve azokat a szempontokat, amelyek elfogadhatóbbnak tűnnek korunk számára... Mégis, az Egyház Isten gondolkodása szerint él. Csak az evangélium teljes befogadásából kiindulva...”

Csuti-Mátyás Zsófia

2017. június 14., szerda

Minek nekünk annyi gyerek?



Egy 7 gyermekes, 31 unokás családanya könyvét és élettapasztalatát kapja kézhez az olvasó, aki belelapoz Nényei Gáborné A családszületése avagy a megtestesült szerelem című könyvébe. Felüdítő és különleges könyv az alábbi, hiszen egy igazi nagycsaládos anyuka osztja meg az elmúlt évtizedekben megélt valós, jó és rossz tapasztalatait, élményeit, személyes emlékeit. Tanácsot ad, de nem bírál, mindössze elmondja, hogy személyes életük hogyan teljesedett ki családjuk folyamatos bővülése és a Jóistenbe vetett hit által.

Számomra talán az egyik legszimpatikusabb mondanivalója az volt, hogy férjével együtt Isten áldásaként, szeretettel fogadták mind a hét érkező gyermeküket, függetlenül a környezetükben élők rosszalló pillantásaitól és megjegyzéseitől.

Legidősebb gyermeke a többedik kistestvér érkezése után megkérdezte édesanyját: „Minek nekünk annyi gyerek?” „Sóbálvánnyá váltam – emlékszik vissza a szerző –. Uram, Istenem, mit mondjak most? Aztán, amint írva vagyon (Lk 21,15), ékesszólás adatott: Azért, hogy többen szeressük egymást.

Apával születik a család
A szerzőnő azt vallja, hogy a gyermek születésével még nem születik meg automatikusan a család. Ahhoz néhány hétnek el kell telni. „A kisgyermek már megszületett, de a család még nem. Ez az időszak az apák vajúdása. Nekik kell világra hozniuk a családot. Nehéz körülmények között kell tudni nyugalmat biztosítania az anya számára, hogy alkalmas legyen kielégíteni a kisbaba minden szükségletét.”

Megcsodáló szeretet és útjelző korlátok
S hogyan nevelték gyermekeiket? Többek között az alábbi elv szerint: „Az a gyermek (…), akit szülei becézgetnek, akinek a jelenléte jó érzést tükröz vissza szerettei arcán, az a gyermek átérzi: élni jó, s ez a legnagyobb öröm. A megcsodáló szeretettel a legnagyobbat adhatjuk gyermekünknek: az életkedvet. Ez az első és legfontosabb kelléke a növekedésnek. Ha ezt nem kaphatja meg, feladattá, munkadarabbá silányul.”

Útjelző korlátok is szükségesek a szerző szerint, s ezt egy bibliai idézettel vezeti elő: „Isten úgy bánik veletek, mint fiaival. Hol van olyan fiú, akit az apja nem fenyít? Ha nem részesültök fenyítésben, ami mindenkinek kijár, akkor fattyak vagytok, nem fiak. (Zsid 12,7-8)”

A szerző úgy véli, a közömbösséggel, a korlátok és a fegyelmezés mellőzésével nem járt volna jó úton a gyereknevelésben. Személyes példaként említi édesanyját, aki saját gyermekeit megbüntette egy rossz cselekedet miatt, míg keresztlányát, aki ugyanúgy részt vett a rosszaságban, nem szidta le. A fiatal lány később is sérelmezte ezt: „Felnőtt korában vallotta meg nekem, milyen mérhetetlenül fájt ez a nem verés. Hát ő nem gyerek? Az nem számít, hogy ő is lopott? Őneki nem jár ki a becsületes verés?”

„Manapság tág tere van a ráhagyó nevelési elveknek. Sokan azt képzelik, ez adja meg a szabadságot. Valójában olyan ez, mintha térkép és iránytű nélkül indítanának minket egy jelöletlen erdei úton ismeretlen cél felé… Nagy belső biztonságot tapasztal meg, és békés lesz az a gyermek, akit nem hagynak magára a jó és a rossz harcában.”

Mindig Isten szeretetében élni
Ez a gondolat lehetne akár a szerzőnő mottója is. „…míg gyermekeinket neveljük, mi magunk növekszünk gyermekké, Isten gyermekévé, aki már nem önmagában bízik. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, a többit pedig rábízzuk a gondoskodó Atya szeretetére.”

Márkás cipőbe csak egy gyerek fér
A szerző vall arról is, hogy mivel sokan voltak, bizony nem mindig telt márkás holmikra, ami miatt a gyerekek gyakran hátrányban érezhették magukat, ám a keresztény közösségben megélt élmények és értékek mentén sikerült alakítaniuk személyiségüket. „Akkor igazán jó (a keresztény közösség), ha mindenki helyet talál benne. Ez nem olyan, mint a drága cipő, amibe csak egy gyerek fér egyszerre. Jönnek is, jöttek is a gyermekek tábortüzet rakni, szalonnát sütni… Észrevétlenül emberek halászaivá váltak a mi gyermekeink. Nem ők torzultak el a világ nyomásában – hiszen maga Krisztus imádkozott értük (Jn 17,9) –, hanem a teher alatt terebélyes pálmává nőve ők üdítették fel a világ fiait.”

A szerzőnő leírja tapasztalatait a nagyszülői hivatásról, a családi asztal és a közös étkezések jelentőségéről, a „kincset őrző cserépedényről”, vagyis a tisztaságról és az iskolakórról is. Bibliai idézetek mellett irodalmi művek sorai is felötlenek benne egy-egy élethelyzet említése és elemzése kapcsán. Könyve hiteles, mivel a benne foglaltakat maga az élet írta.
 
Csuti-Mátyás Zsófia

2017. június 8., csütörtök

Isten mesterfogásai a megpróbáltatások



Az Istenre hagyatkozásról elmélkedik Jean-Pierre de Caussade francia jezsuita szerzetes a Bizalom az isteni gondviselésben című könyv lapjain. A 17-18. század fordulóján élt misszionárius-prédikátor szerző korának híres lelki mestere volt, gondolatai pedig mindig, így ma is időszerűek. Gyakran halljuk jó tanácsként, hogy bátran bízzuk magunkat az Úrra, hagyatkozzunk rá. Ám ez nem mindig könnyű. Amikor az élet bedob bennünket a mélyvízbe, nem biztos, hogy könnyű helyesen cselekednünk. Pedig ahogy a szerző is írja, „mindaddig, amíg az Ő kezébe fogódzunk, és ellenkezés nélkül átengedjük magunkat az Ő vezetésének, teljes biztonságban vagyunk.”

Megfigyeltem a saját életemben, hogy amikor egy problémás élethelyzetet saját magam, akarattal, makacssággal akartam megoldani, általában nem jártam sikerrel. Elfáradtam, lelkileg kimerültem, nyugtalanná váltam. Viszont, amikor a Jóistenre hagyatkozom, úgy érzem, leteszem a terhemet, s a gondok is megoldódnak szinte „maguktól”. Az Úr mindig tudja, mi a legjobb számunkra, csak „makrancos gyermekként” ezt mi nem mindig látjuk be azonnal. A lelkiségi szerző ezt tanácsolja: „Jól tesszük, ha kihagyjuk a játékból az elméleti okoskodást, de egyszerűen isszuk azt, amit Isten rendelése felénk nyújt kötelességben, szenvedésben.”

Caussade úgy véli, hogy számunkra a szentség legrövidebb útja az, amelyet Isten akarata mindennapi kötelességeink hűséges teljesítésében és keresztjeink elfogadásában ránk rótt. „Ha a lélek érti, hogy mindenben segítségére van az Isten akarata, kimondhatatlan biztonságérzet költözik belé, és boldogan fogja érezni minden lépésében az Isten segítő kezét.”

„Abban a téves hitben élünk, hogy szentté válásunknak leküzdhetetlen akadályok állnak az útjában. Azért van ez, mert helytelen fogalmaink vannak róla: miben is áll az életszentség?” A szerzetes úgy véli, csupán egyetlen dolog szükséges hozzá: hűség az Isten parancsainak megtartásában. Ez a hűség a szerző szerint mindenki számára hozzáférhető cselekvő vagy szenvedő alakjában. Hogy mit is jelent ez a két fogalom pontosan? „Cselekvő alakja azoknak a kötelességeknek a lelkiismeretes teljesítésében áll, amelyeket Isten és az Egyház parancsolatai, valamint a világban elfoglalt helyzetünk ró reánk. Szenvedőleges alakja pedig mindössze azt kívánja tőlünk, hogy készséges, szerető szívvel fogadjunk el mindent, amit az Isten akarata reánk küld.”

Isten akarata, rendelkezése, működése és kegyelme. Mindezen fogalmaknak ugyanaz a jelentőségük, írja a szerző. Isten munkálkodását jelentik a lélekben, „hogy azt önmagához hasonlóvá tegye.”

A lelki olvasmányok és egyéb gyakorlatok a szerző szerint csak annyiban szentelik meg a lelkünket, amennyiben azok Isten működésének a közvetítői. „Életünk folyásának csupán az Isten akarata, annak hűséges keresése tud méltó tartalmat adni, s az ő akaratára való teljes ráhagyatkozáson kívül semmiben sem találhat tartós békét a lélek.”

Az Istenre hagyatkozás életünk során állandó folyamat, amely gyarapszik, izmosodik a lelkünkben úgy, hogy időnként mi magunk észre sem vesszük. Zárásként a szerző két, számomra megkapó gondolatát idézném:

„A megpróbáltatások, amelyekkel Isten a ráhagyatkozó lelket meglátogatja, mind megannyi mesterfogásai nagy szeretetének, amelyekkel a lélek javát munkálja.”

„Isten annál többet ad a ráhagyatkozó léleknek, minél inkább úgy látszik, mintha mindenéből ki akarná fosztani.”

Csuti-Mátyás Zsófia