Ferenc
pápa a 2015-ös évet a szerzetesek évének nyilvánította. Ezért is
aktuális az az interjúkötet, mely 2014 húsvétján látott napvilágot.
Arról biztos sokan hallottak, hogy 1948-ban minden egyházi intézményt
államosítottak, és 1950-ben a kommunista hatalom szétszórta a
szerzetesrendeket. De azt már sokkal kevesebben tudják, hogyan történt
mindez, mit éltek át azokban a napokban, hetekben a szerzetesek. Miként
éltek azután, amikor le kellett vetniük a szerzetesi ruhát és civilként
az életben boldogulniuk? Milyen módszerekkel zaklatta őket a rendőrség,
miért nem taníthattak, vagy hogy kerültek annak ellenére kórházba, hogy
tudták róluk, hogy apácák. Ezekről az élményeikről beszélnek azok a
nyolcvan-kilencven-százéves szerzetesek, akik mindezeket átélték.
Több mint tíz éve készítek szerzetesekkel interjúkat. 2010-ben Őrizték a tüzet
címmel már megjelent egy interjúkötet az Új Ember gondozásában, melyben
az én írásaim közül is számosat olvashattak az érdeklődők. Az
interjúkészítést nem hagytam abba, így 2014 húsvétján jelenhetett meg Hűséggel a megpróbáltatásokban címmel egy újabb interjúkötet.
Miért
ezt a címet adtam a kötetnek? Nem véletlen, hiszen ezek a nővérek és
szerzetes atyák valóban hűségesen kitartottak azokban az években, amikor
a megpróbáltatások sora nem akart véget érni.
Olyan
szerzetesekkel beszélgettem, akik még az elmúlt század elején a 20-as
30-as 40-es években léptek be a rendbe. A nővérek közül többen
elmondták, hogy már 10 és fél évesen tudták, hogy szerzetesek akarnak
lenni. Mások már 14-16 évesen beléptek a rendbe, és most hatvan-hetven
éve kimondott fogadalmaik mellett kitartottak hűségben.
A
nővérek közül sokan tanítónői vagy óvónői diplomát szereztek. Az
államosítás és a szétszóratás után hányattatásuk, megvetettségük nem
ismert határokat: egyesek napszámba jártak krumplit szedni, mások
kötöttek, horgoltak, varrogatásból tudtak némi pénzhez jutni. Többeket
plébániák alkalmaztak sekrestyés, takarító, harangozói állásban.
„Az
államosítás után az óvoda egyik napról a másikra megszűnt. Ezután
Jácinta nővér egy darabig az iskolai napközit vezette, majd áthelyezték
Nyergesújfalura, mert itt még működött az egyházközségi óvoda egészen
1950-ig. Majd ott is megjelent egy óvónő, és közölte, hogy holnaptól ő
veszi át az óvoda vezetését. Hozta a vörös zászlókat, és ezzel dekorált a
teremben. Ezután kézimunkázásból, horgolásból, terítők hímzéséből
próbálták fenntartani magukat a nővérek” – emlékszik az Isteni Szeretet Leányai társaság egyik tagja.
Az
1950-es szétszóratás nagy megpróbáltatást jelentett mindnyájuknak. A
szerzeteseket egyházi intézményekbe, rendházakba internálták, ahol így
ötször, hatszor, sokszor tízszer többen lettek, mint amennyinek ott
helye volt. A nővérek földön, szalmán aludtak, elmondták, hogy a hívek
hordták nekik titokban össze az élelmet, hogy legyen mit enniük, a
hatóságok rendszeresen jöttek őket ellenőrizni.
Voltak bátor nővérek, akik szembe mertek szállni a hatóságokkal: „Minden
nap jött a rendőrség felügyelni, megnézni, hányan vagyunk, mit
csinálunk. Felszólítottak, ki ne menjünk az utcára, a szerzetesi ruhát
vegyük le. Ketten nem vetettük le, én és Alexia, matematika szakos
tanár. Azt mondtam a rendőrnek: »Maga nem adta rám, maga le sem veszi
rólam, megértette?« Mérgében letépte a fátylamat. »Majd akkor megy a
pincébe!«” – mesélte Stefánia Notre Dame nővér.
Sokan
plébániákra kerültek atyák mellé házvezetőnőnek. Itt tanultak meg
főzni, háztartást vezetni. A civil munkába való bekerülésük sem volt
problémamentes. Amikor jelentkeztek például a gyárba munkára,
megkérdezték őket: nem voltak maguk a rendben? Sok helyen, ha megtudták,
hogy szerzetesek, nem kaptak állást. Mások amikor bekerültek a
gyárakba, lenézték őket, a legnehezebb fizikai munkát kellett
elvégezniük. Volt, aki Erzsébeten egy festékgyárban kapott munkát, ahol
festékesdobozokat kellett mosogatnia.
„Egy
rendtársam tanácsára az akkor épülő Metróhoz jelentkeztem. Ez nagyon
nehéz fizikai munka volt, együtt dolgoztam rablóval, gyilkossal, volt
miniszterrel. Két hónap után szintén egy rendtársam hívására a Budapesti
Műanyaggyárban helyezkedtem el. Négy évig három műszakban jártam
dolgozni. Egy év után élmunkás lettem, és független csoportvezető” – meséli egy szerzetes atya.
Sok
olyan kórház volt, ahol a nővérek elküldése után a takarítónők és hozzá
nem értők végezték az ápolónők munkáját. Az orvosok nem tudtak velük
dolgozni. Így több szerzetnővér visszakerülhetett a kórházba, mint civil
ápolónő: „A
professzor úr biztatott, jöjjek minél hamarabb dolgozni, mert nagy
szükség van a munkámra. Először a nagyobb gyerekekhez kerültem, később
az újszülött osztályra osztottak be. Rendünkből több nővértársam is
dolgozott ezen az osztályon. Nagyon szerettem itt lenni, a munkatársak
megértőek voltak velünk” – emlékszik a kórházi munka kezdetére Etelka nővér.
Egyik
nővér elmondta, hogy szervezte meg karácsony előtt a kórházban a
betegek gyóntatását a fürdőszobában. Miután ez a párttitkár tudomására
jutott, a nővérnek már másnap kiadták a munkakönyvét. Kimondottan
izgalmas, hogy állt helyt Jácinta nővér az 1956-os harcok alatt a BKV
bentlakásos óvodájában:
„Egyik
délelőtt a harcok miatt nem vittük le az udvarra a gyerekeket, csak a
teraszon játszottak. Előbb kész lett az ebéd, ezért üzentem,
ebédelhetünk. Fönt a betegszobán is feküdt hat-nyolc gyerek, őket is
levittük a földszintre. A Gondviselés rendezte így, mert déli 12-kor,
amikor éppen kezdtük az ebédet, egy nagy dörrenést hallottunk, füstfelhő
mindenütt, az ablakok kitörtek. A gyerekek éppen a levest ették, mikor
belövést kaptunk, a felső terasz leszakadt. Mindenki felugrott, sírva
rohantak hozzám a gyerekek” – meséli a megdöbbentő eseményeket
Jácinta nővér. És mi történt még ezek után a gyerekekkel? Jácinta nővér
hihetetlen rátermettséggel oldotta meg a helyzetet…
Nincs két egyforma életút. Még ugyanabból a rendből is mindenkinek más és más nehézséget és megpróbáltatás kellett kiállnia.
Ezt a kort Szent Vince néhány sorával lehetne legjobban jellemezni, melyet első leányainak mondott biztatásul: „Számotokra
a kolostor a betegek háza, s aki az ágyban fekszik, az a főnöknőtök.
Cellátok a lakószobátok, kápolnátok a plébániatemplom, kolostorotok a
város utcái, klauzúrátok az engedelmesség. Beszélőrácsotok az
istenfélelem, fátylatok a szent szelídség.”
Bár
ez a néhány sor jó négyszáz évvel ezelőtt hangzott el, tartalmában erre
a korra is értelmezhető. Hiszen minden szerzetes saját otthonában vagy
albérletben lakott, templomba legtöbbször titokban, de a környéken lévő
plébániára tudott csak eljárni. Minden nap megjárták a város utcáit
munkába jövet-menet, vagy amikor titkos hittanórákra vagy fiatalokkal
való foglakozásra igyekeztek. Az engedelmességet mindig megtartották az
elöljáró felé, még akkor is, ha csak ritkán tudtak találkozni. Bár
megfélemlítések között éltek, az istenfélelem nagyobb volt bennük. Ha
csak tehették, naponta eljártak szentmisére és áldoztak. A szelídség
jellemezte őket, még akkor is, ha a megaláztatás lett osztályrészük.
Rózsásné Kubányi Andrea
• • •
Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése