Kiktől is hallhatnánk legszebben az ünnepről, mint legnevesebb teológusainktól, lelkipásztorainktól, íróinktól és költőinktől. Vasárnap meggyújtottuk az adventi koszorú első gyertyáját. Mindenkinek mást jelent az ünnepvárás, különbözőek vagyunk, különbözően éljük meg ezeket a napokat, amelyeket már évszázadok óta misztérium övez. „Kétezer esztendő hajol össze ilyenkor: megelevenedik az, ami akkor Betlehemben történt, de életre kel két évezred áhítata is, amely a valós történetet tovább írta, színezte” – írja mai könyvünk előszavában Lukács László.
Még
az ünnepre való készülődés – rohanás – megkezdése előtt érdemes időt
szakítani arra, hogy átgondoljuk a következőket: hogyan szeretném
tölteni ezt a négy hetet? Hogy tudom méltó módon megélni a várakozást?
Fontos-e számomra a lelki töltekezés vagy csak a decemberi
kirakatcsillogást és ajándékvásárlást várom?
A
hajnali roraték mellett este is szakíthatunk időt lelki töltekezésre.
Vajon mások hogyan élik meg az ünnepvárást? Erre keresik a választ a „Karácsony fényei” című könyv válogatott versei, elbeszélései, személyes vallomásai és olvasmányos teológiai elmélkedései.
Pilinszky
János „Hitünk titkairól” című írásában megerősíti az olvasót abban,
hogy a várakozás nem kisebb öröm, mint maga az ünnep, s kifejti, hogy a
helyesen, mélységes türelemmel várakozó ember épp a várakozás
legnehezebb pontján lép túl, a monotonitáson.
„Ádvent:
a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy
„meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.
Gyermekkorunkban
éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első
hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb.
Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni –
beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és
„jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki
szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi
»meglepetés«, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk,
szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden
egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges
és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a
várakozás megszentelése.
Az
a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is
felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már
készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé –
szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen
éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg,
ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek
kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik
az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se
kevesebb annál, amire vár.”
Ottlik
Géza arra keresi a választ, hogy neki kicsoda Jézus? Majd kifejti, hogy
nyelvtani szabályaink, szókincsünk és gondolkodásunk nem teszi
lehetővé, hogy verbálisan kifejezze, számára ki is Jézus. Mégis
megpróbálkozik a válasszal: „Uram és Megváltóm.” – majd hozzáteszi: „A
legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem,
létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes
tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket
részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati,
akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író
a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja,
hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan
szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a
világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani.”
Visszakanyarodva Pilinszkyhez, a következőket írja „Katolikus szemmel” című írásában: „Az
ünnep nemcsak »ránk köszönt«, az ünnepet ki is kell érdemelnünk. Annak,
akinek az ünnepet már csak az idő körforgása hozza meg, annak számára
lassan kihűl a karácsony melege, kiürül jelentése, míg végül kínos
teherré válik. A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz,
csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a
»pillanat« nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.”
Advent
kapcsán sokan elmélkednek az idő és az öröklét kapcsolatáról. Borbély
Szilárd vallja, hogy a betlehemi istálló fölött ragyogó csillag a látás
és a világosság jelképe. A csillag azt jelzi, hogy épp a földön történik
valami, ennek kezdete azonban az égben volt és ott is lesz vége. „A
kozmikus mindenség örökkévalóságát megtöri a csillag fénye, amely jelzi
az élet pillanatát, amely az időben tovahaladó és megállíthatatlan,
kezdettel és véggel bíró élet maga. Mert a legnagyobb csoda az élet.”
A
kutatók azt mondják, az Egyház 354-ben vezette be hivatalosan a
karácsony megünneplését. Hosszú időnek kellett eltelnie azonban ahhoz,
hogy az emberek szívében is ünneppé válhasson.
A
külföldi szerzők közül a teljesség igénye nélkül megemlítjük Karl
Rahnert, Richard Rohrt, Anselm Grünt és Thomas Mertont, akik egy-egy
oldalon írják le gondolataikat az ünnepről. A magyar lelkipásztorok
között találjuk többek között Várszegi Asztrikot, aki személyes
hangvételű vallomását osztja meg az olvasóval. „Édesanyám
egészen kicsi gyermekként ölébe ültetett, kezébe vette kezemet és
együtt rajzoltunk keresztet a homlokomra. Így tanultam meg a
keresztvetést és Jézus nevét...”
Jelenits
István arról elmélkedik, hogy hétköznapjainkat a pillanat határozza
meg, így amikor másnap felébredünk, szinte már nem is emlékezünk a
tegnap örömeire, gondjaira. Az ünnep állandóságot hoz a múló időbe. „Emlékeket
őriz és idéz, a karácsony például egész életünk emlékeit, akár csak
azzal is, hogy elővéteti velünk a régi karácsonyfadíszeket, megzendíti
azokat az énekeket, amelyeket gyerekkorunkban anyánktól, apánktól
hallottunk... Hétköznapi munkánk is bekapcsol minket ez emberiség nagy
közösségébe. Csakhogy erre épp munka közben nemigen gondolunk. Az ünnep
viszont bátorít arra, hogy eszünkkel, szívünkkel bejárjuk azokat a
messze ágazó kapcsolatokat, amelyek a többi emberrel összefűznek. A
karácsonyi ajándékok, az ünnepi asztal gazdagsága nemcsak a test öröme,
hanem a léleké is...”
S
ha már jócskán benne vagyunk adventben és mindössze néhány nap van
karácsonyig, fellapozhatjuk a kötetben található karácsonyi verseket is,
amelyekkel legnagyobb költőink – Babits Mihály, Juhász Gyula, József
Attila, Sík Sándor, Pilinszky János és mások – ajándékoztak meg
bennünket.
Ady Endre: Karácsony
1.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
2.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
3.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…
Csuti-Mátyás Zsófia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése