Mennyei derű

James Martin (1960) New York-i jezsuita szerzetes egy egész kötetet szentel a humor, nevetés és derű témakörének. A tanulmányairól, újságcikkeiről és előadásairól ismert szerzetes úgy látja, hogy sok hívő szemében bűnnek, felesleges dolognak minősül a jókedv és a derűs életszemlélet. A szerző könyvében megcáfolja ezeket a nézeteket, s rávezeti az olvasót többek között a helyes és a helytelen humor, a szarkazmus és a pletyka közötti különbségre, vizsgálja a szentek történetei kapcsán fellelhető humort és a hivatás örömét is.

 
„A jó humor igaz (mert rámutat az igazságra), hasznos (mert elősegíti a megértést, megkönnyít egy-egy nehéz helyzetet, rávilágít hiányosságainkra) és kedves (nem árt és nem rombol). Jó, ha eszünkbe jut ez a három kapu, valahányszor humorosnak szánt megjegyzésre készülünk” – figyelmeztet a szerző. A pletykával viszont óvatosnak kell lenni, tanácsolja James Martin, majd egy konkrét példát említ, amikor a lelkipásztor szembesíti a pletykás asszonyt tettei következményével. A prédikáció valószínűleg Vianney Szent Jánostól származik, és dióhéjban a következő:

Egy nő meggyónja a papnak, hogy megrágalmazott valakit.

– Nos – mondja a pap –, azt szabom ki elégtételül, hogy menj fel a házad tetejére egy tollpárnával, hasítsd fel egy késsel, és szórd a szélbe a tollait.

A következő héten a nő visszatér a gyóntatószékbe.

– Megtetted, amit kértem? – kérdezi a pap.
– Igen – feleli az asszony.
– Akkor most menj, és szedd össze valamennyi tollat!
– De hát ez lehetetlen – mondja az asszony. – Mostanra szanaszét szóródtak.
– Akárcsak a hazugságaid – felelte a pap.

A rosszindulatú humor is útra kel, önálló életet kezd élni, és olyan helyekre is eljut, ahová nem is gondolnánk. Az Újszövetségben Jakab levele hosszan részletezi, mennyire nehéz kontrollálni ezt a fajta beszédet.  „Mert minden vadállat és madár, kígyó és egyéb állat természetét meg lehet szelídíteni, és meg is szelídíti az ember, a nyelvet azonban az emberek közül senki sem szelídítheti meg. Nyughatatlan, rossz az, telve halálos méreggel. Azzal áldjuk az Istent és az Atyát, és azzal átkozzuk az embereket, akiket Isten a saját képére teremtett. Egyazon szájból ered az áldás és az átok. Testvéreim, ennek nem szabad így lennie (3,7–10).”

A néma szerzetes című történet is jócskán tartogat humort az olvasónak. A beszélgetés egy szerzetes és egy apát között zajlik.

Egy férfi szerzetesnek áll egy olyan kolostorban, ahol igen szigorúak a szabályok. Első napján azt mondja neki az apát: „Mindössze két szót szólhatsz ötévente. Megértetted?”

Az újonc bólint, és elmegy. Öt évvel később az apát behívatja az irodájába.

„Testvérem, igazán derekasan helytálltál az elmúlt öt esztendőben. Mit szeretnél mondani?”

A szerzetes megszólal: „Étel hideg.”

„Ó, sajnálom – mondja az apát. – Rögtön intézkedem.”

Öt évvel később a szerzetes újra ott áll az apát előtt.

„Isten hozott, testvérem – mondja az apát. – Mit szeretnél nekem mondani most, tíz év elteltével?”

Mire a szerzetes: „Ágy kemény.”

Az apát így szól: „Ó, igazán sajnálom! Mindjárt intézkedem.”

Újabb öt év elteltével ismét találkoznak. Így szól az apát: „Nos, testvérem, tizenöt esztendeje vagy a kolostorunkban. Most mit szeretnél mondani?”

„Búcsúzom, elmegyek” – feleli a szerzetes.

Mire az apát: „Hát nem lep meg. Amióta csak itt vagy, egyebet sem teszel, folyton panaszkodsz!”

A derűs lelkület azt jelenti, hogy mindig vidámnak kellene lennem? – teheti fel a kérdést az olvasó. Természetesen nem. A szerző úgy véli, a szomorúság természetes reakció fájdalom, szenvedés és tragédiák esetén. Emberi reakció, amely azt mutatja, érzelmileg elevenek vagyunk. Ha időnként nem volnánk szomorúak, akkor kevésbé volnánk emberiek. A szomorúság az élet része. Vannak, akik úgy gondolják, a vidámság bizonyítja Istenbe vetett hitünket. Saját példáját osztja meg olvasóival a szerző: „»Gyere már ki a sírból!« – mondta egy jóakaratú barátnőm, amikor megosztottam vele apám halála miatti szomorúságomat. »Hiszen hívő vagy, nem?« (Arra utalt, hogy a feltámadás helyett inkább a halálra összpontosítok.) Csakhogy olykor még a hit avatárjai, a szentek is elcsüggedtek. Jézushoz hasonlóan ők is szomorkodtak néha, hiszen emberek voltak.”

A szerző kifejti azt a nézetét is, miszerint nem hisz a „boldogulás evangéliumában”, vagyis abban, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, annak véget nem érő sikersorozat lesz az élete. Ellenpéldaként éppen az apostolokat említi meg. „Bár a boldogulás evangéliumának van néhány fontos mozzanata – keresztény körökben hiánypótló az örömközpontúság, lényeges az Istenbe vetett sziklaszilárd hit hangsúlyozása. Az alapvetően boldogságunkat akaró Isten képe pedig sok rettenetes istenképet ellensúlyoz. Azt sem gondolom, hogy akik szenvedéseken, betegségeken mennek keresztül, a pozitív gondolkodás hiányának köszönhetik balsorsukat.”

Martin atya úgy véli, hogy a hívő embernek meg kell találnia az arany középutat a hamis, erőltetett vidámság és a deprimáltság között, hiszen a hívő ember olykor boldog, máskor pedig szomorú, ám nehéz helyzetekben is képes derűs maradni, hiszen az öröm az Istenbe vetett hit és bizalom függvénye.

Hogyan találhatok rá a derűre, ha egyszer boldogtalan vagyok? – kérdezik bizonyára sokan. Úgy, ha megértjük, hogy a valódi öröm Istenben gyökerezik. A derű visszaszerzésének egyik módja a hála magatartásának gyakorlása. Az első lépés, hogy felidézzük mindazokat a dolgokat, amelyekért hálásak vagyunk. Majd gondoljuk végig a napunkat, és fedezzük fel, hol volt jelen Isten, és esetleg hol téveszthettük szem elől. Végül kérjük a kegyelmet, hogy felismerjük, esetleg hol fordultunk el Istentől, hol vétkeztünk, valamint kérjünk bocsánatot minden elkövetett bűnért. A lelkiismeret-vizsgálat során tehát tudatosítjuk Isten működését a mindennapi életünkben.

Sok öröm, humor és nevetés van az imában. A szerző e gondolatnak egy egész fejezetet szánt. Benne rövid történeteket hoz a témával kapcsolatban, de érinti az imádkozás különböző formáit is: kötött ima, Lectio Divina, Szent Ignáci-szemlélődés, lelkiismeret-vizsgálat, összpontosító ima.

A szerző több szentet is megemlít a humor kapcsán, és úgy véli, a humor előfeltétele a szentségnek. „A szentek tudták, hogyan kell távlatosan nézni a dolgokat, nevettek az élet abszurditásain (és önmagukon is), s mindig Istenbe helyezték bizalmukat. Többségük rendkívüli önismerettel is rendelkezett, gyakran súlyos megpróbáltatásuk után következett be drámai megtérésük.”

XXIII. János pápa nevéhez fűződik két humoros történet, melyeket a szerző közöl. Az egyik az 1940-es években történt, amikor XXIII. János érsek és pápai nagykövet volt Párizsban. Egy alkalommal elegáns vacsorán vett részt, ahol egy hölgy mélyen dekoltált ruhában ült vele szemben. A hölgy feltűnő ruházata többeknek szemet szúrt. Valaki odafordult a nunciushoz, és megkérdezte tőle: „Nem zavarja, hogy mindenki ezt a nőt nézi? Mire a nuncius így válaszolt: Ó, nem, engem néznek, mert kíváncsiak, hogy én nézem-e őt.” A másik történet a római Szentlélek Kórházban játszódik. A pápa látogatást tesz az intézményben. A főnöknő izgatottan odasiet hozzá, és így mutatkozik be: „Szentatyám, én a Szentlélek főnöknője vagyok. A pápa így válaszolt: Ez nagyon szép! Ön, tisztelendő főnöknő, igen nagyra vitte, mert én csak Krisztus helytartója vagyok.”  

James Martin SJ könyvét áthatja a derű. Apró, kedves, humoros történetei rávezetik az olvasót az életöröm forrásának, felfedezésének és gyakorlásának titkaira. Zárásként Néri Szent Fülöp gondolatait idézzük: „A vidámság megerősíti a szívet, és arra ösztönöz, hogy még jobban törekedjünk a jó életre.”

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• James Martin SJ:  Mennyei derű - Öröm, humor és nevetés a lelki életben (3.600 Ft)