2013. október 30., szerda

Mi jön a halál után?

Halottak napjához közeledve Anselm Grüntől a Mi jön a halál után? című könyvbe lapozunk bele.„Halandó és mégis feltámadásra meghívott emberként csak akkor lehetünk hűek lényünkhöz, ha a halált célként, és nem megsemmisülésként fogadjuk el” – írja bevezetőjében a szerző.

A könyv első oldalain az olvasó a pszichológia és a filozófia megközelítése felől ismerkedhet a témával. A könyv fő vázát a halál és az örök élet bibliai képei adják. Egyes pszichológusok véleménye szerint, aki fiatal korában félt az élettől, az idősebb korában félni fog a haláltól is. Az élet első feléhez hozzátartozik, hogy harcoljunk és egy erős ént fejlesszünk ki. Második felének feladata pedig, hogy elengedjük énünket, és a halállal foglalkozzunk azáltal, hogy átadjuk magunkat Istennek. „Az élet delétől kezdve csak az marad eleven, aki az élettel meghalni is akar.” A pszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy„az emberiség általános lelkületének jobban megfelel, ha a halált az élet beteljesülésének és tulajdonképpeni céljának tekintjük, mintsem puszta értelmetlen megszűnésnek.”

Ősidők óta gondolkodik a filozófia a halálról. A görög filozófus, Platón a halált a test és a lélek elválásaként értelmezi. A halhatatlan lélek, amely a testben csak akarata ellenére, mint valami börtönben lakik, ekkor szabaddá válik, és visszatér Istenhez. Karl Rahner teológus abból indul ki, hogy a lélek, mint szellemi életprincípium a halálban más viszonyba lép a testtel. „A lélek elválik a konkrét testtől, ám nem adja fel a világra való irányultságát.” Rahner így magyarázza a lélek viszonyát a világ alapjával: „A halálban az emberi lélek éppen nagyobb közelségbe és bensőbb vonatkozásba kerül a világ egységének azzal a nehezen megragadható, ám mégis nagyon valós alapjával, amelyben a világ minden dolga, már ellentétes hatásából eredően is egymás között kommunikál.”  

Boros László magyar jezsuita így fogalmaz: „A lét a halálba való beletartottságként határozza meg magát, nemcsak azért, mert a halál felé halad, hanem lényege szerint, mert a halál helyzete állandóan megvalósul benne.” Boros László szerint csak a halálban lehetséges a valódi megfeledkezés önmagunkról és a valódi odaadás. A szeretet nem legyőzi a halált, ő maga a meghalás. „Csak a halálban lehetséges a szeretet teljes odaadása, mert csak a halálban tudunk teljesen és feltétel nélkül kiszolgáltatottak lenni. Ezért mennek bele azok, akik szeretnek, olyan egyszerűen és érintetlenül a halálba, hiszen nem az ismeretlenbe vetik bele magukat, hanem a szeretet belsejébe.”

Halála előtti búcsúbeszédében Jézus csodálatos módon leírja, mi vár ránk a halálban. Jézus tudja, hogy meg fog halni a kereszten. Ám úgy értelmezi e halál kegyetlenségét, amely kívülről történik vele, mint saját cselekvését, mint felmenetelt az Atyához. Ő, aki hitében már halála előtt legyőzte a halált, a tanítványokba is hitet és bátorságot akar önteni: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek és helyet készítek nektek, újra eljövök és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.”

Jézus szavaiból megtapasztalható a halál legyőzése. Jézus a halálban előkészíti a lakást számunkra, amelybe a halálban költözhetünk be. A halálban nem valami ismeretlenbe és sötétbe halunk bele, hanem valami ismerősbe. Jézus maga ment oda előttünk, és készített lakást számunkra, amelyben örökké lakhatunk.  

A halál fogalmához kapcsolható a tisztítótűz fogalma is. A könyvben erről is olvashatunk. A tisztítótűz annak képe, amikor létünk felszakad Isten számára. Mivel életünkben újra és újra elzárkózunk Isten elől, ez a felszakadás szükséges és fájdalmas. Az Istennel való eme találkozás fájdalma végeredményben a tisztítótűz. Akkor tudjuk megérteni a tisztítótűz jelentését – véli a szerző –, ha megvizsgáljuk saját szeretetélményünket. „Minél közelebb vagyok a szeretett emberhez, annál erősebben érzem, milyen nagyon elmaradok saját elvárásaimtól. Egy ember szeretete nyit meg engem. Megtisztít attól, ami tisztátalan bennem. A tisztítótűzről szóló keresztény üzenet azt mondja, hogy Isten szeretete mindent megtisztít bennünk, ami homályos maradt, és mindent felszakít, ami elzáródott.”

Halottak napja kapcsán felmerül a kérdés, hogyan közelítsünk az ünnephez és ezzel együtt elhunyt szeretteink emlékéhez, s hogyan élik meg a hívők vagy a nem hívők ezt a napot. Anselm Grün hangsúlyozza, keresztényként nem kell félnünk elhunyt hozzátartozóinktól, és nem kell áldozatot hoznunk, hogy biztosítsuk támogatásunkat. „Az elhunytaknak nincs szükségük áldozatainkra. S Istennek sincs szüksége áldozatunkra. Hihetünk abban, hogy az elhunyt hozzátartozók Istennél vannak. Ám, ha imádkozunk értük vagy áldozatot hozunk értük akkor ezt szeretetünk kifejezéseként értelmezhetjük. Meg akarjuk mutatni nekik, hogy nem felejtettük el őket, hogy fontosak számunkra. S ezzel arra szeretnénk kérni őket, hogy támogassanak bennünket utunkon. Ám az elhunytak nem önmaguktól rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy segíteni tudnak nekünk. Istenben vannak.”   

Anselm Grün felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a halál gondolata intenzívebbé akarja tenni életünket, hogy minden érzékünkkel éljünk. S arra akar hívni minket, ebben a világban legyünk tanúi annak a reménynek, amely túlmutat ezen a világon. „Éppen e remény tanúiként válunk áldássá ezen a világon, amely abba az irányba halad, hogy bezárkózzon önmagába” – véli a szerző. A mi reményünk megnyitja a világot Isten felé, a menny megnyílik fölötte, és emberibbé teszi az életet a földön.

Anselm Grün kifejti, hogy ő maga is fél a haláltól, attól, hogy élete végén magatehetetlenné válik és nagy fájdalmak között kell elhagynia a földi életet. Záró gondolatait mégis optimizmus hatja át, amelyet nekünk is érdemes megfontolnunk különösen ezekben a napokban, amikor halottainkra még intenzívebben emlékezünk és értük imádkozunk. „Életem vége nem félelem lesz, hanem Isten felé vezető átmenet. Hiszek abban, hogy a halálban fény vár rám, hogy Isten átölel majd szerető karjával, s tehetetlenségemben és gyengeségeimben átadhatom magam az ő szeretetének. Ez megfosztja félelmemet gyötrelmességétől és kilátástalanságától. Félelmem csak átmenet, nem vég.”

Összeállította: Csuti-Mátyás Zsófia


Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2013. október 25., péntek

Mágia és hit

Talán mert keveset tudunk róluk, napjainkban kedvelt téma az asztrológia, a spiritizmus, az okkult jelenségek és egyéb ezoterikus praktikák vizsgálata. Korábbi könyvszerdákban már több, a témát kutató könyvet bemutattunk, s a lista talán Kovács Gábor könyvével válik teljessé.

Kovács Gábor katolikus pap könyvében sorra veszi az okkultizmus különböző formáit. Összehasonlítva a valódi hitet és a mágiát nyomatékosítja: „Jézus nem volt varázsló, gyógyító hatalma nem mágián alapult, a hívő imája sem varázslat, a kegytárgyak és ereklyék hívő használata sem. A mágiában viszont valami más van, bármilyen külső hasonlóság legyen is a hit és a mágia között, belső tartalmuk egészen más. A hívő talán nem tudja szabatosan megfogalmazni a különbséget, de világosan érzi. Ebben különbözik a racionalistától, aki mindent mágiának minősít, ami nem esik a fizikai szükségszerűség határain belülre. A racionalista számára babona vagy hit egyre megy. A keresztény számára a hit élet, a mágia bűn.”

A szerző életben megtörtént példákon keresztül mutatja be, hogy létezik működő mágia, s minden mágikus cselekmény manipulatív szándékú megnyílás valamilyen vallási érték előtt. Isten és a szent angyalok viszont nem manipulálhatók. Előfordul, hogy a Gonosz „jó fiú”-nak akar látszani, így például meggyógyít egy súlyos testi betegséget, annak cserébe, hogy megszerezze hatalmát az illető lelke fölött.

A jövendőmondást illetően a könyv szerzője arra figyelmeztet, hogy a jövendőmondó akkor is a hazugság atyjának, a sátánnak szolgája, ha egyszerűen csal és hazudik. Ha viszont ismeri rólam az igazságot, amit természetes úton nem ismerhet, „akkor szorosabban vagy lazábban, burkoltan vagy kifejezetten, kapcsolatban áll a Sötétség Fejedelmével, tőle kap információt. A működő mágia a sátán és a bukott angyalok – démonok – műve.”

Kovács Gábor mágikus technikának tartja a ma oly divatos agykontrollt is, amely Silva-módszerként is ismeretes. A módszer lényege, hogy a félálomhoz közel álló, kreatív-intuitív állapotba kívánja helyezni az agyat, miközben a tudatosságot megőrizve mégis irányítani kívánja az agytevékenységet. Silva úgy gondolja, hogy „az ellazuláskor fellépő alfa-állapot során az emberi elme kreatívabb, és arra alapozza módszerét, hogy ezt az elváltozott tudatállapotot meg kell tanulnunk bármikor előidézni és használni.”

Az elváltozott tudatállapot veszélyes, hangsúlyozza Kovács Gábor, hiszen nem agyunk teljesítőképességét fokozza, hanem védtelenné tesz bennünket a szellemi támadásokkal szemben. A könyv szerzője idéz Péter első leveléből: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el” (5,8). Kovács Gábor figyelmeztet: „Minden módszer rossz, legyen bármilyen ékes homlokzata, ha ajtót-ablakot kinyit az ártó szellemi hatalmak előtt. Az agykontrollban sötét szellemi hatalmak működnek. Sokan számolnak be arról, hogy az agykontroll után félelmet keltő jelenlétet éreznek szobájukban. ”

A szerző könyvében a New Age-ről is ír, erről a témáról már egy korábbi könyvszerdában olvashattak. A zenről azt állítja a szerző, hogy az démoni utánzata a keresztény misztikának. „A zen ugyanis lényegénél fogva elhomályosítja Isten személyességét, s helyébe egy monista hagyomány elmosódott valóságélményét teszi. A hamis istenkép pedig démoni, mint 1Kor 10,20 mondja: »Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek.« Lássunk tehát tisztán, és ne keverjük össze a lelkek megkülönböztetését a természetes emberi értékekről alkotott véleménnyel.”

Kovács Gábor részletesen foglalkozik az angyalok és a démonok szerepével, s így egyáltalán nem bagatellizálja el a Gonosz erejét. Tényként állapítja meg, hogy az ördög létezik és állandóan ott ólálkodik körülöttünk: „... perverz, de magasrendű intelligencia, kutatja, hogyan árthat nekünk, Isten elleni vad gyűlöletében. A figyelmeztető táblákat ki kell tenni. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy féljünk. Éppen azért nem kell félnünk, mert tudjuk, honnan fenyeget a veszély. Részemről semmiféle félelmet nem érzek, amikor az Ellenség szándékait leleplezni törekszem. Jézus Krisztus, amikor meghalt a kereszten és dicsőségben föltámadt, legyőzte a sátánt... Ha Jézus neve van szívünkben és ajkunkon, mi a győztes oldalon állunk.” A szerző idéz Lukács evangéliumából: „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (10,19). Éppen ezért, „Nincs okunk rettegni a Gonosztól. Taposunk rajta!”

Avilai Szent Teréz folytonosan tiltakozik az ellen, hogy imádság közben mi magunk próbáljuk meg leállítani a gondolkodást, vagyis önmagunkat próbáljuk a belénk öntött szemlélődés állapotába helyezni. Az értelem működését egyedül Istennek van joga felfüggeszteni, ha mi magunk tesszük, veszélyes útra lépünk – vallja Szent Teréz. „Gyakran megtörténik, hogy a lélek bizonyos fajta nyugalmi imába merül, amely valami lelki álomhoz hasonlít, s annyira elbódítja a lelket, hogy, ha az illető nem tudja, mi ilyenkor a tennivaló, igen sok időt veszít, kimeríti testi erejét... Mindazt gyanúsnak kell tartanunk, ami annyira rabul ejt bennünket, hogy az értelmünk is elhomályosodik tőle” – idézi Avilai Szent Terézt a szerző, majd hangsúlyozza: „Aki mesterségesen akarja elváltoztatni tudatállapotát, hogy magasabb rendű imaélményhez jusson, az a mágia útjára lép.”

Kovács Gábor könyve segít a tisztánlátásban, s akit esetleg a titokzatosság eddig vonzott, bizonyára sok kérdésére választ kap belőle.

Összeállította: Csuti-Mátyás Zsófia


Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2013. október 16., szerda

Akár az egész világgal is szembeszállva

Klára egyike a világegyház azon szentjeinek, aki életét – szembehelyezkedve a világ rendjével – gyökeresen meg merte változtatni és Krisztust követte, nem törődve azzal, hogy döntésével kivívta embertársai haragját, megvetését, csodálkozását, egyúttal azonban csodálatát is. Vannak olyan szentjeink, akik nem vértanúság és a világi ember számára különleges, esetleg meghökkentő tetteik miatt váltak szentté, hanem szerénységük, alázatuk és apró cselekedeteik vezették őket az életszentségre. Assisi Szent Klára – példaképével, Assisi Szent Ferenccel együtt – a nehezebb utat választotta, s bátran dacolt kora konvencióival, hogy aztán teljesen az Istennek szentelhesse életét.

Klára előkelő családból származott, jó anyagi körülmények között nevelkedett, tanult lány volt. Ő azonban fiatalon lemondott a fényűző életről, hogy Ferencet követve szegény és alázatos életet éljen. 1210-ben hallotta először prédikálni Ferencet. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát: 1211 virágvasárnapján, 18 éves korában titokban elhagyta az apai házat, és csatlakozott a Porciunkula-kápolna mellett élő szerzetes testvérekhez.

„Klára hozzáfogott a szívében már régen várt szökés tervének megvalósításához. Akkoriban Assisi majd’ minden házának két kapuja nyílt a lejtős utcákra. Az egyik nagyobb és szélesebb volt, s alacsony lépcsőfokok vezettek hozzá. A másik kisebb és szűkebb, nagyon magas lépcsőfokokkal. A két kapu minden esetben egymáshoz nagyon közel helyezkedett el, ám nemcsak méretükben, hanem formájukban is különböztek. Míg a főkapu szinte mindig nyitva állt, a kisebb kaput állandóan zárva tartották, és senki sem léphetett ki vagy be rajta. Ez volt az úgynevezett halottak kapuja. Csak akkor nyitották ki, ha a lakók közül valaki koporsóban hagyta el a házat...” Mivel Klára titokban kívánta elhagyni otthonát, úgy döntött, a halottak kapuján át távozik. Azt azonban – mivel csak ritkán használták – alaposan bereteszelték. „Minden erejével azon volt, hogy megmozdítsa a tolózárt, de a zár nyelve ellenállt. Klára apjának halála óta senki nem nyitotta ki azt az ajtót, így a berozsdásodott vasak nehezen forogtak. Ekkor letérdelt, homlokát az ajtónak támasztotta, és imádkozni kezdett. Amikor önbizalommal eltelve felállt, kezei alatt a zár nyelve még csak meg sem nyikordulva nyílt ki – mintha épp akkor olajozták volna meg. Átlépte hát a halottak kapuját, hogy soha többé ne térjen vissza a szülői házba. Klára, aki e világ számára elveszett, más szóval meghalt, egy új élet felé indult. Elhagyva a szülői házat, városát és rokonait, a Santa Maria della Porziuncola kis templomába sietett...”

Mivel Klára apja meghalt, annak férfi testvérei szerettek volna gondoskodni Klára és nővérei előnyös házasságkötéséről. Éppen ezért nagyon ügyeltek a lányok jó hírére, amit Klára szökése természetesen veszélybe sodort. A család nagy erőkkel kezdte keresni a lányt, mivel úgy gondolták, „megalázóan alantas élet, melyet Klára választott, a legkevésbé sem illett a lány nemesi származásához, cselekedete pedig a városnegyed lakóinak körében is példátlannak számított.” Klára húga, Ágnes is követte testvére példáját, és Krisztus jegyese kívánt lenni. A rokonok minden igyekezetükkel, még erőszak árán is próbálták eltéríteni a lányokat szándékuktól. Durva fellépésükről fennmaradt az a legenda, amely szerint a család férfi tagjai durván bántalmazva Ágnest, hazafelé terelték, ám a tiltakozó lány út közben rosszul lett, összeesett, és teste szinte sziklává nehezedett. A férfiak minden erejüket összeszedve sem tudták felsegíteni a földről.

„Mivel Klára lelke San’t Angelo kolostorában sem talált teljes nyugalmat, hamarosan elhagyta azt, s Ferenc tanácsára a San Damiano-kolostorba költözött. Így született meg a San Damianóban a második ferences rend, a női rend, amelynek tagjait szegény szerzetesnővéreknek nevezték.” Itt élt Klára több mint negyven éven keresztül, és egészen a haláláig a kolostor lelki anyja volt. Húga mellett édesanyja is csatlakozott a klarisszákhoz. Kérte a pápától a szegénység privilégiuma elfogadását, amely a javakról való lemondást és a szegénység reguláját jelentette számukra. „A szegény szerzetesnővérek az imádságnak és a böjtölésnek szentelték magukat. Alamizsnából éltek, s csak azt a kenyeret ették, amit az isteni gondviselés az asztalukra tett.”

A hagyomány szerint az imádságon kívül Klára számos csodát tett, több csodás gyógyulást is elősegített. „Számtalanszor megtörtént ugyanis, hogy amikor Klára betegekre rajzolta a kereszt jelét, azok testéből távozott a kór. Egyszer Ferenc egy Stefano nevű, bomlott elméjű barátot küldött Klárához, hogy az a kereszt jelét rárajzolva segítsen rajta. Ismerte ugyanis Klára tökéletességét, és tisztelete erényeit. Az engedelmes leány eleget tett az atya kérésének, és hagyta, hogy a szerencsétlen barát egy kis időre elszunnyadjon ott, ahol ő maga imádkozni szokott. A barát hirtelen ébredt fel álmából – immár egészségesen.” Egy másik történet tanúsága szerint pedig egy gyermek szemét betegség támadta meg. Klára keresztet rajzolt a gyermek szemére, s az újból látott. A hagyomány szerint a kereszt jelével számos betegséget meggyógyított.

Klára és Ferenc saját korukban új értékrendet alakítottak ki, amelynek főbb jegyei közé tartozott az Istenszeretet, az alázatosság és a tisztaság is. A kezdeti üldöztetés és megaláztatás, amellyel a környezetük sújtotta őket, egyre inkább csodálattá változott. Klárát erős akarata, különleges személyisége és természetesen a Jóisten kegyelme hozzásegítette ahhoz, hogy új utat mutasson embertársainak. Szegénységben és alázatban töltött mindennapjait nemcsak nővértársai csodálták és követték, hanem immár világiak is, halálakor pedig már tömegek ismerték történetét és követték az Istenkeresésben. Példája azt üzeni a ma emberének, hogy a Jóisten melletti elköteleződés néha drámai tetteket és gyökeres változásokat kíván.

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
DVD filmek Kláráról és Ferencről:

2013. október 9., szerda

Jó napot! Ferenc pápa vagyok

Ferenc pápával beszélgetés – írott formában – eddig még nem látott napvilágot. Az első újságíró, aki Ferenc pápával négyszemközt, személyesen is leülhetett egy interjúra, Antonio Spadaro jezsuita. Az interjút olvasva nemcsak kérdésekkel és válaszokkal találkozik az olvasó, hanem személyes hangvételű vallomásokkal is.


Az interjúkötet egyik – talán címadó – nagyon humoros története arról tanúskodik, hogy Ferenc pápa amellett, hogy ő a Szentatya, rendkívül szerény és alázatos. Egy-egy telefonhívás lebonyolításához van, hogy – titkára helyett – ő maga emeli fel a telefont és tárcsáz. Ez azonban nem megszokott, és éppen emiatt születhetett meg a következő derűs párbeszéd.

„Két nappal megválasztása után Ferenc pápa felhívta a jezsuiták rendi központját Rómában, hogy üdvözölje a legfőbb elöljárót, a jezsuita generálist, Adolfo Nicolást. A pápa személyesen telefonált, nem a titkárán keresztül, ami korábban sohasem fordult elő. A rendi központ portása vette fel a telefont, akinek azt mondták, hogy a hívás a vatikáni Szent Márta Házból jön, s amikor kapcsolták, egy kedves, derűs hang szólalt meg:
– Jó napot! Ferenc pápa vagyok. Szeretnék beszélni a generálissal.
– A portás kis híján azt felelte: »Naná, én meg Napóleon vagyok«, de erőt vett magán.
– Honnan telefonál? – mire a pápa megértette, hogy a mi kedves portásunk nem hitt neki, ezért kedvesen megismételte:
– Tényleg én vagyok, Ferenc pápa, és Önt hogy hívják?
A pápaválasztás óta két percenként csörög a telefon itt a kúrián, és előfordul, hogy a vonal másik végén nem teljesen egészséges emberek vannak. Ennél a pontnál a portás remegő hanggal válaszolt, nyugtázva a hibáját:
– Andrásnak hívnak.
Mire a pápa:
– Hogy van, András?
– Én jól, bocsásson meg, de egy kicsit össze vagyok zavarodva.
– Ne aggódj, kérlek, kapcsolj a generálishoz, szeretném megköszönni neki azt a szép levelet, amit nekem írt.
– Bocsásson meg Szentséged, azonnal kapcsolom.
– Csak nyugodtan. Tudok várni, amennyit kell.”

Minden bizonnyal ez az interjúkötet legvidámabb története, amely mellett számos komoly témát találunk, amelyekből kirajzolódik előttünk a pápa képe. Antonio Spadaro a következőképpen emlékezik vissza a Ferenc pápával történő találkozására. „Ferenc pápa találkozóra vár engem tíz órára a Szent Márta Házba. Az apámtól örökölt kényszeres pontossággal, most is korábban érkezem. Egy kisebb szalonban foglalok helyet. A várakozás rövid ideig tart, néhány perc múlva a lifthez kísérnek... Amikor kiszállok a liftből, látom, a pápa már az ajtónál állva vár rám. Sőt, valójában az az örömteli érzésem támad, hogy nem is léptem át ajtókon. Pedig egy ajtónak azért mégiscsak kellett ott lennie.”

Az újságíró a találkozás után egyszerű, spártai környezetről számol be könyvében. Kevés könyv, papír és egyéb tárgy kapott helyet a szobában. Többek között a Szentatya brazíliai látogatásáról érdeklődik. A pápa a következő tapasztalatáról számol be: „Én az egyes embereket szeretem nézni, egyenként, és azokkal tudok személyes kapcsolatba lépni, akik előttem vannak. Nem szoktam hozzá a tömeghez.”

„Mondom neki – írja Spadaro –, hogy ez igaz, és látható is, és mindenkit megérint. Az emberek észreveszik, hogy amikor közöttük van, szemei tényleg az egyes emberekre tekintenek. A tévékamerák aztán elénk tárják ezeket a képeket, és így mindenki láthatja ezt a tekintetet.”

A szerző a kötetben olyan kérdések mentén világít rá Ferenc pápa személyiségére, mint: Ki Jorge Mario Bergoglio? Miért lett jezsuita? Mit jelent egy jezsuita számára pápának lenni? Kérdezi a Szentatyát a kormányzási tapasztalatairól is, de arról is olvashatunk, hogy mit jelent Péter utóda számára az egyházzal érezni. Arra a kérdésre, hogy ki Jorge Mario Bergoglio, a következőket felelte a Szentatya: „Nem tudom, mi lenne a leghelyesebb meghatározás... Én egy bűnös vagyok. Egy vagyok azok közül, akikre rátekintett az Úr. Ez a legigazabb definíció.”

Hogy miért éppen a jezsuitákat választotta, arra Ferenc pápa ekképp válaszol: „A Társaságból három dolog érintett meg: a missziós jellege, a közösség és a fegyelem. Érdekes ez utóbbi, mert én születésemtől fogva fegyelmezetlen vagyok. De a fegyelmezettségük, ahogyan az időt beosztják, mélyen megérintett. A harmadik dolog pedig valóban alapvető számomra: a közösség. Mindig is kerestem a közösséget. Soha nem tartottam magamat magányos papnak: szükségem van közösségre. Ez látható abból a tényből is, hogy itt lakom, a Szent Márta Házban. Az életemet másokkal együtt kell élnem.”

Spadarót az is foglalkoztatja, hogy a Szentatya miként értelmezi az egyetemes egyház szolgálatát, amire a szentignáci lelkiség fényében kapott megbízatást? Mit jelent egy jezsuita számára pápának lenni? Az ignáci lelkiség melyik eleme segíti legjobban szolgálata megélésében?

„A megkülönböztetés – feleli Ferenc pápa. – A megkülönböztetés egyike azon dolgoknak, amelyeken Szent Ignác sokat és nagy lelki odaadással dolgozott. Számára ez eszköz, hogy mind jobban megismerje az Urat, és szorosabban kövesse… Megtesszük a mindennapok kis dolgait Isten és az emberek felé nyitott, nagy szívvel. Vagyis a kis dolgokat nagy horizontokon, Isten országa horizontjain értékeljük. A megkülönböztetés mindig az Úr jelenlétében történik, figyelve a jelekre, az eseményekre, meghallgatva az embereket, különösen a szegényeket. Az én választásaim, még az élet hétköznapi részéhez tartozók is, mint például egy szerény autó használata, mind a lelki megkülönböztetéshez kapcsolódnak, ami olyan követelményre válaszol, mely a dolgokból, az emberekből, az idők jeleinek olvasatából ered.”

„Az Úrban való megkülönböztetés vezet engem abban, ahogyan kormányzok – tér rá a Szentatya a kormányzással kapcsolatos kérdésre. – Nos hát, én nem bízom a hirtelen hozott döntésekben! Az ilyen döntés általában elhibázott. Várnom kell, magamban értékelni, rászánni a szükséges időt.”

Milyen tapasztalatok járultak hozzá Bergoglio atya vezetői képességeinek kibontakoztatásához, aki előbb házfőnök, majd tartományfőnök volt a Jézus Társaságában – érdeklődik Spadaro. – A Társaság kormányzási stílusa magában foglalja az elöljáró részéről a döntést, de a szembesülést is a „konzultoraival” – véli az újságíró.
Ferenc pápa fiatalon lett tartományfőnök, mindössze harminchat éves volt. „Nehéz helyzetekkel kellett szembesülnöm, és én elhamarkodott és önkényes döntéseket hoztam” – vallja, majd arról beszél, hogy Buenos Aires-i érsekként kéthetente találkozott a hat segédpüspökkel, és évente többször a papi szenátussal. „Kérdéseket vetettek fel, lehetett vitatkozni is. Ez nagyon sokat segített nekem abban, hogy a legjobb döntéseket hozzam. Néhányan azt mondják nekem: »Ne konzultáljon túl sokat, döntsön!« Ezzel szemben hiszem, hogy a tanácskozás nagyon fontos. A konzisztóriumok, a szinódusok például nagyon fontos fórumai az igazi és aktív tanácskozásnak. Ugyanakkor kevésbé merev formákat kell adni nekik. Valódi, nem formális konzultációt akarok. A nyolc bíboros tanácskozása, ez az outsider tanácsadó csoport nemcsak az én döntésem, hanem a bíborosok akaratának a gyümölcse is, hiszen szükségességét kifejezésre juttatták a konklávé előtti általános kongregációk ülésein. Azt akarom, hogy a tanácskozás valóságos és ne formális legyen.”

Ferenc pápa megfogalmazta azt is, hogy számára valójában mi lenne az egyház célja, hivatása. „Világosan látom, hogy az a dolog, amire ma az egyháznak leginkább szüksége van, az az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez. Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat csata után… az embereket kísérni kell, a sebeket pedig gyógyítani.”

Arról a kérdésről, hogy hogyan beszélünk Isten népéről, a következőképpen vélekedik: „Anya- és pásztoregyházról álmodom. Az egyház szolgái legyenek irgalmasak, törődjenek az emberekkel, kísérjék őket jó szamaritánusként, aki lemossa, megtisztítja, fölemeli felebarátját. Ez a tiszta evangélium. Az evangélium szolgái legyenek képesek arra, hogy felmelegítsék az emberek szívét… Isten népe pásztorokat akar és nem tisztviselőket vagy státuszklerikusokat... arra törekedjünk, hogy olyan egyház legyünk, amely új utakat talál, amely képes kilépni saját magából, és elindulni azok felé, akik nem járnak templomba, akik elhagyták, vagy akik közömbösek iránta – hangsúlyozza Ferenc pápa. – Aki elhagyta az egyházat, néha olyan okból tette, amelyet meg lehet érteni, és értékelni is lehet, és ezzel rá lehet venni őt a visszatérésre. De ehhez merészség, bátorság kell.”

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

2013. október 2., szerda

Olvasson kalendáriumot!

Legkedvesebb gyermekkori emlékeim közé tartozik, ahogy késő őszi vagy hideg téli hétvégéken a nagyapám konyhájában, a sparhelt mellett melegedem. A pattogó tűz hangja, a sült gesztenye és a sütőtök illata mélyen belém ivódott, s mind a mai napig jóleső meghittség fog el, ha rágondolok. A tűzhely mellett kuporogva – mivel nagypapámnak kevés könyve volt – a kalendáriumot lapozgattam. Ez mindig ott volt a konyhában, s leginkább télvíz idején, két vesszőkosár elkészülte között olvasta. Érdeklődéssel forgattam ezeket a különleges könyveket, amelyekben mindig várt rám egy-egy rejtvény vagy vers. Nagyapámnak pedig legkedvesebb olvasmánya volt, hiszen gondosan beosztva a tél minden egyes estéjére tartogatott számára egy-egy kincset.

A mai információáradatban, amikor minden csak egy kattintásra van tőlünk, talán kissé ódivatúnak érezhetjük a kalendáriumot. Ez azonban cseppet sem igaz! Ahogy a világ változik, úgy újul meg ez a műfaj is, s igyekszik kielégíteni korunk emberének igényeit. Így van ezzel a Szombathelyi Egyházmegye 2014. évi kiadványa, amelynek egyik különlegessége éppen abban rejlik, hogy nagy, színes képekkel illusztrálták – ahogy a mai olvasók igényei megkövetelik. Az egész évre szóló kiadvány összeállítását hosszú és gondos szervezőmunka előzi meg. A különböző témájú cikkek írói, lelkipásztorok és hívők egyaránt lelkesedéssel, buzgalommal és nagy szeretettel igyekeznek ezáltal is elősegíteni az új evangelizációt. Bátran mondhatjuk tehát, a kalendárium a misszió egyik eszköze. De mielőtt részletesebben belepillantanánk az egyházmegyei kiadványba, idézzük fel röviden a kalendáriumok történetét.

A kalendárium az év napjait, évfordulókat, ünnepeket, sok esetben olvasmányokat is tartalmazó évkönyv, amelynek elsődleges feladata az idő múlásának jelzése volt. A latin eredetű calendarium szó jelentése az ókori római naptárban a hónap elejét jelentette. A 1400-as évek végén és az 1500-as évek elején jelentek meg az első kalendáriumok, amelyek elsődleges hivatása naptár jellege volt. Később ezek a teljes évre szóló naptárak számos információval kibővültek: elsősorban a mindennapi élethez kapcsolódó hasznos tanácsokkal, de – az adott kor szellemiségének megfelelően – a szentek felsorolásával, egyházi ünnepekkel és asztrológiai jellegű jóslásokkal is. A 18. századtól egyre nagyobb számban megjelenő szépirodalmi alkotások kedvelt témái voltak a kalendáriumoknak, hiszen a népszerű szerzők művei felkeltették az olvasók érdeklődését és vásárlási kedvét a kiadványok iránt. A naptárfunkción túl tehát műveltető és szórakoztató jellege lett.  Az 1800-as évekre alakult ki az új típusú kalendárium, amely ebben az időben már hagyományos kommunikációs eszköznek számított, és a polgárosodás időszakának megnövekedett információigényét volt hivatott kielégíteni.


Lássuk, mit kínál a Szombathelyi Egyházmegyei Kalendárium a 2014. esztendőre!

A jövő évi kiadványban dr. Veres András megyéspüspök atya újévi gondolatai után olyan témák olvashatók, mint a Keresztény egészségmegőrzés, avagy hogyan vigyázzunk magunkra és egészségünkre keresztényi módon, hogyan éljünk a hétköznapokban? Egy többgyermekes kőszegi család gyakorlati tapasztalatait osztja meg az olvasóval a napi imádsággal kapcsolatban. A kalendárium olvasói megtanulhatják imádkozni a Hétfájdalmú Szűzanya rózsafüzérét, sőt megismerkedhetnek annak történetével, a kibehói Szűzanya-jelenésekkel is.

A 2014. évi kiadványban a II. János Pál Katolikus Kollégium diákjainak gondolatait is elolvashatják arról, hogy keresztény diákként milyen váratlan vagy örömteli helyzeteket élhetnek meg hitükkel kapcsolatban az egyetemisták.

A jövő évi kalendáriumban szintén helyet kaptak az ún. állandó részek, a hívők által nagyon kedvelt tanulságos történetek és novellák a hitről, a szeretetről és a családról, magyar szerzők istenes versei és természetesen viccek is.

Interjút készítettünk Konkoly István püspök atyával, Tibola Imre nagypréposttal és P. Szabó Alajos atyával, bepillanthatnak a Püspöki Hivatal munkatársainak és győri szeminárium diákjainak mindennapjaiba, és azt is megtudhatják, hogyan imádkozik egy lelkipásztor, vagy hogy hogyan köthető a híres párizsi Eiffel-torony megalkotójának neve Szombathelyhez.

A háziasszonyokat hagyományos és modern receptek, praktikus konyhai tippek, trükkök, tanácsok várják, míg a gyerekeknek kifestőkkel és útvonalkeresőkkel kedveskedünk.

Járja végig a Püspöki Palota értékes műalkotásokkal díszített termeit, az egyházmegyei könyvtárat és a múzeumot a kalendáriummal! A legszebb helyiségek egyoldalas, színes fotói mellett Zsámbéky Monika művészettörténész leírásai olvashatók a 2014. évi kiadványban.

Csuti-Mátyás Zsófia 
 
Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat: