Élet az árral szemben

Alfred Delp mindig másként gondolkodó volt. Amikor a náci mozgalom kezdetén látszólag csak az a két lehetőség létezett, hogy az ember vagy lelkesen átveszi, vagy pedig megalkuvás nélkül elítéli a „népi” eszméket, ő párbeszédre törekedett, hogy felderítse, milyen vágyak hajtják az embereket a barna patkányfogó karjaiba. De vajon ki lehetett-e szűrni az idealista álmokat és a reális igényeket a szorongások és erőszakos képzetek, kisebbrendűségi érzések és fajgyűlölet nyomasztó tömegéből? – ezekkel a gondolatokkal kezdi a jezsuita papról szóló könyvét (Élet az árral szemben, A jezsuita Alfred Delp vértanúsága) a szerző, Christian Feldmann, s a kíváncsi olvasó előtt hamar nyilvánvalóvá válik, hogy hiába törekedett Alfred Delp atya a kommunikációra, a könyörtelen propagandagépezet lesöpört mindenkit és mindent, aki és ami az útjába állt.

Delp atya történetén keresztül olyan embereket és társadalmi köröket, gondolkodócsoportokat ismerhetünk meg, amelyek akcióiból és reakcióiból hamar körvonalazódik a nácizmus könyörtelensége. A jezsuita atya, amint ráébredt arra, hogy soha, semmilyen körülmények között nem lehet szó közös nevezőről a nácizmussal, s hogy az új rendszer nemcsak az Egyház jogait, hanem az emberiségi jogokat tiporja, felemelte szavát a könyörtelenség ellen. Nemcsak tetteivel, hanem írásaival is kiállt a rendszerrel szemben. Olyan elismert gondolkodókkal dolgozott közösen, akiknek gondolatai ma is meghatározóak. Delp rendtársaival, Rahnerrel, Lotzcal, Hirschmann-nal és Hans Urs von Balthasarral közösen egy kötet kiadását tervezte, amely arról szólt volna, hogy miként lehet a náci eszméktől eltávolítani az embereket. „A könyvnek pozitív találkozásra kell törekednie a német területen jelenleg hatékony egzisztenciális hatalmakkal. Tehát a jelenleg hatékony erők felméréséről van szó annak érdekében, hogy megállapítsuk, melyek a bennük rejlő, a német élet új megalapozásához felhasználható pozitív lehetőségek, és hogy elkülönítsük, lehatároljuk, és katolikus tartalommal töltsük meg és valósítsuk meg ezeket a lehetőségeket.” Delp úgy vélte, hogy ahol az egyes erők belső törvényszerűségeik szerint működhetnek, ott elvezetnek a katolikus gondolkodás közelébe. „Ne legyen ellenségeskedés, és ne kacérkodjunk a gettó vagy a katakomba gondolatával” – buzdítja írásában az olvasót, majd leszögezi, hogy határokat és tévutakat meg megállapítani. A kötet végül nem látott napvilágot, ahogy Delp atya sok más írása sem. Ezeket az elmúlt években egykori rendtársa, Rahner igyekezett sajtó alá rendezni.

Ebben a negatív légkörben működött a Kreisaui Kör, amely kezdettől fogva törekedett kapcsolatba lépni más ellenállási csoportokkal Németországban és más országokban. Delp is ennek a körnek a tagja volt, és másokkal együtt kapcsolatban állt egyéb csoportosulásokkal is. Többen egy Hitler elleni merényletben látták a kialakult helyzet megoldását. A merénylet tervét a kreisauiak közül is többen támogatták. „Míg Moltke, Yorck, Rösch, Steltzer, Gersteinmaier minden politikai gyilkosságot elvetett, a tagok kisebb része amellett érvelt, hogy az utolsó eszköz a diktátor erőszakos eltávolítása. Úgy tűnik, ehhez a kisebbséghez tartozott pater König és Delp is” – állapítja meg Feldmann. Nem tudni pontosan, hogy Delp tudott-e a Hitler elleni 1944. július 20-i merénylet terveiről. Ő a bíróság előtti vallomásában és a börtönből kicsempészett személyes üzeneteiben is tagadta, hogy tudott volna róla. Bár volt egy rejtélyes látogatása a Hitler elleni merénylőnél, Stauffenberg grófnál hat héttel a merénylet előtt, ám később még a Delpet halálra ítélő bíróság is kimondta, a jezsuita nem feltétlenül kellett, hogy tudjon a tervekről. A Führer elleni merényletet követően elkezdődött a hajsza a résztvevők után. Delp tudta, a Gestapo tudomást szerzett a merénylőnél tett korábbi látogatásáról. Számított arra, hogy őt is lefogják. Pap társai figyelmeztették a veszélyre, menekülésre buzdították, ő azonban egyrészt nem akarta magára hagyni híveit, másrészt pedig úgy gondolta, a menekülés felérne egy bűnvallomással.

Delp-ért július 28-án mentek el a Gestapo emberei. Ettől kezdve elkezdődött a kálváriája, amely végül az akasztás általi halálához vezetett. „Berlinben, a Lehrter Strasse 3. szám alatt megnyílt előtte a pokol kapuja. Ott épített a Gestapo egy fiókbörtönt, mert börtönei mindig túlzsúfoltak voltak. Alfred Delp a 1142-es rabszámot kapta, és bilincset raktak rá, amelyet a következő hetekben olykor még éjszakára sem vettek le.”

A kínvallatások során idővel tekintélyes aktacsomag gyűlt össze Delp ellen, amely a keresztény ellenállás, a müncheni Sperr-kör és Stauffenberg gróf közötti kapcsolattartóvá színezte. Így akarták bizonyítani, hogy az egyházak is részt vettek a július 20-i merényletben. Delp a sok verés és kínzás közepette egy idő után már lemondóan tekint a jövőbe: „Szűk helyen és vasra verve kell ülnie az embernek. A szív mindig újra távolodik, és a lélek próbál szabadon emelkedni, de csak azért, hogy az őrjárat következő lépésénél, a következő kulcszörgésnél végérvényesen ébredjen rá a valóságra. Erőm kimerült.” Ennek ellenére időnként mégis bizakodó: „Bízom még magamban, egyénként mindenki lemondott rólam.” A jezsuita a börtönben megtanult vigasztalások és eredmények nélkül hinni, megtapasztalni a tehetetlenséget és az emberekkel együtt szenvedő Krisztus közelségét. A halálos ítélet kihirdetése előtti napon így elmélkedett a gondviselő Istenről: „Át fog segíteni az utolsó órákon is. Sokszor úgy tart, mint egy álmodó gyermeket.” Alfred Delpet 1945. február 2-án végezték ki, hamvait valószínűleg berlini réteken szórhatták szét.

A második világháború előtti Németországot és a jezsuita atya vértanúságához vezető utat bemutató könyv második felében Alfred Delp elmélkedésivel, önvallomásaival találkozhat az olvasó.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Christian Feldmann: Élet az árral szemben - A jezsuita Alfred Delp vértanúsága (1.980 Ft)