Timothy
Radcliffe angol domonkos szerzetes, világszerte ismert előadó, író.
Könyvében arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a keresztényekben
kell lenni valami többletnek, amely megragadja a nem hívőket és felkelti
érdeklődésüket a hit iránt.
„A
kereszténység értelme, hogy Istenre, életünk értelmére mutat. Remélni
azt jelenti, hogy meggyőződéssel bízunk abban, hogy az emberi létnek van
valami értelme. Ha nincs, akkor a kereszténység és minden vallás csak
hiábavaló időtöltés. Ám nem abban hiszünk, hogy fáradságosan kell
menetelnünk Isten felé, mint valami távoli cél felé. Hitünk az, hogy
Isten kiválasztott és megtalált bennünket. Isten minden emberi lény
életében már jelen van még ha névtelenül és fel nem ismerve is” – vallja Radcliffe, és kiemeli, hogy „az emberiség egésze Istenben találja meg végső egységét és értelmét.”
Keresztényként
hisszük, hogy Isten jelenléte köztünk a szabadság, a boldogság és a
szeretet forrása. Ahhoz azonban, hogy belépjünk az igazi szabadságba és
boldogságba, nagyon mélyen át kell alakulnunk. A szabadság nem csak azt
jelenti, hogy lehetőségek közül választunk, és a boldogság nem csupán
vidám érzelem. „Az
Isten életében való részesedést jelentik, és ez megkívánja, hogy
valahogy meghaljunk és feltámadjunk. Nagy bátorságra van szükségünk,
hogy engedjük: a velünk lévő Isten felszabadítson minket és örömmel
töltsön el.”
Az emberi egység kérdéséről azt írja a szerző, hogy az Istenre irányultság nem azt jelenti, hogy hiszem: „Isten személyes életem és halálom zarándokútjának célja”, hiszen
„az emberiség egésze Istenben találja meg végső egységét és értelmét.
Nem vagyok teljes, nem vagyok befejezett, csak az egész emberiséggel
együtt” – vallja a szerző.
A
domonkos szerzetes jelentőséget tulajdonít a keresztény reménynek, amit
ha megélünk és meg tudunk osztani másokkal, akkor olyasmit tudunk
felajánlani, amire a világ vágyik. Hogyan tudunk reményt nyújtani?
Tudunk-e valami mást, újat mondani a jövőről? – töpreng a szerző. „Mi
hiszünk abban, hogy a jó végső győzelmet fog aratni a gonoszon. Hiszünk
a Királyság eljövetelében, és hogy vége lesz minden halálnak és
szenvedésnek. Nem tudjuk azonban megmondani, hogy mindez hogyan
történik. A kereszténység nem ajánl kész tervet, viszont története van.
Történetünk lényege az a három nap, amely az utolsó vacsorától az üres
sírig tartott. De az utolsó vacsora egyúttal az a pillanat is volt,
amikor a tanítványok szemük elől vesztették a jövőt.”
Radcliffe
atya szerint az jelent kihívást a keresztény emberek és az Egyház
számára, hogy meggyőzően tudjanak beszélni Istenről. A félénkség azonban
gondot okoz, le kell vetkőznünk félelmünket, hiszen, ha mások azt
látják, hogy félünk tőlük, nem tanúskodhatunk hitünkről hitelesen.
Továbbá különböznünk is kell a nem hívőktől azért, hogy amikor
találkozunk, rácsodálkozással kérdezhessék: mi az életünk értelme? „Életünk
értelme természetesen Isten. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak
akkor tudunk az evangéliumról tanúskodni, ha mi keresztények rendkívül
jók vagyunk, kiválóbbak másoknál. Jézus éppen nem ilyen közösséget akart
alapítani. A bűnösöket, a gyöngéket, a söpredéket hívta magához”
– véli a szerző. Különbözzünk másoktól azzal, hogy Isten a valóságban
találkozik velünk a szentségekben, amelyek életünk minden drámáját
áthatják, „a
születést és halált, az evést és ivást, szexet és gyógyulást... Itt
kezdődik a Királyság zarándokútja... Középütt... áll az egyház, és
segít, hogy mindkettőben otthonra leljünk, oázist kínálva az emberiség
számára a gyökerek elvesztésétől szenvedő világunkhoz... annak a minden
képzeletet felülmúló otthonnak vagyunk teremtve, ami Isten Királysága.
Egyetemes otthonunk felé törekszünk, a szó szoros értelmében, ahonnét
senki sincs kizárva. Elfogadjuk ennek ajándékát, avval, hogy engedjük,
Isten szava tegye tágassá szavainkat, és beszédünk tisztuljon meg minden
lenézéstől és uralkodásvágytól.”
A
szabadság fogalmával is foglalkozik a szerző. Szerinte a szabadság a
modern európai ember központi értéke, viszont nem tudjuk, hogyan
élvezzük előnyeit. Társadalmunk megérett az evangéliumi szabadság
üzenetére, ennek kell evangelizációnk középpontjában állnia. Ez azonban
mindaddig nem valósulhat meg, amíg nem nézünk szembe, és nem lépünk túl
az Egyház életét gyakran megbénító félénk szabadsághiányunkon, különben
szavaink hiteltelenek lesznek. „A
keresztény szabadságot nem tudjuk megmagyarázni, csak megvédeni. A
keresztény szabadságot nem tudjuk megmagyarázni, csak működését
láthatjuk az utolsó vacsorán. A reménynek ez a jele minden közül a
legszabadabb cselekedet. A szabadság a kereszténység lényegére utal,
mert megmutatja életünk végső célját, a részesedést Isten kimondhatatlan
szabadságában. Egy másik út, hogy megmutassuk, merre tartunk, a
boldogságunk. Gyakran előfordul, hogy az embereket meglepi a szent
emberek vidámsága. Szerzetesi hivatásomat részben egy bencés
nagybácsimból sugárzó boldogságnak köszönhetem.”
A
domonkos szerző könyvében az öröm fontosságát is hangsúlyozza. Azt
írja, hogy az öröm nem Istennek egy érzése, hanem ez Isten léte. Mivel
az öröm Isten valódi énje, ezért nem tudjuk meghatározni vagy megérteni.
Így amikor megérint minket Isten öröme, valami kifejezhetetlen lakozik
bennünk. Ezt az örömöt Jézus nem tudta megfogalmazni, csak
megtestesíteni. „Ő volt a testté vált öröm.” Hozzá hasonlóan mi sem tudunk megfelelően beszélni róla, de megtestesíthetjük életünkben, arcunkon. „Az
Egyház azért van, hogy összegyűjtse az embereket, hogy együtt örüljünk.
Lehet, hogy az egyik oka annak, hogy a fiatal hisz, de nem vágyik
közénk az, hogy keresztény ünnepeinken nem tapasztalják, hogy megosztjuk
örömünket. Ez az öröm nem korlátozódhat pusztán érzelmeinkre, nem lehet
pusztán szellemi.”
A
szerző azzal a konklúzióval zárja gondolatait, hogy ha az Egyház
táplálni akarja az Isten felé törekvő életeket, akkor bátorítanunk kell
egymást. Ha hiszünk abban, hogy a Szentlélek pünkösdkor kiáradt az
Egyházra, akkor nyugodtan lehetünk fesztelenebbek egymással.
Csuti-Mátyás Zsófia
• • •
Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése