Hogy a napja szebb és egy kicsit vidámabb legyen!

Erről szólnak Bruno Ferrero atya történetei. A szerző neve katolikus körökben fogalom. Történeteit mindenki ismeri, nem kell hozzá különösebb magyarázatot fűzni. Olvasni kell.

„Néha a hétköznapi megbántódásokból, a sértésekből, a csendből, a megoldatlan kérdésekből és a dacból falat építünk szívünk köré. A legfontosabb feladatunk az, hogy megakadályozzuk, hogy fölépüljenek ezek a falak. Főképpen pedig az, hogy ne legyünk kövek a többiek falában.”

Bruno Ferrero szalézi szerzetes pap, termékeny író, pedagógus és lélekbúvár, számos kiadvány szerzője, nagy mesemondó és nagyszerű előadó, műveiben kiválóan tolmácsolja Jézus üzenetének élő mivoltát a hétköznapokban is. Elgondolkodtató történetei több kiadásban láttak napvilágot magyar nyelven is. Történetei hosszú ideje töretlen népszerűségnek örvendenek. Bizonyítja ezt az is, hogy újra és újra kiadják írásait. A kiadványok külső formája is igazodik a mai igényekhez és a tartalomhoz. Az élet mindened, amid van című könyv 34 lélekemelő történetet tartalmaz versekkel, idézetekkel és tanulságokkal. A kötetből A jel című történetet választottuk.

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húszéves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg, tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett, mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben. És azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, nem írt nekik többet.

Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el… Ott, ahol felnevelkedett és ahol még most is élnek szülei. Szüleinek megírta, hogy ha megbocsátanak, egy jelet kér tőlük. Olyant, melyet jól lát az autóbuszból… Ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha nem látja ezt a jelet, nem száll le az autóbuszról, és örökre eltávozik életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert kinézni az ablakon. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot. Útitársa végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

– Cseréljünk helyet! Majd én figyelek az ablakból.

Alig néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

•     •     •

A kiadványokat színes szövegrészekkel és nagyméretű, színes képekkel igyekeznek még hívogatóbbá tenni. A modern képeken mai emberek – szülők, nagyszülők, gyerekek –, állatok, növények, természeti képek és tájképek láthatók. A csillagokat éjjel látod című könyv szintén egy új kiadás, 37 története közül az Egy krajcárt választottuk.

A város közepén büszkén állt a hatalmas katedrális. Tetején harangtorony magasodott. A mű azonban befejezetlen volt, a néma toronyban nem volt harang.

A püspök elhatározta, hogy méltó haranggal látja el a tornyot, és az egész városban közzé tétette, hogy gyűjtsenek össze minden ezüstöt, és így mindenki járuljon hozzá egy ezüstharang öntéséhez.

Az emberek elkezdték összehordani az ezüsttárgyakat és pénzérméket. Egy napon a gyűjtéssel megbízott prelátushoz egy szegény özvegyasszony érkezett. Alázatosan átadott egy ezüstkrajcárt, ami az összes vagyona volt. A prelátus lekicsinylő pillantással fogadta a pénzt, és alighogy az asszony kilépett az ajtón, kihajította a pénzdarabot a kertbe.

– Ez jó lesz a koldusoknak! Mit ér ez egy akkora munkánál, mint a miénk?

A gyűjtés sikeres volt, a felhalmozott ezüstből csodálatos harangot öntöttek, amelynek a hozzáértők szerint nem akadt párja a világon.

Húsvét napján megáldották és felhúzták a pompás harangot. Odalépett a püspök, hogy elsőként ő csendítse meg. A harang azonban csak tompán kondult egyet, majd teljesen elhallgatott.

Szerelők és szakértők vizsgálták, de senki sem tudott rájönni a zaj okára. Az ezüstharang konokul hallgatott.

A püspök Istenhez fohászkodott, hogy mutassa meg, mi az oka a kudarcnak. Álmában fel is kereste őt egy angyal, aki elmondta neki, hogy mit tett a megbízottja a szegény özvegy krajcárjával.

A püspök rögtön hívatta a prelátust és magyarázatot kért tőle. Azután mindketten kimentek a kertbe és négykézlábra ereszkedve addig kutattak, míg meg nem találták az eldobott pénzdarabot.

A püspök újraöntette a harangot, de most már benne volt az özvegyasszony krajcárja is. Amikor néhány héttel később megkondították, a legszebb harangszó áradt belőle, amit valaha is hallottak.

Bruno Ferrero gondolataira és történetei tanulságaira reflektálva záró gondolatként érdemes elgondolkodni a következő idézet üzenetén: „Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a lenti hivatkozásra kattintva kaphat:

• Bruno Ferrero könyvek