A
boldogságot mindig holnapra várjuk, holnaputánra, majd... Közben most
élünk, most érzünk, most kell a szívnek örülni, hogy emberi legyen
élete. A boldogságot keresem én is, mint te. Nem találom én sem, amint
te sem leltél rá teljesen. Kérlek, most tarts velem. Nem vagyok sem
tudós, sem bölcs. Csak ember vagyok, akire az öröm rátalált. Vagy a
szívem lett érzékenyebb az öröm iránt? Nem tudom. Ám az örömmel naponta
találkozom. Itt. Most. Hívlak, örülj velem! A mindennapi kenyér mellé
kell a mindennapi öröm. Örülni hívlak. Nem lehet, hogy ne jöjj! Élni
csak örömben érdemes, és csak örömben szeretheted az életet – írja
bevezetőjében Mácz István.
A
jól megszokott, a napi rutinhoz szinte már elengedhetetlen feladatok
sűrűjében előfordul, hogy teljesen elveszünk. Ilyenkor alig várjuk, hogy
végre valahára egy kis szünet következzen, egy hosszú hétvége vagy
ünnep, ami megszakítja az örök körforgást és néhány színes nappal
ajándékoz meg bennünket. Részben talán éppen ennek tudható be, hogy
egyesek – helytelenül – már október közepén a karácsonyra készülnek.
Mácz István megtanítja az olvasót arra, hogyan és minek örülhet nap
mint nap.
Az
első feladat így szól: Öröme légy önmagadnak. Ez néha nem is olyan
egyszerű, s ahogy a szerző is rávilágít, ez alapvető probléma. „Aki
önmagát szereti, az a világmindenséget és embertársait sem gyűlöli. Aki
értékeli önmagát, az másban is sok-sok értéket talál. Aki saját énjének
kútjából örömet tud meríteni, az az öröm más forrásait is naponta
megéli. Nézz a tükörbe! Arcod alkatát típusba lehet sorolni, de ilyen
még soha nem volt s nem lesz. Hangod alt, tenor, szoprán vagy basszus,
de hangod színe egyetlen zeneként hangzik fel. Saját ének mélységeiben
olyat látsz, akit és amit nem láthatsz sehol.”
Gesztusaink
mesélnek rólunk, bemutatnak minket. A szerző sorra veszi, miről
árulkodik testünk még akkor is, amikor nem beszélünk.
Az arcod „nem
plakát, kiabál rólad mégis. Az arcban jelenik meg legkifejezőbben az
én. Önmagunk. Névjegyet nem tudunk mindenkinek adni, ám arcunk
akarva-akaratlanul mindenkinek megmutatjuk. Az arc kincs. Megszoktuk.
Nem is vigyázunk rá. A nők ugyan kozmetikázzák. Kívülről. Pedig az arc
belülről épül és szépül igazán. Megmásíthatatlanul. Az arc az ember. Az
arcod te vagy. Az arcod látják. Mennyien? Viszik. A szívükben. Ismerősök
és ismeretlenek. Arcodon az idő nyoma. Mi lesz belőle? Rajtad is múlik,
mert arcod építi vagy rombolja minden gondolatod, minden érzésed,
vágyad és akarásod.”
A szemed: „Valaki
állítja, hogy látni maga az élet. Lát. El tudnád sorolni csak a
színeket, melyeket pillanatonként összeszed? Nézz szét! Látod az emberi
arcokat. Látod az arcok történetét és olvasod vallomásukat.” A szemed „végtelenre nyíló ablak. Szeresd. Tartsd nyitva. Az öröm percenként belép rajta”– írja a szerző.
A kéz: alkot, dolgozik, teremt. „Világot
formál. Erejében fogja az anyagot. A kezedben magad mozdulsz meg. A
kezed mozdulatával beszélsz, suttogsz, szónokolsz. Ha nincs szavad,
kezed sem mozdul meg. Szeresd, hisz hatalma van örömet adni.”
A mosoly a lélek derűje – véli Mácz István. „A
mosolyban a lélek bizalma néz a világra. Szebb a világ, ha mosolyogva
nézed. Mosollyal az arcodon másként látod az embereket. Igazabb és
jobbik énjük jelenik meg előtted. Mosolyod elsőnek téged ragyog be.
Kívül, belül. Azután másokat.”
Magányod:
„Egyedül lenni. Nem kell hozzá sivatag, lakatlan sziget. Elég a tömeg.
Elég néhány ember, aki nem ért meg. De ha senki sincs? Magad maradsz.
Akkor se ijedj meg. Melletted senki, benned igen. Önmagad. Viseld el
magad. Társalogj önmagaddal. Ne ijedj meg. Ez nem elmebaj. A bölcsesség
kezdete. Lépések befelé. Megismered emberi arányaidat. Szeresd magad,
ahogy vagy.”
Először
önmagunkban kell örömet találnunk, s csak azután szerethetünk másokat,
fiatalokat, időseket, ismerősöket és ismeretleneket, barátokat,
munkatársakat. Ha pedig ezt elértük, örömünket leljük majd a pergő
időben: az évszakok és napszakok váltakozásában, az évek múlásában és az
ünnepekben. Végül lássuk, hogyan definiálja az otthon fogalmát a
szerző.
„Az
otthon teljes varázsát egymagad megteremteni nem tudod. Elárulom a
titkát. Miután elköltöztem a szüleimtől, új otthont teremtettem magam.
De ez az új akkor lett igazi otthonom, amikor apám, anyám eljöttek és
jelen voltak. Ültek a székemen, aludtak az ágyamban, az asztalomnál
ettek. Utána elmentek. Ottmaradtak mégis. Személyük varázsa otthonom
muzsikájának új dallama lett. Vannak barátaim, vannak, akiket szeretek.
Hívom őket, legyenek jelen. Üljenek a székemen, egyenek a tányéromból.
Elmennek. Énjük zenéje otthonom muzsikájában bent marad. Így otthon
igazán az otthonom. Otthonodban – meglásd – veled lakik az öröm.”
Csuti-Mátyás Zsófia
• • •
Bővebb információt a kiadványok címére kattintva kaphat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése