A bárány

François Mauriac (1885–1970) Nobel-díjas francia katolikus író hőseire jellemző, hogy tudatosan rosszindulatúak, gonoszak, gyűlölködők, hitetlenek, s körülöttük gyakran csak pusztulás van. A hívőket igyekeznek letéríteni útjukról, ármánykodnak, végül lelki gyötrődések után, bűneiktől megtisztulva, a kegyelem révén mégis eljutnak a krisztusi szeretet közelébe.

Egy papnak készülő fiatalember, Xavier Dartigelongue és a hitetlen Jean de Mirbelle véletlen találkozásával indul a történet, amelynek cselekménye mindössze néhány napig tart, mégis számtalan drámát magában hordoz. Xavier épp a papi szemináriumba igyekszik, amikor a vonaton beszélgetésbe elegyednek Jeannal. Azonnal kiderül, hogy másképp gondolkodnak az életről. Amíg Jean igyekszik eltéríteni hivatásától Xaviert, addig a fiú Jean válságba került házasságát próbálja megmenteni.

– Holnap este bevonulok a karmeliták szemináriumába.
– Maga karmelita lesz? – A férfi mintha zavarba jött volna.
– Nem, nem, a katolikus intézet szemináriumába, a Vaugirard utcában…

Rögvest hozzátette:
– Még semmi sem dőlt el, a hivatásomban fogok elmélyülni. Még nem köteleztem el magam.

Az ismeretlen felugrott, majd megint leült, egyik lábát maga alá húzva előrehajolt, mintha közelebbről akarná szemügyre venni Xaviert. Vér tolult az arcába, élettel telítette, hirtelen igen fiatal színt kölcsönzött neki.

– Ez nem lehet. Ugye nem teszi meg? – kérdezte, majd parancsoló hangon hozzáfűzte:
– Még van idő, maga ártatlan fiú, ezeknek a gyilkosoknak a markába pottyant, jól ismerem őket, ha tudni akarja! Segíteni fogok, hogy megszabaduljon tőlük, ki fogom tépni a karmaik közül, majd meglátja!  

A hitetlen Jean – hogy megakadályozza a fiatalembert a szemináriumba vonulásban – alkut ajánl Xaviernak, miszerint nem hagyja el a feleségét, Michelet, amennyiben Xavier vele tart az otthonába. Xavier egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a látókörébe került emberek leküzdhetetlen érdeklődést keltenek benne, belép a történetükbe, így Jean és Michele életébe is. Xavier minden erejével arra törekedik, hogy Krisztust szolgálja: „Senkié se lenni, hogy mindenkié legyünk. Teljes mivoltunkban másoknak adni magunkat, s ezzel nem árulni el senkit” – vallja, s belemegy a játékba. Lemond papi tanulmányairól, hogy kövesse újonnan szerzett „barátját” annak otthonába, és kibékítse feleségével. Házigazdái azonban gonosz játékot űznek vele: azon munkálkodnak, hogy eltérítsék a papi pályától, s megöljék őszinte hitét.

Xavier környezetében mindenki csak a látszat alapján ítélkezik, negatív, életunt, pesszimista személyiségek szinte mindannyian. Saját szülei sem lelkesedéssel beszélnek fiuk döntéséről, miszerint szeminarista szeretne lenni: „Vállukat vonogatták, színlelték, hogy nem veszik komolyan, biztosak voltak benne, hogy három hónapig sem bírja ki a szemináriumban. »Főleg ne beszélj róla senkinek! Nevetségessé teszed magad, amikor otthagyod. Mintha eddig bármiben is kitartó lettél volna! Belefogtál a jogba, aztán bölcsész lettél. Ismerlek, soha nem fogsz semmit végigcsinálni, és nem is fogsz elérni semmit.«” Kemény szavaik ellenére szülei vallásosnak mondták magukat, hiszen ünnepnapokon áldoztak, valójában azonban vasárnapi keresztények voltak.

Xaviert különböző hatások érik Larjuzonban. Beleszeret Dominiquebe, a fiatal tanítónőbe, szerelmük azonban nem bontakozik ki, mivel Jean idős mostohaanyja, Brigitte – aki Xavier édesanyjának is barátnője – közbeavatkozik. A tanárnő az idős asszony titkárnője, s mielőtt történhetne valami a fiatalok között, Brigitte elutazik a lánnyal. A nyolcvanéves nő úgy gondolja, „ahhoz, hogy imádkozzunk, nem kell hinnünk. Azért kell imádkozunk, hogy higgyünk.” Ő épp ellentéte Jeannak, aki szentfazéknak nevezi őt.

Ám nemcsak a szerelem lobban fel Xavier szívében, hanem a féltő gondoskodás is, mégpedig vendéglátói mostohagyermeke, Roland iránt. A fiút ugyanis szülei elhanyagolják, miután rájöttek, hogy egy gyermeket nemcsak babusgatni kell, hanem számtalan tennivaló, megoldásra váró probléma is adódik körülötte. Vissza akarják vinni az árvaházba, ám újdonsült barátjuk ezt megakadályozza.

Nemcsak vendéglátói sorsa nyugtalanította Xaviert, hanem a buzancai plébánosé is, aki már évek óta elvesztette igazi hitét, s csak megszokásból végzi papi teendőit. Számára lelkipásztornak lenni már nem hivatást jelent. Kiábrándult, pesszimista ember, aki így jellemzi magát: „Egyébként meg az vagyok, akit jó papnak neveznek. Soha semmi botrány. Soha semmi felróható... Semmi!” A hívőkről is rossz véleménnyel van, aminek hangot is ad. Nemtörődömséggel és passzivitással vádolja őket. „Kár azt hinni, hogy falvaink népe többet kíván, minthogy megkereszteljék, összeadják és eltemessék. De engem szeretnek.” Azt mondja Xaviernek: „Mondjon bárki bármit, nem is olyan rossz mesterség ez: megvan az élelem, hol egy szárnyas, hol egy nyúl, nem beszélve a zöldségről meg a gyümölcsről. Az egyházközségben nem vágnak le úgy disznót, hogy ne kapnék kóstolót belőle. Végül is valahogy él az ember. De hosszú évek agóniájába került, hogy eljutottam a béke, mondhatnám, a lelki nyugalom e fokára.”

A plébános hite hanyatlóban van: „Szerethetünk valakit, aki kétezer éve halott, ez igaz. Én vagyok az élő bizonyíték rá, én és mások. Becsapott engem, becsapott minket, évszázadokon át!... Mennyit imádkoztam, mennyit könyörögtem! A maga korában kérdéseket gyártunk, meg válaszokat, és azt hisszük, Isten beszél. Nem tudjuk, hogy nincs senki.” Xavier döbbenten képzeli el, hogy ez a pap tanítja-neveli keresztény hitre a gyerekeket, a következő generáció keresztényeit. Noha nem ért egyet vele, nem ítélkezik felette, hanem barátilag felajánlja segítségét: „Azért jöttem, hogy segítsek vinni a keresztjét… vagy talán hogy ön helyett vigyem... ön az életemben van. Nem téphetem ki az életemből. Senkinek nincs a hatalmában elhagyni senkit.”

Jean és Michele házassága Xavier önzetlen közbenjárásának köszönhetően időközben rendeződik, ők mégis hálátlanok, s továbbra is azon mesterkednek, hogy letérítsék a fiút a krisztusi útról. Végül odáig fajul a helyzet, hogy Jean Xavier halálát okozza. Ez a dráma szembesíti a hitetlen házaspárt addigi elhibázott életükkel, s indítja el őket – Xavier önfeláldozásának köszönhetően – a hit útján. Xavier a címben szereplő bárány, aki áldozatosan magára veszi mások keresztjét lelkük megmentése érdekében. Jean rádöbben Xavier önfeláldozására és rendkívüli emberszeretetére, s így vall róla: „számára csak egy lény létezett testestül-lelkestül, aztán egy másik mellett kötött ki, mintha keresné, kiért halhat meg… Egész valónkkal mindenkié lenni, egyszer s mind minden egyes emberé: először a tied, aztán az enyém, aztán mindenkié, akit csak Larjuzonban talál (...)”  A szerző azt sugallja, hogy a megtérés egy életen át tartó küzdelemmel teli folyamat, amelyre a házaspár is rádöbbent, így a regény végül – Xavier halála ellenére is – pozitív végkifejlettel zárul. „Létezik a szeretet e világban, de ezért őt keresztre feszítették, és vele együtt minket is.”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Francois Mauriac: A bárány (2.500 Ft)