Mai
szerzőnk, Timothy Radcliffe 1945-ben született, 1965-ben lépett be a
domonkos rendbe, és 1971-ben szentelték pappá. Ma az angol egyház egyik
legnépszerűbb és legkeresettebb előadója szerte a világon, írásai a jó
értelemben vett bestsellerek közé tartoznak. Hívők és nem hívők egyaránt
odafigyelnek mélyreható elemzéseire korunk társadalmáról és vallási
életéről.
A Miért járjunk misére?
című könyvében a szerző a szentmisét egy három felvonásos drámához
hasonlítja, melynek egyes felvonásait az isteni erények képezik: a hit, a
remény és a szeretet. Ezen erények útján formálja át a kegyelem azt,
aki részt vesz a szentmisén, ám ez egy lassú és általában nem intenzív
élményekkel járó folyamat.
A
domonkos szerzetes szerint azért kell szentmisére járnunk, mert a
templom olyan utat mutat ahhoz, hogy emberek lehessünk, amilyet máshol
nem találunk. A könyv olvasmányos, gördülékeny, könnyed stílusú, s hogy
olvasóit még közelebb hozza a témához, segítségül hívja a művészeteket, a
történelmet, különböző társadalmi jelenségeket és tudományos
ismereteket is, hogy ezek fényében világítson rá az egyén és a liturgia
kapcsolatában rejlő kérdésekre. A könyv a humort sem nélkülözi, ami már a
bevezetőben is rögtön kiderül. „Egy
vasárnap reggel az édesanya felrázza a fiát, hogy indulni kell a
templomba. Semmi eredmény. Tíz perccel később újra próbálkozik: »Azonnal
kelj föl, és indulj a templomba!« »De anya, nem akarok. Olyan unalmas!
Miért menjek?« »Két okból. Egyrészt tudod, hogy vasárnap templomba kell
menni, másrészt mert te vagy az egyházmegye püspöke.«”
Otthonunkat
a Szentháromságban fogjuk megtalálni, kezdi gondolatait a szerző a
könyv bevezetőjében, s rávilágít arra, hogy a Szentháromság minden egyes
tagja a másikért és a másik által létezik. „A
templomba magunkkal hozzuk törékeny identitásunkat, melyet igen gyakran
a többiekkel szemben alakítottunk ki. Önképünk gyakran versengésen
alapul, fölénybe akarunk kerülni, vagy az alacsonyabbrendűség érzésével
küszködünk. Még szeretetünk is rejthet versengést vagy elzárkózást. A
misét azzal kezdjük, hogy a Háromegy Istenhez fordulunk, aki a mi
otthonunk, ahol személyiségünk kibontakozhat, ahol boldogságot találunk
anélkül, hogy identitásunkért kellene küzdenünk, hogy létünket kellene
igazolnunk, ahol megnyugszunk az Atya és a Fiú versengés és
megkülönböztetés nélküli szeretetében, a Szentlélekben.”
A
szerző vallja: a szentmise titok, nem azért, mert titokzatos, hanem
mert Isten titkos céljának jele, annak a célnak, hogy mindent egyesítsen
Krisztusban. Az Eucharisztiában azt ünnepeljük, hogy az emberi
történelem – minden visszássága ellenére – Isten uralma felé vezet, s az
ő akarata, hogy kiengesztelődjünk és egységet alkossunk. „Ezért
avval kezdjük a szentmisét, hogy bocsánatot kérünk testvéreinktől, az
angyaloktól és a szentektől, az egész hatalmas mennyei közösségtől,
annak jeleként, hogy Isten békéjében akarunk összegyűlni az egész
teremtéssel együtt.” A bűneink megbánása is a nagyobb egység felé
mutat, hiszen ezzel nem az a cél, hogy bűntudatunk legyen, hanem, hogy
tudatosítsuk magunkban: „kicsinyes személyes történetünk egy nagyobb elbeszélésbe tartozik, amelyben Istentől jövünk, Istenhez megyünk.”
„Az
utolsó vacsorán Jézus együtt ült az asztalnál tanítványaival, valódi,
de tökéletes közösségben. Magába fogadta mindazt, amiben a mi
kommunikációnk hibás, pusztító vagy hűtlen. Reményt sugározva kezébe
vette félelmünket, hűtlenségünket, értetlenségünket, és azt mondta: »Ez az én testem, melyet értetek adok.« A
feltámadt Krisztussal való találkozás azt jelenti, hogy jelen vagyunk
annak számára, aki legyőzte a hazugságot, gyávaságot, félreértést, sőt
még a halált is”
– véli a szerző, majd nyomatékosítja, hogy Jézus még testi mivoltában
is sokkal inkább jelen van, mint mi egymás számára, az Eucharisztia
pedig nem más, mint Jézus valódi jelenlétének szentsége.
A
keresztény identitást kétféle emlékezés határozza meg – írja Radcliffe.
Minden szentmisén elmondjuk, és ezzel emlékezünk arra, amit Jézus az
utolsó vacsorán cselekedett. Ez az emlékezés gyűjti össze az embereket
közösségbe, s világít rá arra, hogy kik vagyunk. Emlékezünk a szentekre,
egyházunk tanítására és egymásra. „De
kifelé fordulásra is felszólítanak, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat
Isten hatalmas emlékezetébe, amely senkiről sem feledkezik meg, mert
különben megszűnnénk létezni. Ezt a kétféle emlékezetet szimbolizálják
azok az emberek, akiknek nevét nem ismerjük, mint az ismeretlen asszony,
aki a leprás Simon házában nárdus olajat öntött Jézus fejére két nappal
utolsó húsvétja előtt: Bizony mondom nektek, bárhol a világon hirdetik majd az evangéliumot, az ő tettéről is megemlékeznek (Mk 14,9).”
A
könyvet olvasva olyan imaszövegek is megvilágosodnak az olvasó előtt,
mint a Hiszekegy, a Miatyánk vagy az eucharisztikus imák. A Miatyánk a
szentmise harmadik nagy imádsága – írja a szerző. A Hiszekegy után a
hívőkért imádkozunk, s mivel hiszünk, imádkozhatunk azért, amit
szeretnénk. A Miatyánkkal kifejezzük, hogy legmélyebb identitásunkat nem
a családunk vagy a nemzetiségünk határozza meg, hanem „Krisztusban vagyunk rokonok, az ő testvérei vagyunk, Isten családja.”
Barátságos, meleg otthon után vágyunk, ahol elfogadnak bennünket, ahol
nem kell amiatt aggódnunk, hogy mit gondolnak rólunk idegenek. „A Miatyánk elmondása azonban arra emlékeztet minket, hogy többre vagyunk hivatottak. Természetünk Istenre van beirányozva.”
Timothy
Radcliffe könyve felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a szentmisének
köze van az élethez, és rá is mutat azokra a társadalmi valóságokra, az
emberi élet azon mozzanataira, amelyeken keresztül megtapasztalhatjuk
ezt a kapcsolatot. Megválaszolja a kérdést, hogy hol van az egyéniség
helye a liturgiában, mi az, aminek egyetemesnek kell maradnia, és hol
van lehetőség a személyességre, a találkozásra, illetve mi az, ami a
türelem és kegyelem gyümölcseként megszülethet a rendszeresen
szentmisére járó hívő életében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése