Jó napot! Ferenc pápa vagyok

Ferenc pápával beszélgetés – írott formában – eddig még nem látott napvilágot. Az első újságíró, aki Ferenc pápával négyszemközt, személyesen is leülhetett egy interjúra, Antonio Spadaro jezsuita. Az interjút olvasva nemcsak kérdésekkel és válaszokkal találkozik az olvasó, hanem személyes hangvételű vallomásokkal is.

Az interjúkötet egyik – talán címadó – nagyon humoros története arról tanúskodik, hogy Ferenc pápa amellett, hogy ő a Szentatya, rendkívül szerény és alázatos. Egy-egy telefonhívás lebonyolításához van, hogy – titkára helyett – ő maga emeli fel a telefont és tárcsáz. Ez azonban nem megszokott, és éppen emiatt születhetett meg a következő derűs párbeszéd.

„Két nappal megválasztása után Ferenc pápa felhívta a jezsuiták rendi központját Rómában, hogy üdvözölje a legfőbb elöljárót, a jezsuita generálist, Adolfo Nicolást. A pápa személyesen telefonált, nem a titkárán keresztül, ami korábban sohasem fordult elő. A rendi központ portása vette fel a telefont, akinek azt mondták, hogy a hívás a vatikáni Szent Márta Házból jön, s amikor kapcsolták, egy kedves, derűs hang szólalt meg:

– Jó napot! Ferenc pápa vagyok. Szeretnék beszélni a generálissal.

– A portás kis híján azt felelte: »Naná, én meg Napóleon vagyok«, de erőt vett magán.

– Honnan telefonál? – mire a pápa megértette, hogy a mi kedves portásunk nem hitt neki, ezért kedvesen megismételte:

– Tényleg én vagyok, Ferenc pápa, és Önt hogy hívják?

A pápaválasztás óta két percenként csörög a telefon itt a kúrián, és előfordul, hogy a vonal másik végén nem teljesen egészséges emberek vannak. Ennél a pontnál a portás remegő hanggal válaszolt, nyugtázva a hibáját:

– Andrásnak hívnak.

Mire a pápa:

– Hogy van, András?

– Én jól, bocsásson meg, de egy kicsit össze vagyok zavarodva.

– Ne aggódj, kérlek, kapcsolj a generálishoz, szeretném megköszönni neki azt a szép levelet, amit nekem írt.

– Bocsásson meg Szentséged, azonnal kapcsolom.

– Csak nyugodtan. Tudok várni, amennyit kell.”

Minden bizonnyal ez az interjúkötet legvidámabb története, amely mellett számos komoly témát találunk, amelyekből kirajzolódik előttünk a pápa képe. Antonio Spadaro a következőképpen emlékezik vissza a Ferenc pápával történő találkozására. „Ferenc pápa találkozóra vár engem tíz órára a Szent Márta Házba. Az apámtól örökölt kényszeres pontossággal, most is korábban érkezem. Egy kisebb szalonban foglalok helyet. A várakozás rövid ideig tart, néhány perc múlva a lifthez kísérnek... Amikor kiszállok a liftből, látom, a pápa már az ajtónál állva vár rám. Sőt, valójában az az örömteli érzésem támad, hogy nem is léptem át ajtókon. Pedig egy ajtónak azért mégiscsak kellett ott lennie.”

Az újságíró a találkozás után egyszerű, spártai környezetről számol be könyvében. Kevés könyv, papír és egyéb tárgy kapott helyet a szobában. Többek között a Szentatya brazíliai látogatásáról érdeklődik. A pápa a következő tapasztalatáról számol be: „Én az egyes embereket szeretem nézni, egyenként, és azokkal tudok személyes kapcsolatba lépni, akik előttem vannak. Nem szoktam hozzá a tömeghez.”

„Mondom neki – írja Spadaro –, hogy ez igaz, és látható is, és mindenkit megérint. Az emberek észreveszik, hogy amikor közöttük van, szemei tényleg az egyes emberekre tekintenek. A tévékamerák aztán elénk tárják ezeket a képeket, és így mindenki láthatja ezt a tekintetet.”

A szerző a kötetben olyan kérdések mentén világít rá Ferenc pápa személyiségére, mint: Ki Jorge Mario Bergoglio? Miért lett jezsuita? Mit jelent egy jezsuita számára pápának lenni? Kérdezi a Szentatyát a kormányzási tapasztalatairól is, de arról is olvashatunk, hogy mit jelent Péter utóda számára az egyházzal érezni. Arra a kérdésre, hogy ki Jorge Mario Bergoglio, a következőket felelte a Szentatya: „Nem tudom, mi lenne a leghelyesebb meghatározás... Én egy bűnös vagyok. Egy vagyok azok közül, akikre rátekintett az Úr. Ez a legigazabb definíció.”

Hogy miért éppen a jezsuitákat választotta, arra Ferenc pápa ekképp válaszol: „A Társaságból három dolog érintett meg: a missziós jellege, a közösség és a fegyelem. Érdekes ez utóbbi, mert én születésemtől fogva fegyelmezetlen vagyok. De a fegyelmezettségük, ahogyan az időt beosztják, mélyen megérintett. A harmadik dolog pedig valóban alapvető számomra: a közösség. Mindig is kerestem a közösséget. Soha nem tartottam magamat magányos papnak: szükségem van közösségre. Ez látható abból a tényből is, hogy itt lakom, a Szent Márta Házban. Az életemet másokkal együtt kell élnem.”

Spadarót az is foglalkoztatja, hogy a Szentatya miként értelmezi az egyetemes egyház szolgálatát, amire a szentignáci lelkiség fényében kapott megbízatást? Mit jelent egy jezsuita számára pápának lenni? Az ignáci lelkiség melyik eleme segíti legjobban szolgálata megélésében?

„A megkülönböztetés – feleli Ferenc pápa. – A megkülönböztetés egyike azon dolgoknak, amelyeken Szent Ignác sokat és nagy lelki odaadással dolgozott. Számára ez eszköz, hogy mind jobban megismerje az Urat, és szorosabban kövesse… Megtesszük a mindennapok kis dolgait Isten és az emberek felé nyitott, nagy szívvel. Vagyis a kis dolgokat nagy horizontokon, Isten országa horizontjain értékeljük. A megkülönböztetés mindig az Úr jelenlétében történik, figyelve a jelekre, az eseményekre, meghallgatva az embereket, különösen a szegényeket. Az én választásaim, még az élet hétköznapi részéhez tartozók is, mint például egy szerény autó használata, mind a lelki megkülönböztetéshez kapcsolódnak, ami olyan követelményre válaszol, mely a dolgokból, az emberekből, az idők jeleinek olvasatából ered.”

„Az Úrban való megkülönböztetés vezet engem abban, ahogyan kormányzok – tér rá a Szentatya a kormányzással kapcsolatos kérdésre. – Nos hát, én nem bízom a hirtelen hozott döntésekben! Az ilyen döntés általában elhibázott. Várnom kell, magamban értékelni, rászánni a szükséges időt.”

Milyen tapasztalatok járultak hozzá Bergoglio atya vezetői képességeinek kibontakoztatásához, aki előbb házfőnök, majd tartományfőnök volt a Jézus Társaságában – érdeklődik Spadaro. – A Társaság kormányzási stílusa magában foglalja az elöljáró részéről a döntést, de a szembesülést is a „konzultoraival” – véli az újságíró.

Ferenc pápa fiatalon lett tartományfőnök, mindössze harminchat éves volt. „Nehéz helyzetekkel kellett szembesülnöm, és én elhamarkodott és önkényes döntéseket hoztam” – vallja, majd arról beszél, hogy Buenos Aires-i érsekként kéthetente találkozott a hat segédpüspökkel, és évente többször a papi szenátussal. „Kérdéseket vetettek fel, lehetett vitatkozni is. Ez nagyon sokat segített nekem abban, hogy a legjobb döntéseket hozzam. Néhányan azt mondják nekem: »Ne konzultáljon túl sokat, döntsön!« Ezzel szemben hiszem, hogy a tanácskozás nagyon fontos. A konzisztóriumok, a szinódusok például nagyon fontos fórumai az igazi és aktív tanácskozásnak. Ugyanakkor kevésbé merev formákat kell adni nekik. Valódi, nem formális konzultációt akarok. A nyolc bíboros tanácskozása, ez az outsider tanácsadó csoport nemcsak az én döntésem, hanem a bíborosok akaratának a gyümölcse is, hiszen szükségességét kifejezésre juttatták a konklávé előtti általános kongregációk ülésein. Azt akarom, hogy a tanácskozás valóságos és ne formális legyen.”

Ferenc pápa megfogalmazta azt is, hogy számára valójában mi lenne az egyház célja, hivatása. „Világosan látom, hogy az a dolog, amire ma az egyháznak leginkább szüksége van, az az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez. Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat csata után… az embereket kísérni kell, a sebeket pedig gyógyítani.”

Arról a kérdésről, hogy hogyan beszélünk Isten népéről, a következőképpen vélekedik: „Anya- és pásztoregyházról álmodom. Az egyház szolgái legyenek irgalmasak, törődjenek az emberekkel, kísérjék őket jó szamaritánusként, aki lemossa, megtisztítja, fölemeli felebarátját. Ez a tiszta evangélium. Az evangélium szolgái legyenek képesek arra, hogy felmelegítsék az emberek szívét… Isten népe pásztorokat akar és nem tisztviselőket vagy státuszklerikusokat... arra törekedjünk, hogy olyan egyház legyünk, amely új utakat talál, amely képes kilépni saját magából, és elindulni azok felé, akik nem járnak templomba, akik elhagyták, vagy akik közömbösek iránta – hangsúlyozza Ferenc pápa. – Aki elhagyta az egyházat, néha olyan okból tette, amelyet meg lehet érteni, és értékelni is lehet, és ezzel rá lehet venni őt a visszatérésre. De ehhez merészség, bátorság kell.”

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Jó napot! Ferenc pápa vagyok (1200 Ft)