2014. november 19., szerda

Öröm benned, másokban és a világban

A boldogságot mindig holnapra várjuk, holnaputánra, majd... Közben most élünk, most érzünk, most kell a szívnek örülni, hogy emberi legyen élete. A boldogságot keresem én is, mint te. Nem találom én sem, amint te sem leltél rá teljesen. Kérlek, most tarts velem. Nem vagyok sem tudós, sem bölcs. Csak ember vagyok, akire az öröm rátalált. Vagy a szívem lett érzékenyebb az öröm iránt? Nem tudom. Ám az örömmel naponta találkozom. Itt. Most. Hívlak, örülj velem! A mindennapi kenyér mellé kell a mindennapi öröm. Örülni hívlak. Nem lehet, hogy ne jöjj! Élni csak örömben érdemes, és csak örömben szeretheted az életet – írja bevezetőjében Mácz István.

A jól megszokott, a napi rutinhoz szinte már elengedhetetlen feladatok sűrűjében előfordul, hogy teljesen elveszünk. Ilyenkor alig várjuk, hogy végre valahára egy kis szünet következzen, egy hosszú hétvége vagy ünnep, ami megszakítja az örök körforgást és néhány színes nappal ajándékoz meg bennünket. Részben talán éppen ennek tudható be, hogy egyesek – helytelenül – már október közepén a karácsonyra készülnek. Mácz István megtanítja az olvasót arra, hogyan és minek örülhet  nap mint nap.

Az első feladat így szól: Öröme légy önmagadnak. Ez néha nem is olyan egyszerű, s ahogy a szerző is rávilágít, ez alapvető probléma. „Aki önmagát szereti, az a világmindenséget és embertársait sem gyűlöli. Aki értékeli önmagát, az másban is sok-sok értéket talál. Aki saját énjének kútjából örömet tud meríteni, az az öröm más forrásait is naponta megéli. Nézz a tükörbe! Arcod alkatát típusba lehet sorolni, de ilyen még soha nem volt s nem lesz. Hangod alt, tenor, szoprán vagy basszus, de hangod színe egyetlen zeneként hangzik fel. Saját ének mélységeiben olyat látsz, akit és amit nem láthatsz sehol.”

Gesztusaink mesélnek rólunk, bemutatnak minket. A szerző sorra veszi, miről árulkodik testünk még akkor is, amikor nem beszélünk.

Az arcod „nem plakát, kiabál rólad mégis. Az arcban jelenik meg legkifejezőbben az én. Önmagunk. Névjegyet nem tudunk mindenkinek adni, ám arcunk akarva-akaratlanul mindenkinek megmutatjuk. Az arc kincs. Megszoktuk. Nem is vigyázunk rá. A nők ugyan kozmetikázzák. Kívülről. Pedig az arc belülről épül és szépül igazán. Megmásíthatatlanul. Az arc az ember. Az arcod te vagy. Az arcod látják. Mennyien? Viszik. A szívükben. Ismerősök és ismeretlenek. Arcodon az idő nyoma. Mi lesz belőle? Rajtad is múlik, mert arcod építi vagy rombolja minden gondolatod, minden érzésed, vágyad és akarásod.”

A szemed: „Valaki állítja, hogy látni maga az élet. Lát. El tudnád sorolni csak a színeket, melyeket pillanatonként összeszed? Nézz szét! Látod az emberi arcokat. Látod az arcok történetét és olvasod vallomásukat.” A szemed „végtelenre nyíló ablak. Szeresd. Tartsd nyitva. Az öröm percenként belép rajta”– írja a szerző.

A kéz: alkot, dolgozik, teremt. „Világot formál. Erejében fogja az anyagot. A kezedben magad mozdulsz meg. A kezed mozdulatával beszélsz, suttogsz, szónokolsz. Ha nincs szavad, kezed sem mozdul meg. Szeresd, hisz hatalma van örömet adni.”

A mosoly a lélek derűje – véli Mácz István. „A mosolyban a lélek bizalma néz a világra. Szebb a világ, ha mosolyogva nézed. Mosollyal az arcodon másként látod az embereket. Igazabb és jobbik énjük jelenik meg előtted. Mosolyod elsőnek téged ragyog be. Kívül, belül. Azután másokat.”

Magányod: „Egyedül lenni. Nem kell hozzá sivatag, lakatlan sziget. Elég a tömeg. Elég néhány ember, aki nem ért meg. De ha senki sincs? Magad maradsz. Akkor se ijedj meg. Melletted senki, benned igen. Önmagad. Viseld el magad. Társalogj önmagaddal. Ne ijedj meg. Ez nem elmebaj. A bölcsesség kezdete. Lépések befelé. Megismered emberi arányaidat. Szeresd magad, ahogy vagy.”

Először önmagunkban kell örömet találnunk, s csak azután szerethetünk másokat, fiatalokat, időseket, ismerősöket és ismeretleneket, barátokat, munkatársakat. Ha pedig ezt elértük, örömünket leljük majd a pergő időben: az évszakok és napszakok váltakozásában, az évek múlásában és az ünnepekben. Végül lássuk, hogyan definiálja az otthon fogalmát a szerző.

„Az otthon teljes varázsát egymagad megteremteni nem tudod. Elárulom a titkát. Miután elköltöztem a szüleimtől, új otthont teremtettem magam. De ez az új akkor lett igazi otthonom, amikor apám, anyám eljöttek és jelen voltak. Ültek a székemen, aludtak az ágyamban, az asztalomnál ettek. Utána elmentek. Ottmaradtak mégis. Személyük varázsa otthonom muzsikájának új dallama lett. Vannak barátaim, vannak, akiket szeretek. Hívom őket, legyenek jelen. Üljenek a székemen, egyenek a tányéromból. Elmennek. Énjük zenéje otthonom muzsikájában bent marad.  Így otthon igazán az otthonom. Otthonodban – meglásd – veled lakik az öröm.”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadványok címére kattintva kaphat:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése