Emlékezzünk régiekről

A Szombathelyi Egyházmegye egykori püspökeinek mindennapjaiba, közösségért végzett tevékenységébe nyerhet bepillantást, ha kezébe veszi Tóth József Emlékezzünk régiekről című új köntösbe öltöztetett könyvét, amelynek eredetijéből ma már mindössze néhány darab lelhető fel.

A szerző, dr. Tóth József apátkanonok, püspöki titkár, pápai prelátus a megszokott, hivatalos formától eltérően vidám, anekdotázó stílusban ír az egyházmegye főpásztorairól és a környezetükben élőkről. Emberibb, életszerűbb helyzetekben mutatja be őket, amelyhez adatait részben paptársaitól gyűjtötte, részben pedig saját, István Vilmos püspök mellett töltött éveinek élményeiből merítette. Szemezgessünk a történetekből!

A könyv az egyházmegye első püspökével, Szily Jánossal foglalkozik elsőként. Szily püspök idejében egy alkalommal megáradt a várost átszelő Perint-patak. A püspök jószívűségére utal, hogy főpásztorként ő is kivette részét a mentési munkálatokból. 

„Erélyére és egyben jószívűségére vonatkozólag érdemesnek tartom felemlíteni, hogy az ő idejében a rakoncátlan Perint-patak annyira megáradt, hogy hullámai a Nagykar utcát elöntve, egészen a püspöki sörházig felhatoltak s a Kiskar utcán át hömpölyögtek tova. A hidat elragadta az ár, s a nagy jégzajlás igen sok kárt okozott mindenfelé. A püspök maga sietett a vész színhelyére, s némelyek elbeszélése szerint szekerén állva, a hullámok között intézte a mentési munkálatokat, mások szerint csónakba ülve más bátor férfiakkal együtt mentette, ami menthető volt. Egyébként itt megjegyzem, hogy 1879-ben magam is szemtanúja voltam, hogy minő garázdálkodást tud véghezvinni a jámbor Perint-patak, ha megárad. Ez évben is elöntötte a Nagykar utcát s a mélyebben fekvő házak ajtain és ablakain keresztül hatolt a piszkos áradat.”

Perlaki Somogyi Lipót püspök is gyakran tett tanúságot tettekkel segítőkészségéről, Szily püspökhöz hasonlóan ő sem átallott kimenni az emberek közé, ha az élet úgy hozta. Szentmárton és Óperint ma már Szombathely részei, Lipót püspök idejében azonban még külön jobbágyhelységek voltak, ahol sok szegény élt. A jószívű püspök éjszakánként gyakran vitt fát az ott lakóknak a saját udvarából, így a fa gyorsan fogyott, s ez a várhajdúnak is feltűnt. Jelentette is a titokzatos esetet a főpásztornak, aki csak ennyit mondott:

„– Hát vigyázz rá jobban!

 A hajdú szót fogadott és jobban vigyázott. De uramfia, mi történt? Egyik este a hajdú tetten érte a tolvajt. És ki volt a tolvaj? A püspök maga. A jó püspök látva a hajdú zavarát csak ennyit mondott neki:

– Meg ne mondd ám senkinek, hogy a püspök lopott.”

Tóth József leginkább humoros történeteket idéz könyvében, felvillantva az egyházmegye vezetőinek humoros oldalát, amely magánemberként őket ugyanúgy jellemezte, mint bármelyikünket. Lipót püspök így reagált egy hirtelen balesetre:

„Ő is, mint Szily naponkint figyelemmel kísérte az építkezést. Rendesen a titkárával szokott a templom körül sétálgatni. Egyik ilyen alkalommal egy kőműves leesett az állványról s összezúzta magát. A püspök nagy megdöbbenésében és izgatottságában fájdalmasan kiáltott fel: Jézus, Mária, hamar hívjatok papot!”

Nemcsak a humor jellemzi a püspököket. Hivatali méltóságuk ellenére  időnként bizony ők is kerülhetnek kellemetlen helyzetekbe. Ez Bőle Andrással is megtörtént, igaz, még plébános korában. A történet így szól: „Mikor szombathelyi plébános volt, az akkori pannonhalmi főapát Szombathelyen járván, korán reggel misézni ment a székesegyházba. Hét óra volt, mikor a sekrestyés belépett. Köpenyébe burkolva, alázatos tartással az éppen ott levő Bőle Andráshoz fordult, ki mint plébános, a 7 órai szentmisét volt mondandó. A főapát mint idegen pap, engedélyt kért tőle a misézésre.

– Hát hová való, főtisztelendő uram? – kérdi a plébános.

– Én Pannonhalmára való vagyok – felelte a kérdezett.

– Hát mondja csak, főtisztelendő uram, él-e még az a goromba főapátjuk, Novák?

– Köszönöm, plébános úr, szíves kérdését, él és egészséges.

Közben hétre harangoztak, s a plébános kiment szentmisére. Mikor a főoltártól bejött, látja ám, hogy a káptalani sekrestye ajtajában egy fényesen öltözött urasági huszár áll feszes tartással.

– Hát ez ki? Mit keres itt? – kérdi a sekrestyéstől.          

– A pannonhalmi főapát úr huszárja – felelé a sekrestyés. 

De ez aztán már kivette sodrából a plébános urat.

– Uramfia! A pannonhalmi főapát! Azt a gorombaságot vele szemben jóvá kell tenni.

Megvárta a főpásztort. Mikor ez kijött a kanonoki sekrestyésből, hol misézett, odament hozzá és bocsánatot kért a gorombaságért, mellyel a főpásztort egy félórával ezelőtt illette. A főapát egészen kedélyesen csak ennyit mondott a zavarba jött plébánosnak:

– Hagyja csak, főtisztelendő plébános úr! Én igen örülök, hogy nálam gorombább emberre is akadtam.”

A főpásztorok legjellemzőbb tulajdonságait minden bizonnyal a hozzájuk legközelebb állók ismerték. Szabó Imre püspök egy alkalommal hű szolgálóját, Tunák Jánost tréfálta meg:

„Istenben boldogult Horváth István nagyprépost volt hosszabb időn át Szabó Imre püspök titkárja. Egyszer ebéd alatt a titkár úr szokása ellenére nagyon kedvetlen volt. Észreveszi ezt a püspök s kérdi tőle:

– Hát neked mi bajod?

– A fejem nagyon fáj – felelte a titkár.

– Sohase búsulj! Az az okos emberek betegsége – vigasztalta a püspök a titkárját.

Természetesen ezt a beszélgetést hallotta a püspök komornyikja, a jó Tunák János, ki mellesleg mondva nagyon kedves, hű embere volt Szabó püspöknek. Egy alkalommal Tunák János nagyon kedvetlen arccal szolgált az asztal körül. Észreveszi ezt a püspök.

– Hát János – szólítja meg a komornyikot –, magának meg mi a baja?

– Nagyon fáj a fejem, könyörgöm – felelte János, ki már számított rá, hogy ugyanígy vigasztalja majd a püspök, mint minap a titkárt.

– Csodálkozom – felelte a püspök mosolyogva –, csodálkozom János, mert az csak okos emberek betegsége.

Sohasem panaszkodott többé János bácsi fejfájásról.”

•     •     •

Szenczy püspök idejében és részben Szabó püspök első éveiben is a mai püspöki iskola helyén és udvarán egy füves tér volt, ahol általában két vízhordó szamár szokott legelészni. Éppen ezért szamártérnek nevezték a szombathelyiek. Szabó püspök erre a térre építtette a püspöki iskolát. Több tréfás megjegyzést és célzást hallott a szamártérre, és ezekre reagálva egyszer a következőket mondta: „Most iskolatér lesz, hol a szamarak bölcsességet fognak legelni.”

István Vilmos püspökről úgy tartották, hogy nagyon takarékos és egyszerű ember volt, és örült, ha papjainál is egyszerűséget, takarékosságot és jótékonykodást tapasztalt. Persze nem minden településen nyílt lehetősége a plébánosnak a jótékonykodásra.

„Egyszer B. J. akkor boncodföldi plébános tisztelgett nála. Ez a plébános nagyon híres volt, és ma is az szellemes ötleteiről. A püspök beszélgetés közben egyszer csak azt kérdezi tőle:

– Te, János, hát már tettél-e félre valamit magadnak?

– Igen is, méltóságos uram – hangzott a felelet –, ha jó kedvem volt néha, a  kalapomat.

A püspök elnevette magát s nem firtatta tovább a plébánost, mert hát Boncodföldén nemigen lehetett más valamit félretenni.”

Tóth József könyve amellett, hogy jelentős forrásértékkel bír, bővelkedik humorban, rendkívül olvasmányos, könnyed hangvételű, s egy-egy vidám, tanulságos vagy éppen megrendítő történet kapcsán garantáltan magával ragadja az olvasót. Az 1925-ben megjelent mű a Martinus Kiadó gondozásában újra kiadásra került.

Csuti-Mátyás Zsófia