Megőrjít
a sógornőm. Rendszeresen utasítgat, hogyan neveljem a gyermekeimet,
pedig egyedülálló. Mégis mit tudhat ő a szülői szerepről?
• • •
A vejem lényegében elrabolta a lányunkat. Amióta összeházasodtak, nem engedi részt venni a családi összejöveteleken.
• • •
A
férjem szülei bejelentés nélkül szoktak beállítani hozzánk. Előfordul,
hogy éppen valaminek a kellős közepén tartok, amivel időre el kell
készülnöm. Szeretném, ha tiszteletben tartanák az időbeosztásunkat.
Anyós,
após, meny, vej, sógorok és sógornők, testvérek és gyerekek. A
házasságkötéssel nemcsak a házastársunkat kapjuk meg, hanem bizony a
másik tágabb családi körével is számolnunk kell. Valószínűleg
mindannyian fel tudunk sorolni hasonló szituációkat, amelyek velünk vagy
valamelyik családtagunkkal történtek meg. A kiváló tanácsadó és
konfliktuskezelési technikákban jártas Gary Chapman ezúttal az
összekuszálódott rokoni szálakat próbálja kibogozni.
Az önálló élet egyik első lépése a szülőkről történő leválás, ahogy a szerző nevezi, a „lelki köldökzsinór” elvágása. „Isten terve szerint a házasság a szülők »elhagyását«, valamint a férj és a feleség »egy testté válását« jelenti.”
A leválás azonban nem teljes elszakadást jelent, és a szülők tisztelete
sem szűnik meg. De mivel is fejezhetjük ki a hétköznapokban a szüleink
iránti tiszteletet? „Például
azzal, hogy fenntartjuk velük a nyílt kommunikációt – meglátogatjuk
őket, telefonálunk, e-mailt küldünk. Ezzel azt az üzenetet közvetítjük
feléjük, hogy »Továbbra is szeretlek benneteket, és szeretném, ha az
életem részei maradnátok.«” A szülők elhagyását nem szabad
cserbenhagyásként értelmezni – hangsúlyozza a szerző, s nyomatékosítja,
hogy a rendszeres kapcsolattartás a szülők iránti tisztelet
kimutatásának egyik formája.
A
szerző azt javasolja a szülőknek, hogy a fiatalok függetlensége
érdekében ne adjanak kéretlenül tanácsokat, vagy ha mégis meg szeretnék
osztani véleményüket, előtte kérjenek rá engedélyt: „Megoszthatnám veletek, hogy mit gondolok a dologról?” Kéretlen tanácsokkal nem lehet bensőséges kapcsolatot építeni – véli a szerző.
A közlésforma fontosságára is felhívja az olvasó figyelmét a szerző, s arra tanít, hogy beszéljünk a saját nevünkben. „Amikor
a mondatot a TE személyes névmással kezdjük, úgy beszélünk, mintha
mindent tudnánk az adott helyzettel kapcsolatban. Valójában azonban csak
a saját nézőpontunkról beszélünk. Az efféle mondatok ítélkezésként
hatnak, s valószínűleg védekezést váltanak ki. Heves vitába torkollnak,
ami mindkét félből keserűséget vált ki.”
Chapman
megoldási alternatívaként az »én-közlések« elsajátítását javasolja a
»te-közlések« helyett. Például használjuk a »megbántódtam« kifejezést a
»megbántottál« helyett. Hogy mi a különbség a kettő között? Ha azt
mondjuk, megbántódtam, azzal közöljük vagy feltárjuk érzéseinket, míg a
megbántottál kifejezéssel támadást intézünk a másik ellen. „A
te-közlések olyanok, mint a szóbeli kézigránátok: fájdalmat,
sértődöttséget és ellenállást váltanak ki. Az én-közlések egyszerűen a
másik személy elítélése nélkül jelzik a problémát.”
Csuti-Mátyás Zsófia
• • •
Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése