Vallási feszültségek hálójában

Algéria, 1996. május 21. – Szélsőséges iszlamisták meggyilkolnak hét trappista szerzetest, köztük a közösség perjelét, Christian de Chergé-t. A szerzetes sok évet töltött Algériában, ahol a keresztények és a muszlimok közötti konfliktusok állandó feszültséget okoztak. Ennek lett áldozata Christian de Chergé is, aki azonban ott élőként egészen máshogy látta az ottani életet, mint azok, akik csak a híradásokból értesülnek az eseményekről.

A szerzetes számos írást hagyott hátra, többek között a családjának írt leveleket, melyekből arra is fény derül, hogy mi fűzi a keresztényeket a hívő muszlimokhoz. Az írásokat Bruno Chenu gyűjtötte több kötetbe. A „Legyőzhetetlen remény – az ima embere”, valamint a „Legyőzhetetlen remény – a párbeszéd embere” című könyvek bepillantást engednek a keresztény és a muszlim imaéletbe, valamint bemutatják az együttélés formáit, gyakorlati tapasztalatait. Ezek mellett pedig versek és elmélkedések is találhatók bennük.

De kis is volt ez a bátor trappista szerzetes? Christian de Chergé 1937-ben született egy nyolcgyermekes család második gyermekeként. Édesapját a második világháború alatt, 1942-ben Algériába vezényelték. Christian ekkor látott először másként imádkozó embereket. Így emlékszik vissza: „Mély hála él bennem édesanyám iránt, aki ránevelt minket, testvéreimet és engem, a muszlim ima őszintesége és kifejezésmódjai iránti tiszteletre. »Imádják Istent«, mondta édesanyám. Így tehát mindig is tudtam, hogy az iszlám Istene és Jézus Krisztus Istene egy és ugyanaz.” Christian a karmelitáknál tanult, majd alhadnagyként tizennyolc hónapot töltött az algériai háborúban. Már itt megtapasztalta a felekezetek közti ellentétet és egyben az emberi összetartást is. Összebarátkozott ugyanis egy muszlim férfival, aki megvédte őt, amikor algériai nacionalisták támadtak rá. A muszlim később az életével fizetett tettéért. Christian de Chergé tehát már egészen fiatalon megtapasztalta a vallási feszültségeket.

1964-ben szentelték pappá, 1974 júniusában pedig már Tibhirine-ben szolgált. Tagja volt az 1979-ben alapított „Béke köteléke” nevű csoportnak, amelyet a monostor szerzetesei és barátai, valamint alkalmanként a környék szúfi közösségéhez tartozó muszlimok alkottak.

A szerzetes, aki később a közösség perjele lett, „a remény rejtett tanúja”-ként határozza meg önmagát. „De mire vonatkozik ez a remény? A muszlim hívővel való találkozásra. A remény az a kenyér, amely táplál a látható különbözőségen túlra, az Ígéret Földjének végső közössége felé vezető úton. Mert a Tibhirine perjelében élő sajgó kérdés: az iszlám létezésének, Isten titokzatos tervében való értelmének kérdése, az egyház jelenlétének kérdése, amikor azt egy másik spirituális világ veszi körül. Nem elégszik meg azzal, hogy csupán kezességet vállaljon e különbözőségért. Ő »be akar iratkozni a másik iskolájába«, »kétoldalú versenyt« kíván átélni, »kölcsönös megtérésre« szeretne jutni.”

A szerzetes végrendeletében – bekövetkező halála esetén – többek között arról ír, hogy életét Istennek és Algériának ajánlotta. Mintha előre megsejtette volna tragikus jövőjét. A végrendelet 1993–94 között íródott és keresztfia őrizte, majd a család jóváhagyásával francia lapok közölték tartalmát a szerzetes kivégzését követően.

„Ha megtörténne velem egy napon, hogy áldozatul esem a terrorizmusnak, ami úgy tűnik, minden Algériában élő külföldit el akar nyelni, szeretném, ha közösségem, egyházam, családom emlékezne arra, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam” – majd arról ír, hogy rengeteg másik ember erőszakos halálát övezi a névtelenség homálya. „Egyesítsétek ezt a halált azzal a sok másik halállal, amelyet ugyanilyen erőszakosan övez a névtelenség közönye.”

Christian de Chergé kifejti, hogy halála esetén nem az algériaiakat hibáztatja, hiszen egy egész népet és vallást helytelen volna azonosítani egy szélsőséges csoporttal. „Ismerem azt a megvetést, amely az általánosságban tekintett algériaiakat övezi. Ismerem az iszlámról szóló karikatúrákat is, amelyekre egy bizonyos iszlamizmus bátorít fel. Túl könnyű jó lelkiismeretet szerezni magunknak, ha ezt a vallásos utat annak szélsőséges képviselőivel azonosítjuk. Algéria és az iszlám számomra egészen mást jelent: ez egy test és egy lélek. Gyakran fedeztem fel benne az Evangélium vezérfonalát.”

Hogy mekkora hatással volt az Algériában élő Christian atyára a több vallás egyidejű jelenléte, kiderül az alábbi részletből, továbbá az is világossá válik, hogy a szerzetes a különböző vallások mögött a szeretetet vélte felfedezni. Érzékelhető, hogy a személyes jelenlétnek köszönhetően egészen másként éli meg az egymásmellettiséget, mint az, aki nincs jelen személyesen e közegben. Gondolatai sokak számára talán meglepőek, viszont mindenképpen hitelesek. Íme a részlet 1975-ből: „Negyedórával a kompletórium után visszatérek a kápolnába. Esti csend, az Ige tágas partja. Önátadó ima, leborulva az oltár és a tabernákulum között: »Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van!«, mondta a mai nap liturgiájában Izajás próféta (Iz 55,6). (...) A halk, mélységekből fakadó moraj néhány szakadékon áttörve fölerősödik, mint a forrás, amely egyszerre nyugodt és ellenállhatatlan: Allah!, Isten!” Ettől kezdve mindkét vallás imája felhangzik, az arab és a francia elvegyül, egybekapcsolódik, válaszolgat egymásnak, összeolvad és egybeforr, kiegészíti egymást és egyesül – írja a szerzetes. „A muszlim Krisztust szólítja, a keresztény pedig azt az Istent, aki minden hívőre, Mohamed prófétára is kiterjeszti üdvösségtervét. Ezután az egyik is, a másik is közösen próbál behatolni a Szeretetbe, aki Isten.”

A keresztények és a muszlimok vallási nézeteiről, azok különbözőségeiről is olvashatunk a kötetekben. A „Legyőzhetetlen remény – a párbeszéd embere” sorra veszi azokat a tévhiteket és helytelen információkat, amelyek meghatározzák a két vallás egymáshoz való viszonyát. Ilyen többek között a muszlimok azon vádja, hogy a keresztények három istent imádnak. Erről a következőt írja Chergé: „A muszlim hit abszolút Egyetlenje odáig megy, hogy a keresztényeket vádolja: »Ti Írás birtokosai! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban… és ne mondjátok azt, hogy Három! Isten csupán egyetlen Isten. Hogy is lehetne gyermeke!« A korholás a Korán legvégső üzeneteiben becsmérléssé válik: »Hitetlenek azok, akik azt mondják: Isten a három közül a harmadik.« Nem, az egyetlen Háromságnak semmi köze a hármassághoz, három egyéniség egymás mellé helyezéséhez. De ezek a téves kifejezések, amelyeket többé-kevésbé az iszlám bölcsőjéhez közeli szekták terjesztenek, magukkal ragadták az iszlámot” – hangsúlyozza a szerzetes, továbbá leírja, hogy szerencsére vannak olyan muszlim barátai, akik nem ülnek fel ezeknek a téves tanításoknak. A szerző többször idéz a Bibliából és a Koránból is, tapasztalatait idézetekkel és konkrét példákkal, megtapasztalt élethelyzetekkel igazolja.

Christian de Chergé azt vallotta, a monasztikus élet, a muzulmánokkal való kapcsolat az imádság tapasztalatában válik gyümölcsözővé. Imádkozó testvérek az imádkozó emberek között: így határozták meg magukat az itt élő szerzetesek. Vallotta, hogy más lesz a párbeszéd, ha nem a különbségek szakadékából indulunk ki, hanem azt gondoljuk, hogy az Atya asztalánál ülünk mindannyian. A kolostorban alakult egy olyan csoport is, ahol keresztények és muzulmánok keresték a közösséget, harangok és müezzinek hangja váltotta egymást. Ő maga olvasta a Koránt is. Soha nem hasonlította össze a Bibliával, hanem hagyta, hogy visszhangozzanak egymásban.

Csuti-Mátyás Zsófia


Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Christian de Chergé:  Legyőzhetetlen remény - Az ima embere (1.450 Ft)
• Christian de Chergé:  Legyőzhetetlen remény - A párbeszéd embere (2.450 Ft)