Halottak napjához közeledve Anselm Grüntől a Mi jön a halál után? című könyvbe lapozunk bele.„Halandó és mégis feltámadásra meghívott emberként csak akkor lehetünk hűek lényünkhöz, ha a halált célként, és nem megsemmisülésként fogadjuk el” – írja bevezetőjében a szerző.
A könyv első oldalain az olvasó a pszichológia és a filozófia megközelítése felől ismerkedhet a témával. A könyv fő vázát a halál és az örök élet bibliai képei adják. Egyes pszichológusok véleménye szerint, aki fiatal korában félt az élettől, az idősebb korában félni fog a haláltól is. Az élet első feléhez hozzátartozik, hogy harcoljunk és egy erős ént fejlesszünk ki. Második felének feladata pedig, hogy elengedjük énünket, és a halállal foglalkozzunk azáltal, hogy átadjuk magunkat Istennek. „Az élet delétől kezdve csak az marad eleven, aki az élettel meghalni is akar.” A pszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy„az emberiség általános lelkületének jobban megfelel, ha a halált az élet beteljesülésének és tulajdonképpeni céljának tekintjük, mintsem puszta értelmetlen megszűnésnek.”
Ősidők óta gondolkodik a filozófia a halálról. A görög filozófus, Platón a halált a test és a lélek elválásaként értelmezi. A halhatatlan lélek, amely a testben csak akarata ellenére, mint valami börtönben lakik, ekkor szabaddá válik, és visszatér Istenhez. Karl Rahner teológus abból indul ki, hogy a lélek, mint szellemi életprincípium a halálban más viszonyba lép a testtel. „A lélek elválik a konkrét testtől, ám nem adja fel a világra való irányultságát.” Rahner így magyarázza a lélek viszonyát a világ alapjával: „A halálban az emberi lélek éppen nagyobb közelségbe és bensőbb vonatkozásba kerül a világ egységének azzal a nehezen megragadható, ám mégis nagyon valós alapjával, amelyben a világ minden dolga, már ellentétes hatásából eredően is egymás között kommunikál.”
Boros László magyar jezsuita így fogalmaz: „A lét a halálba való beletartottságként határozza meg magát, nemcsak azért, mert a halál felé halad, hanem lényege szerint, mert a halál helyzete állandóan megvalósul benne.” Boros László szerint csak a halálban lehetséges a valódi megfeledkezés önmagunkról és a valódi odaadás. A szeretet nem legyőzi a halált, ő maga a meghalás. „Csak a halálban lehetséges a szeretet teljes odaadása, mert csak a halálban tudunk teljesen és feltétel nélkül kiszolgáltatottak lenni. Ezért mennek bele azok, akik szeretnek, olyan egyszerűen és érintetlenül a halálba, hiszen nem az ismeretlenbe vetik bele magukat, hanem a szeretet belsejébe.”
Halála előtti búcsúbeszédében Jézus csodálatos módon leírja, mi vár ránk a halálban. Jézus tudja, hogy meg fog halni a kereszten. Ám úgy értelmezi e halál kegyetlenségét, amely kívülről történik vele, mint saját cselekvését, mint felmenetelt az Atyához. Ő, aki hitében már halála előtt legyőzte a halált, a tanítványokba is hitet és bátorságot akar önteni: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek és helyet készítek nektek, újra eljövök és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.”
Jézus szavaiból megtapasztalható a halál legyőzése. Jézus a halálban előkészíti a lakást számunkra, amelybe a halálban költözhetünk be. A halálban nem valami ismeretlenbe és sötétbe halunk bele, hanem valami ismerősbe. Jézus maga ment oda előttünk, és készített lakást számunkra, amelyben örökké lakhatunk.
A halál fogalmához kapcsolható a tisztítótűz fogalma is. A könyvben erről is olvashatunk. A tisztítótűz annak képe, amikor létünk felszakad Isten számára. Mivel életünkben újra és újra elzárkózunk Isten elől, ez a felszakadás szükséges és fájdalmas. Az Istennel való eme találkozás fájdalma végeredményben a tisztítótűz. Akkor tudjuk megérteni a tisztítótűz jelentését – véli a szerző –, ha megvizsgáljuk saját szeretetélményünket. „Minél közelebb vagyok a szeretett emberhez, annál erősebben érzem, milyen nagyon elmaradok saját elvárásaimtól. Egy ember szeretete nyit meg engem. Megtisztít attól, ami tisztátalan bennem. A tisztítótűzről szóló keresztény üzenet azt mondja, hogy Isten szeretete mindent megtisztít bennünk, ami homályos maradt, és mindent felszakít, ami elzáródott.”
Halottak napja kapcsán felmerül a kérdés, hogyan közelítsünk az ünnephez és ezzel együtt elhunyt szeretteink emlékéhez, s hogyan élik meg a hívők vagy a nem hívők ezt a napot. Anselm Grün hangsúlyozza, keresztényként nem kell félnünk elhunyt hozzátartozóinktól, és nem kell áldozatot hoznunk, hogy biztosítsuk támogatásunkat. „Az elhunytaknak nincs szükségük áldozatainkra. S Istennek sincs szüksége áldozatunkra. Hihetünk abban, hogy az elhunyt hozzátartozók Istennél vannak. Ám, ha imádkozunk értük vagy áldozatot hozunk értük akkor ezt szeretetünk kifejezéseként értelmezhetjük. Meg akarjuk mutatni nekik, hogy nem felejtettük el őket, hogy fontosak számunkra. S ezzel arra szeretnénk kérni őket, hogy támogassanak bennünket utunkon. Ám az elhunytak nem önmaguktól rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy segíteni tudnak nekünk. Istenben vannak.”
Anselm Grün felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a halál gondolata intenzívebbé akarja tenni életünket, hogy minden érzékünkkel éljünk. S arra akar hívni minket, ebben a világban legyünk tanúi annak a reménynek, amely túlmutat ezen a világon. „Éppen e remény tanúiként válunk áldássá ezen a világon, amely abba az irányba halad, hogy bezárkózzon önmagába” – véli a szerző. A mi reményünk megnyitja a világot Isten felé, a menny megnyílik fölötte, és emberibbé teszi az életet a földön.
Anselm Grün kifejti, hogy ő maga is fél a haláltól, attól, hogy élete végén magatehetetlenné válik és nagy fájdalmak között kell elhagynia a földi életet. Záró gondolatait mégis optimizmus hatja át, amelyet nekünk is érdemes megfontolnunk különösen ezekben a napokban, amikor halottainkra még intenzívebben emlékezünk és értük imádkozunk. „Életem vége nem félelem lesz, hanem Isten felé vezető átmenet. Hiszek abban, hogy a halálban fény vár rám, hogy Isten átölel majd szerető karjával, s tehetetlenségemben és gyengeségeimben átadhatom magam az ő szeretetének. Ez megfosztja félelmemet gyötrelmességétől és kilátástalanságától. Félelmem csak átmenet, nem vég.”
Összeállította: Csuti-Mátyás Zsófia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése