Isten mesterfogásai a megpróbáltatások

Az Istenre hagyatkozásról elmélkedik Jean-Pierre de Caussade francia jezsuita szerzetes a Bizalom az isteni gondviselésben című könyv lapjain. A 17-18. század fordulóján élt misszionárius-prédikátor szerző korának híres lelki mestere volt, gondolatai pedig mindig, így ma is időszerűek. Gyakran halljuk jó tanácsként, hogy bátran bízzuk magunkat az Úrra, hagyatkozzunk rá. Ám ez nem mindig könnyű. Amikor az élet bedob bennünket a mélyvízbe, nem biztos, hogy könnyű helyesen cselekednünk. Pedig ahogy a szerző is írja, „mindaddig, amíg az Ő kezébe fogódzunk, és ellenkezés nélkül átengedjük magunkat az Ő vezetésének, teljes biztonságban vagyunk.”

Megfigyeltem a saját életemben, hogy amikor egy problémás élethelyzetet saját magam, akarattal, makacssággal akartam megoldani, általában nem jártam sikerrel. Elfáradtam, lelkileg kimerültem, nyugtalanná váltam. Viszont, amikor a Jóistenre hagyatkozom, úgy érzem, leteszem a terhemet, s a gondok is megoldódnak szinte „maguktól”. Az Úr mindig tudja, mi a legjobb számunkra, csak „makrancos gyermekként” ezt mi nem mindig látjuk be azonnal. A lelkiségi szerző ezt tanácsolja: „Jól tesszük, ha kihagyjuk a játékból az elméleti okoskodást, de egyszerűen isszuk azt, amit Isten rendelése felénk nyújt kötelességben, szenvedésben.”

Caussade úgy véli, hogy számunkra a szentség legrövidebb útja az, amelyet Isten akarata mindennapi kötelességeink hűséges teljesítésében és keresztjeink elfogadásában ránk rótt. „Ha a lélek érti, hogy mindenben segítségére van az Isten akarata, kimondhatatlan biztonságérzet költözik belé, és boldogan fogja érezni minden lépésében az Isten segítő kezét.”

„Abban a téves hitben élünk, hogy szentté válásunknak leküzdhetetlen akadályok állnak az útjában. Azért van ez, mert helytelen fogalmaink vannak róla: miben is áll az életszentség?” A szerzetes úgy véli, csupán egyetlen dolog szükséges hozzá: hűség az Isten parancsainak megtartásában. Ez a hűség a szerző szerint mindenki számára hozzáférhető cselekvő vagy szenvedő alakjában. Hogy mit is jelent ez a két fogalom pontosan? „Cselekvő alakja azoknak a kötelességeknek a lelkiismeretes teljesítésében áll, amelyeket Isten és az Egyház parancsolatai, valamint a világban elfoglalt helyzetünk ró reánk. Szenvedőleges alakja pedig mindössze azt kívánja tőlünk, hogy készséges, szerető szívvel fogadjunk el mindent, amit az Isten akarata reánk küld.”

Isten akarata, rendelkezése, működése és kegyelme. Mindezen fogalmaknak ugyanaz a jelentőségük, írja a szerző. Isten munkálkodását jelentik a lélekben, „hogy azt önmagához hasonlóvá tegye.”

A lelki olvasmányok és egyéb gyakorlatok a szerző szerint csak annyiban szentelik meg a lelkünket, amennyiben azok Isten működésének a közvetítői. „Életünk folyásának csupán az Isten akarata, annak hűséges keresése tud méltó tartalmat adni, s az ő akaratára való teljes ráhagyatkozáson kívül semmiben sem találhat tartós békét a lélek.”

Az Istenre hagyatkozás életünk során állandó folyamat, amely gyarapszik, izmosodik a lelkünkben úgy, hogy időnként mi magunk észre sem vesszük. Zárásként a szerző két, számomra megkapó gondolatát idézném:

„A megpróbáltatások, amelyekkel Isten a ráhagyatkozó lelket meglátogatja, mind megannyi mesterfogásai nagy szeretetének, amelyekkel a lélek javát munkálja.”

„Isten annál többet ad a ráhagyatkozó léleknek, minél inkább úgy látszik, mintha mindenéből ki akarná fosztani.”

Csuti-Mátyás Zsófia