Az Ön oltárán mit talál Isten?

Tadeusz Dajczer atya Eucharisztiáról szóló könyve – Mindent Ő ad nekünk (Elmélkedések az Eucharisztiáról) – rendkívül mélyen mutatja be, hogyan nyíljunk meg az élő Isten előtt, aki jelen van az oltáron és a tabernákulumban. Üresnek kell lenni, hogy Isten betölthessen minket. Éhesnek kell lenni, hogy jóllakathasson.  

„Mindannyian tékozló fiúk vagyunk” – írja a szerző –, „mert mindegyikünkben ott van egyfajta magatartás, amely az áteredő bűnből fakad, s amely elválaszt bennünket a kegyelemtől. Ahhoz, hogy Jézust választhassam, engednem kell, hogy a kegyelem összetörhesse szívemben az önhit, a túlzott önbizalom korlátjait.” A hit titka a következőkben rejlik:

• a belső csend
• a jelen pillanat szentsége
• a rejtőzködő Isten keresése
• az állhatatosság adománya

A szerző felhívja a figyelmet a belső csend jelentőségére. Úgy gondolja, hogy ha az Isten felé vezető úton akadályoz a mulandó világ szépsége, amely rabul ejt, elvonja a figyelmemet, Isten segíthet azzal, hogy eltakarja, sötétbe borítja ezt a világot. A „sötétség” szó nem a fény hiányát jelenti, hanem azt, hogy ez a világ már nem vonz tovább. „Az Isten felé vezető úton az a lényeg, hogy egyre szabadabbá váljak, (…) kiszabaduljak az emberi vélemények, az emberektől való félelem rabságából.”

Isten csend, vallja Tadeusz Dajczer, s úgy véli, a hit csendje megnyitja az embert a kegyelem befogadására. „Ez az a csend, amelynek alapja a szenvedélyek, a vágyak elcsendesedése. A cél az akarat csendje, az, hogy minél kevesebb vágy izgasson. Minél kevésbé vonzanak az evilági dolgok, annál inkább elcsendesedem.”

Egyfajta félelemként említi az emberek közti kapcsolatot, barátságot is a szerző: „Az, amit én szeretetnek, barátságnak nevezek, gyakran nem más, mint függés a másik embertől. Támaszt jelent, de egyben elnyomást  is... Választanom kell a világ rabsága és a szabadság között, amelyet a hit szerez meg nekem.” Mindenkinek megvan a saját oltára, vallja Tadeusz Dajczer. Az oltáron pedig az van, amit tudatosan vagy tudat alatt tisztelünk, magasztalunk. „Valószínűleg nem vagyok a tudatában annak, hogy belépve a templomba (…) mindig magammal viszem a saját oltáromat. Ennek az oltárnak nincs térbeli kiterjedése, mégis nagyon sok minden elfér rajta, és mindenkinél másképpen néz ki.”

Tekintsünk a valódi oltár felé: „A pap Krisztus helyetteseként mutatja be az Eucharisztiát. A pap, aki ennyi ideig tartja kezében a Szentostyát, aki ilyen közel van Istenhez. Ez felfoghatatlan!” A pap Istent emeli a magasba, Istent adja másoknak. Jézus szavait ismétli, amelyek a Szentlélek erejével a világ legnagyobb csodáját viszik végbe.

A szerző vallja, hogy az Eucharisztiában jelenlévő Isten szüntelenül velünk akar lenni. Arra vágyik, hogy a lehető leggyakrabban forduljunk hozzá, hogy állandóan szükségünk legyen rá – szüntelenül imádkozó emberré igyekszik tenni minket. Olyan emberré, aki az Eucharisztiában rejtőzködő Isten jelenlétében jár és él.

Csuti-Mátyás Zsófia