Megőrjít a sógornőm. Rendszeresen utasítgat, hogyan neveljem a
gyermekeimet, pedig egyedülálló. Mégis mit tudhat ő a szülői szerepről?
• •
•
Anyósom és a sógornőim kirekesztenek. Minden szombaton együtt
reggeliznek a városban, és engem még sohasem hívtak, hogy csatlakozzam. Pedig
tudják, hogy édesanyám meg a nővéreim több mint kilencszáz kilométer távolságra
laknak. Úgy érzem, ki vagyok zárva a világukból.
• •
•
A sógorom próbálja irányítani a férjemet. Öt évvel idősebb nála,
s talán mindig is ilyen volt, engem azonban nagyon zavar.
• •
•
A vejem lényegében elrabolta a lányunkat. Amióta összeházasodtak,
nem engedi részt venni a családi összejöveteleken.
• •
•
A feleségemnek szoktak pénzt adni a szülei, hogy megvehessen
olyan dolgokat, amiket mi nem engedhetünk meg magunknak. Neheztelek rájuk
ezért. Szeretném, ha élhetnénk a saját életünket.
• •
•
Anyósom állandóan dirigál, hogy főzzek. Házasságunk előtt öt
teljes éven át főztem magamra. Azt gondolom, tudok főzni. Nincs szükségem a
segítségére.
• •
•
A férjem szülei bejelentés nélkül szoktak beállítani hozzánk.
Előfordul, hogy éppen valaminek a kellős közepén tartok, amivel időre el kell
készülnöm. Szeretném, ha tiszteletben tartanák az időbeosztásunkat.
Anyós,
após, meny, vej, sógorok és sógornők, testvérek és gyerekek. A házasságkötéssel
nemcsak a házastársunkat kapjuk meg, hanem bizony a másik tágabb családi
körével is számolnunk kell. Valószínűleg mindannyian fel tudunk sorolni hasonló
szituációkat, amelyek velünk vagy valamelyik családtagunkkal történtek meg. A
kiváló tanácsadó és konfliktuskezelési technikákban jártas Gary Chapman ezúttal
az összekuszálódott rokoni szálakat próbálja kibogozni.
Az
önálló élet egyik első lépése a szülőkről történő leválás, ahogy a
szerző nevezi, a „lelki köldökzsinór” elvágása. „Isten
terve szerint a házasság a szülők »elhagyását«, valamint a férj és a feleség
»egy testté válását« jelenti.” A leválás azonban nem teljes elszakadást
jelent, és a szülők tisztelete sem szűnik meg. De mivel is fejezhetjük ki a
hétköznapokban a szüleink iránti tiszteletet? „Például
azzal, hogy fenntartjuk velük a nyílt kommunikációt – meglátogatjuk őket,
telefonálunk, e-mailt küldünk. Ezzel azt az üzenetet közvetítjük feléjük, hogy
»Továbbra is szeretlek benneteket, és szeretném, ha az életem részei maradnátok.«”
A szülők elhagyását nem szabad cserbenhagyásként értelmezni – hangsúlyozza a
szerző, s nyomatékosítja, hogy a rendszeres kapcsolattartás a szülők iránti
tisztelet kimutatásának egyik formája.
A
szülők születésüktől fogva önállóságra nevelik a gyerekeiket. Megtanítják őket
főzni, mosogatni, bevetni az ágyat, ruhát vásárolni, takarékoskodni és felelős
döntéseket hozni, vagyis arra törekszenek, hogy gyermekeik érett személyiséggé
váljanak és később önállóan is boldoguljanak. Házasként „immár olyan felnőttként kell tekintenünk őket, akik saját útjukat
járják (...) Nem kényszeríthetjük rájuk a saját akaratunkat (...) Partnerként
kell tisztelnünk őket.”
A
szerző azt javasolja a szülőknek, hogy a fiatalok függetlensége érdekében ne
adjanak kéretlenül tanácsokat, vagy ha mégis meg szeretnék osztani
véleményüket, előtte kérjenek rá engedélyt: „Megoszthatnám
veletek, hogy mit gondolok a dologról?” Kéretlen tanácsokkal nem lehet
bensőséges kapcsolatot építeni – véli a szerző.
A
másik iránti tiszteletünket sokféleképpen kifejezhetjük, például az ünnepi
szokások megtartásával, a vallási különbségek és a partner eltérő
gondolkodásmódjának tolerálásával. Rendkívül jelentős szerepet kap a sikeres,
jól működő családi kapcsolatok megteremtésében a magánélet tisztelete. A
bevezető szituációk között szerepelt egy ide illő. Gary Chapman beavatja az
olvasót egy tanácsadásra járó pár problémájába. Férj és feleség arról
panaszkodnak, hogy a férj szülei a legváratlanabb időpontokban, bejelentés
nélkül látogatják meg őket.
– A múlt héten egyik nap korán lefektettük a gyerekeket, hogy egy
kicsit kettesben lehessünk. Éppen a meghitt együttléthez készülődtünk, amikor
hirtelen csengettek, és betoppantak a szüleim. Képzelheti: tönkretették a
romantikus esténket! – panaszolja a férj. – Kezdek neheztelni rájuk. Szeretném,
ha megbeszélnénk a látogatásaik időpontját.
Gary
Chapman gyakorlati tanáccsal látta el a házaspárt, és a következők elmondását
javasolta a férjnek: „Apa, anya! Nagyon szeretlek
benneteket (...) Szeretnénk továbbra is jó kapcsolatban lenni veletek, és annak
is nagyon örülnénk, ha a gyerekeink is élveznék a veletek töltött időt. Tudjuk,
hogy a jó szándék vezérel benneteket, és ti is szerettek bennünket. Olyan
megoldást kell találnunk, ami mindnyájunknak elfogadható. Korábban többször
tudtunkra adtátok, hogy nem kell bejelentkeznünk, amikor be akarunk ugrani
hozzátok. Én azonban úgy éreztem, hogy tiszteletben kell tartanom a
magánéleteteket, s ezért tudatom veletek, mikor érkezem. Szerintem egy
telefonhívás megkönnyíti mindannyiunk dolgát. Néha, amikor bejelentés nélkül
megjelentek az otthonunkban, nagyon alkalmatlan számunkra a látogatásotok.”
A
szerző a probléma felvázolása után azt javasolja a házaspárnak, hogy jelöljenek
ki a héten egy napot, például a csütörtököt a nagyszülők látogatására. Ezen
kívül pedig invitálhatják őket valamelyik más napon vacsorára. S hogy
sikerült-e kompromisszumra jutni a feleknek, kiderül a könyvből.
A
témakör végén önismereti gyakorlatként azt sorolja fel a szerző, hogy milyen
küzdelmekkel találkozunk saját családunkban a különböző területeken: ünnepi
szokások, vallási különbözőségek, a magánélet tisztelete, eltérő
gondolkodásmód, furcsaságok. Gary Chapman a családhoz fűződő viszony
átbeszélésére és még hangsúlyosabb tiszteletadásra buzdítja olvasóját.
A közlésforma fontosságára is felhívja az olvasó figyelmét a szerző, s arra tanít, hogy beszéljünk a saját nevünkben. „Amikor a mondatot a TE személyes névmással kezdjük, úgy beszélünk, mintha mindent tudnánk az adott helyzettel kapcsolatban. Valójában azonban csak a saját nézőpontunkról beszélünk. Az efféle mondatok ítélkezésként hatnak, s valószínűleg védekezést váltanak ki. Heves vitába torkollnak, ami mindkét félből keserűséget vált ki.”
Chapman
megoldási alternatívaként az »én-közlések« elsajátítását javasolja a
»te-közlések« helyett. Például használjuk a »megbántódtam« kifejezést a
»megbántottál« helyett. Hogy mi a különbség a kettő között? Ha azt mondjuk,
megbántódtam, azzal közöljük vagy feltárjuk érzéseinket, míg a megbántottál
kifejezéssel támadást intézünk a másik ellen. „A
te-közlések olyanok, mint a szóbeli kézigránátok: fájdalmat, sértődöttséget és
ellenállást váltanak ki. Az én-közlések egyszerűen a másik személy elítélése
nélkül jelzik a problémát.”
A
szerző a sikeres kapcsolatok kialakítása érdekében javasolja még az egyezkedés
taktikáját, arra buzdít, hogy kérjünk, és ne követeljünk, valamint, hogy
ajándékozzuk meg a másikat szabadsággal. Összefoglalásként kihangsúlyozza, hogy
beszédstílusunkkal javíthatunk vagy akár ronthatunk is a kapcsolaton. A hangos,
durva szavak rombolnak, a halk és szelíd szavak építenek. Nem várhatjuk el
azonban, hogy minden véleménykülönbség megoldódjon egyetlen beszélgetéssel.
Mások nézőpontjának megértéséhez időre és erőfeszítésre, továbbá a
véleménykülönbségekről való egyezkedésre van szükség.
Csuti-Mátyás Zsófia
• • •
Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése