Bibliai
történetek alapján Jézus nőkkel való kapcsolatáról, ezzel párhuzamosan
pedig a katolikus lelkipásztorok és a női nem mai viszonyáról beszélget
Kőrösiné Merkl Hilda irodalomtörténész, Varga László kaposvári plébános
és Magyar Balázs pszichiáter e könyv lapjain.
Két helytelen hozzáállás és a pap-nő kapcsolatról való gondolkodásmód létezik: az egyik a naivitás, a mások pedig a gőg. „Mindannyiunknak
vannak határai. Ezek felismerése, beismerése és tiszteletben tartása,
illetve betartása sokat segít minden kapcsolatunkban” – vallja
Varga László atya, majd rámutat arra, hogy a lelkipásztor sokszor azért
kerül csapdába, mert nem meri beismerni, hogy neki is szüksége van
elismerésre, személyes kapcsolatra, szelídségre, jó szóra, pihenésre. „Nagyon
gyakran nem Istent szolgáljuk, hanem egy szívünkben őrzött bálványt,
azaz az ideális pap képét, ez előtt borulunk le (borulnak le mások is),
és ebbe rokkanunk bele, vagy bénulunk meg, ha nem találjuk.” Kőrösiné Merkl Hilda a határokat illetően így fogalmaz: „A
másik ember szabadságát csak úgy tisztelhetem, ha tudatosítom magamban,
hogy az én szabadságom addig a pontig terjed, ahol az övé kezdődik.”
Nehéz ezt tiszteletben tartani – vallja Kőrösiné –, különösen
gyerekeket, családtagokat, gyengébbeket illetően, mégis szem előtt kell
tartanunk, hogy minden embertársunkat megilleti a tisztelet, hiszen a
másik fél ugyanúgy Isten teremtménye, mint én, s úgy is kell tekintenem
rá saját érdekeimtől, vágyaimtól és érzéseimtől függetlenül.
A
testiség kérdésköre kapcsán Varga László atya hangsúlyozza, hogy a
lelkipásztor másokkal való kapcsolatát nagyban meghatározza, hogy milyen
a kapcsolata a saját testiségével. László atya e téren rendkívül
fontosnak tartja, hogy a pap nemisége szervesen épüljön be papi
identitásába, lényébe és érzelmi életébe. „A
testünk és a szexualitásunk egymástól elválaszthatatlan, ebből eredően
ez a kettő meghatározója a lelki életünknek, az Istennel való
kapcsolatunknak is.” Varga László atya szerint fontos, hogy a
pap, mint férfi és a nő egyaránt beépíthesse a saját nemiségét az
őszinte szeretetbe, hogy ezáltal nyissanak az egység felé, ahogy az
Jézus és a szamáriai asszony esetében is történt.
A
megfelelő kapcsolat kialakításához és fenntartásához szükséges a papok
részéről egyfajta képesség kialakulása, amelynek segítségével
elkerülhetők a nem kívánt helyzetek, konfliktusok, félreértések. „Ehhez
el kell mélyíteni az Istennel való szentségi kapcsolatot, és lassan
kialakul egy megkülönböztető képesség, hogy tudjam, mikor melyik lábamon
táncolok. Fontos az önismeret – gyenge pontjaim ismerete is, mert
kötődés csak akkor jöhet létre (érzelmi), ha van hova kötnie bennem.
Tudatosítani, hogy laza emberi kötődésekre papként is szükségem van,
mert ember vagyok, és ezzel együtt tisztában kell lennem a határokkal
is.”
A
helytelen közeledés egyik formája az, amikor női rivalizációba vonják
be a lelkipásztort, s mintegy villámhárító szerepet szánnak neki. „Így volt ez mindig” – véli Magyar Balázs. „A
pap különleges forrás, markáns szerep-személy, a fekete ruha alatt
pedig egy titokzatos férfi. Ugyanakkor különleges hallgatóság, kritikus
személy is, megéri versengeni a véleményéért, a kegyeiért. A pap jól
teszi, ha nem engedi a körülötte folyó vetélkedést, és Jézus példáján
gyógyítani próbálja a panaszkodót, bajkeverőt” – hangsúlyozza a pszichiáter.
Kit
képvisel ma a pap? Jézust (Egyházat), vagy lehet-e saját véleménye?
Kőrösiné Merkl Hilda szerint a legszerencsésebb, ha a lelkipásztor
Jézust, azaz az Egyházat képviseli. Előfordul azonban, hogy egy
egyházképet képvisel, amely vagy túlságosan modern vagy az ellenkezője,
túlságosan feudális, ezért nem segít megoldást találni a rászorulónak. „A
papnak jó, ha van saját véleménye, de ha az nem a krisztusi értékrend
alapjára épül, akkor eltérít az Egyháztól. Az elszakadás végképp
kirekeszti a bűntől és megoldatlan helyzetétől szenvedő férfit vagy nőt.
A pap véleményének súlyát és hitelét azonban elsősorban nem a
retorikája, hanem élete és tettei teszik hitelessé, vonzóvá. Ebben
rejlik valódi tanúságtétele a Mesterről. ”
„A teremtés csodája folytán minden emberben rejlik valami a női és a férfi karakterből. Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése
című képén az Atyának hazatérő fiát átölelő kezei közül az egyik erős
férfikéz, a másik hasonló formájú, de finomabb női kéz. Fia iránti
szeretete apai és anyai szeretet egyszerre. Az apakép és az Atya képe
mindnyájunkban összekapcsolódik. Ennek megtapasztalása legalább olyan
mélyről fakadó vágy bennünk, mint a szexualitás mélyén rejlő vágy, hogy
szeressenek. Az európai nyelvek mindegyikében, a magyarban is, a papot
nem véletlenül hívjuk Atyának. Ha paphoz fordulunk, úgy érezzük, hogy az
Atyához is fordulunk, fordulnánk. A papi hivatásnak mind az Egyház,
azaz az intézmény oldaláról, mind az emberi elvárások oldaláról
idealizált a képe.”
A
papra vagy a szerzetesre másképp tekintenek az emberek, nem úgy, mint
földi halandókra. A nők papra irányuló figyelmének mélyén pedig az
apa/Atya utáni vágyakozás rejlik. „A
családokban ezt napjainkban, a szemérmetlen pszichés önmutogatás
korában is szégyenlősen kezelik, sőt még gyakrabban elhallgatják. Az
erő, a biztonság, a védelem a tekintély az apa/Atya szinonimái, ezért
vágyunk rá. Az ember minden modern kori tiltakozás ellenére vágyik
tekintélyt látni maga előtt. Az ideálok, a modellek keresése, a sztárok
csodálata mind ezt tanúsítja. Annak oka, hogy a legfőbb tekintély sok
ember számára nem az Isten, többek között a szekularizáció és a még
veszélyesebb relativista irányzatok hatásának következménye” – olvasható a könyv utószavában.
Vágyunk
a szeretetre, a tiszteletre, a másik ember elfogadására, ez azonban
munka, tudatos cselekvés, mely erőfeszítést, kitartást követel. „Másképpen
nem létezhetnek. Megvalósításukhoz erőt kell merítenünk valahonnan.
Akaratunk, értelmünk, érzelmeink motorja nem nélkülözheti az
üzemanyagot. Vissza kell térni a forráshoz, élő vizet kell meríteni a
kútból, ahogyan a szamáriai asszony tette.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése