2014. február 12., szerda

Az életszentség kis útja

Gyakran érezzük magunktól távolinak a szenteket nemcsak a kor miatt, amelyben éltek, hanem kiemelkedő, példamutató életük miatt is. Úgy érezhetjük, szentté válni nagyon nehéz, különleges cselekedetek szükségesek hozzá. Sok esetben így is van, mégis találunk olyan szenteket, akik nem vittek végbe nagy tetteket, mégis szentként tisztelhetjük őket.

Lisieux-i Kis Szent Teréznek (1873–1897) biztos hátteret adtak és kiváló példát mutattak szülei, akiket házaspárként avattak boldoggá – az Egyház történetében másodszor. A könyv lapjain az ő életútjuk is megelevenedik. Az olvasó bepillantást nyer egy nagycsalád életébe, ahol egy-egy újabb gyermek születését Isten áldásaként fogták fel, s azt is méltósággal elfogadták, ha az Úr elszólította valamelyik családtagot. „1870. augusztus 16-án megszületett Marie-Mélanié-Thérèse. Anya minden erőfeszítése ellenére sem tudta táplálni. Mivel a kicsi szörnyű gyomorhurutot kapott az üveges tejtől, ismét dajka után kellett nézni. Az első olyannyira elhanyagolta a kislányt, hogy apának éjnek évadján kellett új dajkát keresnie. Miután azonban a második dajka megbetegedett, a héthetes gyermek éhen halt. Anya mély szomorúságba süppedt (…) ám ott volt a többi gyermek, akiket teljes anyai szeretetével ajándékozott meg. Titokban még egy lányra vágyott – egy másik Thérèse-re, aki az elhunyt Thérèse-re hasonlít. Isten e csöndes vágyát is meghallgatta.”

Teréz bár kisgyermekként elveszítette őket, nevelésük nem maradt hatástalan a fiatal lányra, aki 15 évesen be szeretett volna lépni a Kármelbe. Ehhez azonban akkor még túl fiatalnak tartották, ezért elutasították. Végül álma pár évvel később megvalósult. Fiatalon meghalt, mindössze 24 éves volt. Rövid élete nyugalmasan telt. Temetésén alig voltak harmincan, szentté avatásán viszont már annál többen.

Teréz az Istenhez vezető „kis utat” tanítja nekünk, ahol a szentség nem valami rendkívüli, hanem saját hivatásunk és az Isten által kijelölt feladataink megvalósulása. A magunkkal szembeni igazságot és saját élettörténetünk elfogadását tanítja.

A „kis út” a hétköznapok terheinek alázatos elfogadása Isten kezéből. A „kis út” a felebarát szeretete, különösen azé, aki velem együtt él, és akit a legnehezebb szeretni. Teréz ezt zseniálisan művelte. A „kis út” azonban mindenekelőtt gyermeki bizalom Istenben, minden, még életünk legnehezebb pillanatában is: „Ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban” – mondta maga Szent Teréz.

Leghőbb vágya volt, hogy nővér lehessen. Ez a vágy már egészen fiatalon kialakult benne. Mindent megtett volna, hogy beléphessen az apácák közé, életkora azonban ezt még nem tette lehetővé. „A következő pillanatban a pápa előtt térdeltem. Miután megcsókoltam a lábát, a kezét nyújtotta. Ám ahelyett, hogy kezet csókoltam volna neki, a magamét tettem a tenyere alá. Könnyek között mondtam: »Szentatya, egy nagy kegyet szeretnék kérni.« A pápa hozzám hajolt, arca szinte az enyémhez ért. Fekete szemeivel mintha lelkem legmélyére nézett volna. »Legszentebb atya – ismételtem –, engedje meg, hogy jubileumának tiszteletére 15 évesen belépjek a Kármelbe!« Abbé Révérony meglepetten, ugyanakkor mérgesen szólt közbe: »Szentatya, ez a gyerek 15 évesen akar belépni a karmeliták közé. Az elöljárók most mérlegelik a kérdést.« A szentatya így válaszolt: »Nos gyermekem, tégy úgy, ahogy az illetékesek döntenek.«”

Ez nagyon elkeserítette Terézt, ami a következő leveléből is érződik: „Mintha megsemmisültem volna, magamra maradtam, és olyan messze vagyok mindentől... Miközben ezt a levelet írom, sírnom kell, olyan nehéz a szívem. De a Jóisten nem állíthat olyan próbatétel elé, amely meghaladná az erőmet. Bátorságot adott, hogy ezt elviseljem.” Persze hamar elfogadta Isten akaratát, s alázattal folytatta tovább életét, s nemsokára vágya is teljesült.

A kolostorba belépve azonban nem volt könnyű dolga, társai nehezen fogadták be maguk közé, s ezt még élete végén – fizikai fájdalmakkal kísért betegsége idején is – éreztették vele.

„A jobb tüdőmet teljesen szétroncsolta a tuberkulózis. A bal tüdőm alsó harmada is károsodott. Ezzel a tuberkulózis elérte végső stádiumát. Végül is kimondatott az igazság. A betegség egész szervezetemet megtámadta, rettenetes szenvedésnek néztem elébe. Nővértársaim némelyike nem volt hajlandó elfogadni ezt a tényt. Ha néha-néha kijutott nekem a pihenés és megkönnyebbülés órája vagy napszaka, azt gondolhatták: nem is olyan vészes Thérèse állapota! Páli Szent Vincéről nevezett nővérem azt mondta a közös pihenőidőben: »Fogalmam sincs, miért van ekkora felhajtás Thérèse nővér körül. Igazán nem mondhatjuk, hogy jó szerzetesnővér volna. Sohasem láttam, hogy valami különlegeset vitt volna véghez.«”

Teréz említésekor a szeretet kis útjáról beszélünk. Fent említett nővértársa megjegyezte, hogy Teréz nem tett semmi különlegeset. Hogy mi is a kis út, ő maga így fogalmazza meg egyik unokatestvére levelére válaszolva: „Milyen szép és biztonságos a szeretet kis útja! Jézus megtanít arra, hogy mindent szeretetből tegyek, hogy egyetlen alkalmat se hagyjak ki – hogy neki ajándékozzam a szeretetemet. A legkisebb cselekedet, a legrejtettebb is ha szeretetből fakad, gyakran értékesebb, mint a nagy tettek. A cselekedetnél nem az érték, és nem is a nyilvánvaló szentség számít, hanem csak a szeretet, amely áthatja azt. Az Evangéliumban is ezt látom bizonyítottnak. A szeretet meg-megújuló világosság utamon, amely megláttatja velem a kicsinyeket.”

Ez a Lisieux-i Szent Teréz életét bemutató regény a francia karmelita apáca világát tárja az olvasók elé. Kis Teréz – akit XI. Pius pápa a modern kor legnagyobb szentjének nevezett – úgy tartotta, hogy a legnagyobb gyakran a legkisebb dolgokban nyilvánul meg, és a kis dolgok legalább annyira jelentősek, mint a látszatra nagynak tűnőek. Az „Egy nagy szeretet kalandja” című életrajzi műben Monika-Maria Stöcker megrázó módon eleveníti fel egy nagy szent életének fontosabb eseményeit. A könyvet tizenhat, Terézről készült fénykép teszi különlegessé. Teréz sokat levelezett testvérével, Céline-nel. A fennmaradt leveleket „A Szeretet rejtekében” című könyv gyűjti össze. A nővérek levelezése rendkívül bensőséges hangvételű, Teréz gyakran elmélkedik bennük Jézussal való kapcsolatáról. Befejezésül íme egy levél, amely Céline huszonötödik születésnapjára íródott:

„Céline! Földi nyelv nem képes kifejezni annak a léleknek a szépségét, amely Jézus kezére hagyatkozik. Cecília (a ráhagyatkozás szentje) története a te történeted is! Jézus elküldte melléd angyalát a mennyből, aki mindig őriz, a tenyerén hordoz, hogy kőbe ne üsd lábadat (Zsolt 90,12), nem látod, pedig 25 éve vigyáz lelkedre. (...) Ő nyilvánította ki magát neked abban a gyermekkori álomban, amikor fáklyát vivő angyalt láttál, aki drága apánk előtt járt. Bizonyára azt akarta megértetni veled, mi lesz a küldetésed a későbbiekben. (...) Céline! Ne félj a földi viharoktól... Őrangyalod beborít szárnyával, szívedben pedig Jézus, a szüzek tisztasága nyugszik. Nem látod a kincseidet, Jézus alszik, az angyal is titokzatos csöndbe burkolózik, de ott vannak Máriával együtt, aki szintén óv téged palástjával.”

Csuti-Mátyás Zsófia


Bővebb információt a kiadványok címére kattintva kaphat:
További kiadványok Lisieux-i Szent Terézről:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése