Azokra
a pillanatokra ajánljuk mai könyvünket, amikor módja van pár órát
csendben tölteni. Baj-e, ha ilyen alkalmakkor nem gondolunk semmire,
csak szemlélődünk, kiüresítjük magunkat, s ennek ellenére mégis érezzük,
hogy feltöltődünk? Thomas Merton is gyakorta vonult el a saját
csendjébe, ahol aztán mindig rátalált Istenre. Gondolatait olvasva talán
mi is máshogy tekintünk majd ezekre a pillanatokra.
Thomas
Merton amerikai trappista szerzetes 1915-ben, Franciaországban
született művész szülők gyermekeként, akiktől az anglikán vallást kapta.
A család az első világháború elől Amerikába menekült és telepedett le.
Thomas Merton csak évekkel később, a Columbia Egyetemen folytatott
tanulmányai alatt találkozott a katolikus hittel. Lelkiségi és
egyháztörténelmi művek tanulmányozása mellett Hippói Szent Ágoston
„Vallomások”, valamint Kempis Tamás „Krisztus követése” című műve nagy
hatást gyakorolt gondolatvilágára, sőt később lelkiségi íróként az ő
tollából is több mint 60 munka született. Szívügyének tekintette a
vallások közötti párbeszéd elősegítését, továbbá arra törekedett, hogy
változtasson a világon és minél közelebb kerüljön Istenhez.
Hosszú
út vezetett azonban számára idáig. Szent Ignáchoz hasonlóan ő is
kicsapongó életet élt, szerette a hölgyek társaságát, a kemény italokat,
a dzsesszt és a cigarettát, egy nap mégis hátat fordított mindennek.
1940-ben rövid időt töltött ferences szerzetesjelöltként, majd 1941.
december 10-én trappista szerzetesjelöltként bevonult a kentucky-i
Miasszonyunkról Nevezett Getszemani Apátság puritán falai közé. Ettől
kezdve az egyik legszigorúbb szerzetesrend tagja lett. A rendre jellemző
böjtölés, aszkézis, önmegtagadás, a csendes magány és az imádkozó élet
hozadékaként az egyik legtermékenyebb katolikus szerzővé vált. A belső
csendről a következőt vallotta:
„Nagyobb vigasztalás rejlik a csend méhében, mint egy kérdésre adott
válaszban. Az örökkévalóság itt van a jelenben. Az örökkévalóság itt van
a tenyerünkben.”
1947-ben
tett ünnepélyes örökfogadalmat, két évvel később szentelték pappá. Az
apátságban a spirituális teológia tanárává nevezték ki. 1968-ban,
Bangkokban elektromos baleset következtében halt meg.
Művészi hajlamát szüleitől örökölte, képességeiről a Párbeszédek a Csönddel című könyvéből is megbizonyosodhatunk. Maga a könyv több részből épül fel. Az első fejezetekben rövidebb elmélkedéseket olvashatunk a szeretetről, az őszinteségről, a reményről és a belső magányról.
„Ez
lesz a magányom, hogy annyira elszakadok magamtól, hogy képes leszek
egyedül Téged szeretni, annyira szeretni Téged, hogy már észre sem
veszem, hogy egyáltalán szeretek. Mert ha odafigyelek rá, akkor tudatára
ébredek önmagamnak, aki elszakadt Tőled. Nem akarok többé önmagam
lenni, hanem, Beléd átváltozni, hogy már ne legyen »én«, hanem csak Te.
Vagyis amikor olyanná leszek, amilyennek öröktől fogva alkotni akartál:
nem én, hanem Szeretet.”
A
könyv rajzai és imái Mertonnak a csönddel folytatott párbeszédéből
született alkotások. Egybegyűjtve ebben a könyvben egymással
összecsengve mutatják meg vágyát arra, hogy „visszatérjen
az Atyához, a Mérhetetlenhez, a Mindenekelőtt valóhoz, az
Ismeretlenhez, ahhoz, aki szeret, a Csöndeshez, a Szenthez, az
Irgalmashoz, ahhoz, aki Minden.” Ezek a rajzok csupán emlékei
Merton szemlélődésének, nem pedig maga az ő szemlélődő élete. Egymás
mellé helyezve virtuálisan bevonhatnak minket e csönd valóságos
jelenlétébe, abba a várakozásba-vágyakozásba, amely bizonyára jellemezte
Merton titkos, kimondatlan, feltáratlan párbeszédeit Istenével.
A
könyv második része a mindennapjaiba bepillantást engedő napló,
amelyből feltárul az olvasó előtt, hogy a szerző hogyan élte meg
Istennel való közösségét. A harmadik részben az elsőhöz hasonlóan
szintén elmélkedések olvashatók olyan témákról, mint szabadság,
lemondás, engedelmesség és megértés.
„Istenem,
zárj be a te Akaratodba, ejts foglyul a te Szeretetedben és
Bölcsességedben, és vonj magadhoz. Sohasem fogok tenni semmit, ha a
mellette szóló legerősebb érv csak az én megelégedésem. Akaratodra és
Szeretetedre sóvárgok. Terád bízom magam.”
• • •
„Mit
is mondhatok arról az ürességről és szabadságról, amelynek ajtaján
beléptem arra a fél percre, s amely egy életre elegendő, hiszen egészen
új élet. Semmihez sem hasonlítható. Nevezhetném semmivoltnak, de
valójában végtelenül gyümölcsöző szabadság, hogy eltűnt minden és eltűnt
a saját énem is ennek a boldogságnak friss levegőjében, amely a létezés
minden módja fölött valónak látszik. Ne engedd, hogy újra falakat
építsek köréje, nehogy kizárjam magam belőle.”
• • •
„Taníts
meg arra, hogy elég legyen nekem a te kegyelmed, amely a sötétben jön
hozzám, és amely olyanokat művel, amiket nem látok. Taníts meg örülni
annak, hogy tőled függhetek.”
• • •
„Nincs
olyan falevél, amelynek ne viselnéd gondját. Nincs kiáltás, amelyet meg
ne hallgattál volna, még mielőtt elhangzott. Nincs olyan víz a talaj
rétegeiben, amelyet nem a te bölcsességed halmozott fel ott. Nincs olyan
rejtett forrás, amelyet nem te rejtettél el.”
Hányszor
előfordul életünk során, hogy elveszünk a mindennapok apró-cseprő, vélt
vagy valós konfliktusai között, amelyek időnként felőrlik lelkünket.
Thomas Merton erre is felhívja az olvasó figyelmét: „A
megpróbáltatás elszakít bennünket azoktól a semmiségektől, amelyekben
szétszórjuk magunkat és meghalunk. A megpróbáltatás ezért életet ad, és
szeretjük, nem mert a halált szeretjük, hanem mert az életet.”
A
Párbeszédek a Csönddel arra hívja az olvasót, hogy lépjen be a
szemlélődés szent birodalmába, és csöndben figyelve várakozzon arra,
hogy Isten megjelenjék az életében. Itt az üresség összekapcsolja a
külső és a belső világot, a sötétség pedig világossággá válik – ez az a
hely, ahol Isten szava megnyilatkozik.
Csuti-Mátyás Zsófia
• • •
Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése