Mi
jut eszünkbe, ha a hétköznapok szót halljuk? Általában rendszeresen
lezajló, állandóan ismétlődő folyamatokat értünk alatta, melyek
személyiségünktől és tapasztalatainktól függően unalmat és egyhangúságot
vagy egyfajta megelégedettséget és biztonságérzetet jelentenek. A mai
könyvszerdában ezt a minden embert érintő témakört járjuk végig a Josef
Kentenich atya női lelkinapokon elhangzott (de nemcsak nőknek szóló)
előadásaiból összeállított két füzetet fellapozva (Hogy a mindennapok ne legyenek hétköznapiak; Egyformán értékes, de más).
Egy
átlagos hétköznap során számtalan benyomás ér bennünket. Képzeljük el,
hogy a reggeli csúcsforgalomban busszal igyekszünk a munkahelyünkre.
Fejünkben lehet, hogy éppen a tegnap esti telefonbeszélgetés mondatai
csengenek vissza, miközben a busz rádiójából szólnak a reggeli hírek,
két fejhallgatós fiatal pedig hangos zenét hallgat. Elsuhannak
mellettünk különböző kirakatok akciós feliratai, amelyek vásárlásra
motiválnak, miközben a körülöttünk állók beszélgetésének foszlányaira is
figyelünk. Valójában gondolatban már a munkahelyen kellene lennünk, de
azon is gondolkodunk, hogyan szervezzük át napirendünket, hiszen az
előbb látott leárazási akció is felkeltette figyelmünket.
„A
túlprogramozottság sok erőnkbe kerül. Olykor még belső tájékozódási
képességünket is elveszítjük: már nem tudjuk, hogy mit is akarunk
valójában. Ez megbénít minket, ugyanakkor mélyen bennünk van az érzés:
hogy még milyen sok tennivalónk van. Ilyen állapotban próbálunk meg egy
kicsit előbbre jutni. Mint az az ember, aki egy lefelé menő mozgólépcsőn
felfelé igyekszik: aktívak vagyunk, de valójában nem sokat haladunk.
Minden napunk sok különböző lehetőséget kínál, melyeket lehetetlen mind
megragadni, állandóan az az érzésünk, hogy valahol lemaradunk.”
Elégedetlenségérzésünkhöz
a mai, például margarinreklámokban látható álomcsalád képe is
hozzájárul: apa, anya, gyerekek derűsen, elégedetten, teljes harmóniában
és nyugodtan fogyasztják reggelijüket, mindenki ráér, senki nem rohan
sehová. Ezzel szemben a valóságban a férj álmos, a gyerekek pedig csak
piszkálják az ételt és morognak. „A valóság a reklámok ideális világával szemben általában a rövidebbet húzza – vélekedik Kentenich atya. Az
eszünkkel tudjuk, hogy az élet már csak ilyen, lelkünk mélyén mégis
perlekedünk a valósággal, mely annyira nem felel meg elképzeléseinknek.
Ez a perlekedés megnehezíti, hogy őszintén igent mondjunk saját
életünkre. Ezen a ponton segíthet, ha felvillantunk egy jelenetet: Mária
határozott igenjét, melyet akkor mond ki, amikor megtudja, ő lesz a
Megváltó anyja. Megijed, visszakérdez, és megkapja a feleletet:
»Istennél semmi sem lehetetlen.« Mária válasza: »Történjék velem a te
igéd szerint.« A maitól egészen eltérő életszemlélettel találkozunk
nála: Mária olyan asszony, aki képes átadni magát, aki hagyja történni a
dolgokat. Mentes attól a kényszertől, hogy saját boldogságának
menedzsere legyen. Szilárdan hiszi: az, akire rábíztam magam, jobban tud
engem vezetni, mint én magam.”
A
mindennapok akkor kezdenek fényleni, ha igent mondunk a valóságra, s
hagyjuk a dolgokat folyni a saját medrükben – buzdít a szerző, majd azt
is hangsúlyozza, hogy ez olyan mértékben sikerülhet, amilyen mértékben
átéljük: nem nekünk kell az életünket menedzselni, hiszen az életünk
annak a kezében van, aki a leginkább tudja, mi a jó nekünk.
Ahogy
fent említettük, mindenkit rengeteg inger ér, mégis tudni kell
kiválasztani, hogy mi fontos és mi nem az. Mi szolgálja a saját és
családom lelki egészségét, és mi az, amitől bátran megválhatunk. Az
egyik ilyen fontos pont a közös étkezés, hiszen „nemcsak
azért táplálkozunk, mert éhesek vagyunk, hanem mert életvágyunkat
akarjuk csillapítani. A mikrohullámú sütők és gyorsétkezdék ugyan
nagyobb rugalmasságot tesznek lehetővé az étkezés terén, de ezért nagy
árat fizetünk: bár közvetlenül étkezés után jóllakottnak érezzük
magunkat, mégis hiányérzetünk marad. Életvágyunk kielégítés után kiált.
És akkor jön pótcselekvésként a telefonálgatás, a filmsorozat, és mégsem
lakunk jól. A családi étkezés sokkal több, mint testünk táplálása.
Lehetőséget kínál arra, hogy mindazt, ami aznap történt, közösen – szó
szerint – átrágjuk, megemésszük. Még mielőtt elkezdenénk beszélgetni
aznapi üzleti dolgainkról vagy iskolai problémákról, a megszokott
ülésrend világossá teszi számunkra, hogy biztos helyünk van a változó
világban.”
A
szerző az elcsendesedést és a megtörtént események, élmények elemzését
is lényegesnek tartja, és kiemeli, hogy mai világunkban, nevelési és
oktatási rendszerünkben az idő fogságában élünk. A nagy rohanásban és
számítógép előtt eltöltött világunkban éppen az újragondolásra, a
pontosításra és az elvetésre, az elemzésre és a fantáziálásra nincs idő.
S ami napjainkban még nagyon jellemző és sokak gondolkodását érinti:
otthagyni, eldobni, ami elromlott.
„Vannak terhek, amelyek hosszan, néha éveken át ránk nehezednek,
melyeket csak nagy erőfeszítések árán vagyunk képesek hordozni, és
amelyek gyakran keserűvé tesznek minket: miért én, miért nem megy nekem
is úgy, mint másoknak? Nem is kevesen ilyenkor kilépnek a
mindennapokból, ha a munkájukban nehezedik rájuk a kő, munkahelyet
változtatnak, ha a társukkal való kapcsolatban, akkor társat cserélnek.
Ma sokan a feladatok előli állandó megfutamodással fosztják meg magukat a
legfontosabb növekedési lehetőségtől. Pszichológiailag nézve egy krízis
megtapasztalása az élettapasztalat legtermékenyebb formája. Ha nincs
bátorságunk kríziseket kibírni és kiforrni hagyni, akkor munkahelyünkön
is, kapcsolatunkban is fennáll annak a veszélye, hogy egy helyben
topogunk. A változtatások (munkahely, partner) közben az egyén észre sem
veszi, hogy belső fejlődése megállt. Mivel minduntalan változtat –
tanulmányait, élettársat, lakást –, az az érzése, hogy változik.
Valójában azonban személyiségfejlődése leállt, mert nem tanulta meg az
élet kalandos fordulatait megérteni és következetesen elviselni.”
Ne
feledkezzünk el arról sem, hogy életfelfogásunkkal és életvitelünkkel a
hozzánk legközelebb állók életét is befolyásoljuk. Ezért nagyon fontos,
hogy egy házaspár a mindennapokban is meg tudja teremteni a harmóniát.
Emberként kétféle megjelenési formánk van – írja Kentenich atya. Olyan
ez, mint a varázsképek: egy és ugyanazon képen attól függően, hogy
milyen perspektívából nézzük, fiatal lányt vagy idős öregasszonyt,
középkorú párt vagy mexikói férfit, két arcot vagy egy kelyhet,
macskákat vagy fehér galambokat fedezhetünk fel. Minden csak attól függ,
honnan nézzük. A férfi és a nő is ilyenek, ugyanazt nézik, mégis mást
látnak.
„Ha a két nem együttműködik, mindkettő kiegészül. Az egyik megtanulja
meglátni azt, amit a másik lát. Ettől az élet gazdagabb és érdekesebb
lesz.” Időnként persze adódnak súrlódások a különbözőség miatt. Vegyük csak példaként az éves nyaralást vagy egy hétvégi bevásárlást. „A
férj az úti célhoz vezető 500 kilométert a lehető leggyorsabban maga
mögött akarja tudni, hogy minél több idő maradjon a nyaralásra. A
feleség viszont szeretne néhány szép helyen megállni, egy kávét meginni
és beszélgetni: hiszen nyaralunk. A férj ettől ideges lesz,
időpocsékolásnak tartja az egészet. Vagy nézzük a jól ismert
bevásárlást. A feleség egyik boltból a másikba megy, ezt-azt felpróbál
anélkül, hogy bármit is venne, s közben kikapcsolódik. A férj ingerülten
így szól: »Azt mondtad, hogy sürgősen szükséged van valamire.« Mire a
feleség: »Igen, de hát látod, hogy most éppen semmi nincs, ami jó lenne
nekem.« A sok megfelelő ruha láttán ez egy férfi számára teljesen
abszurd válasz.”
Ha
a férfi és a nő kibontakoztatják saját erősségeiket, akkor örömüket
lelik saját nemükben. Az öröm pedig alkalmassá tesz a kapcsolatokra –
zárja gondolatait Kentenich atya az „Egyformán értékes, de más” című füzetben, amely a Schönstatt-mozgalom alapítójának életútját is megismerteti az olvasóval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése