Igazi csemegét kínálunk az irodalomkedvelőknek Zaymus Gyula választott írása kapcsán. A János mester
egy regényes korrajz a Buda felszabadulását követő időkből, amely
elsősorban a fiataloknak szól, de természetesen a történelemrajongók is
kedvüket lelhetik lenne. S hogy miért érdemes kézbe venni a kiadványt?
Talán azért, mert bár a török időkben játszódik, a mai társadalommal is
felfedezhetünk benne hasonlóságokat.
Lássuk a történetet dióhéjban! A
törökök kivonultak az országból. Budán egy Höbling nevű építőmester
kincseket talál. Házát ismeretlenek fel akarják gyújtani, menyasszonyát
az eljegyzéskor elrabolják. Vajon ki volt a tettes és miért rabolta el?
Mi az indítéka? – Már általános iskolában olvasunk és hallunk a török
megszállás alatti évtizedekről, azonban ritkán esik szó arról, hogy mi
várt a társadalomra a távozásuk után. Az építőmester sorsába bepillantva
elénk tárul az akkori Magyarország és a magyarság hányattatott sorsa. A
regény az akkori társadalmat mutatja be a szereplőkön keresztül, akik
között találunk magyarokat és törököket, sőt németeket is. Hogy milyen
volt a magyarság helyzete hazájában a német és török náció mellett?
Többek között ezzel is foglalkozik a könyv.
Olvassunk
bele a regénybe, amelynek első fejezete rögtön az emberek forgatagába,
az utcára csalogatja ki az olvasót, ahol szinte tapintható a 150 év
alatt felgyülemlett feszültség.
„A
bámészkodók nagy sokasága már kora reggel ott tolongott az árván maradt
mecset körül. Híre járt, hogy a mecsetet halálra ítélte a magisztrátus,
mert nem találta illőnek, hogy a Nagyboldogasszony templomának
szomszédságában még mindig a félhold aranyos karéján törjön meg a
napsugár. Társai már régen porban hevertek, csak ez az egy állt még és
dacosan hirdette a mozlim dicsőség egykori nagyságát. A mecset már félig
rom volt, a minaret fala is összevissza repedezett már, de még állt,
rendíthetetlenül állt a megváltozott világban és félholdját úgy
nyújtotta a magasba, mintha még mindig Abdurrahman félelmetes népe
tanyázna alatta. Nem akarta tudomásul venni, hogy azok, akik egykor
építették, védték és oltalmazták, már mind halottak, vagy nedves, sáros
börtönökben sínylődnek és soha többé nem lengetik meg Buda várában
lófarkas zászlóikat... A tömeg már türelmetlenkedett, mert a Hármashegy
felől sötét esőfelhők gyülekeztek és senki sem akart megázni.
Ekkor
egy szakasz muskétás érkezett a térre, hogy rendet teremtsen a nagy
rendetlenségben. A tér tele volt heverő kövekkel, keresztül-kasul húzódó
árkokkal. Sötétben veszedelmes volt a járás errefelé. A szakasz
muskétás nem kért és nem kiabált, hanem szuronyával a házak közé és a
kapuk mögé szorította az embereket. A minaret egyedül maradt, mint a
halálra ítélt a siralomházban.”
• • •
A
regény főszereplője Höbling építőmester, aki bár nem magyar, mégis itt
él a magyarok között, s a maga módján szívén viseli a hányattatott nép
sorsát, sőt kedveli is őket.
„A
ló olyan vigyázva lépkedett, mintha csak megérezte volna, hogy gazdája
nehéz gondokat, súlyos bánatot hordoz szívében. Komárom tornyai
harangkongást küldtek a búsan poroszkáló lovas elé. Hölbling
megsarkantyúzta lovát.
–
Mit búsulsz a magyarok sorsán? – kérdezte magától –, mikor te magad
vagy a legnagyobb szükségben? Törődjön mindenki a saját bajával, elég
jutott mindenkinek belőle. Mi közöd neked ehhez a néphez? Pfeffershoven
sohasem fogja megbocsátani, ha szívedben magyar virágok nyílását veszi
észre. Rántott egyet a vállán. Mit neki Pfeffershoven! Ha szereti a
magyarokat, hát szereti, az az ő dolga, nem pedig a várparancsnoké, vagy
drágalátos barátjáé, azé a Huyn generálisé, aki császári parancsra jött
be Budára szidni a magyart. Hogy rebellis kutyák és hogy nem tudnak
elég mélyen meghajolni a felsőbbség előtt. Meg hogy sok a sujtás a
ruhájukon, meg hogy nagyon hegyes a bajuszuk, meg hogy egyáltalában élni
mernek és néha jóllakni, amikor a felséges császár katonáinak sincs
elég ennivalójuk! Hosszú az út és sok mindenre gondol a lovasember,
különösen, ha hóban megy és a távolság alig akar fogyni. Az építőmester
szíve tele volt szorongással, és ha mások bajára gondolt, könnyebben
viselte a magáét.”
• • •
De
nemcsak őt, hanem a vele találkozó Márton testvért is szomorúsággal és
aggodalommal tölti el a magyarok nehéz sorsa. A lelkipásztor a sok
nehézség közepette azonban azt tapasztalta, hogy a törökök lassacskán
kezdtek beolvadni a magyarságba, s idővel talán még a katolikus hitre is
áttértek volna.
„–
Tudja Höbling úr, én nem vagyok magyar, ez a föld nem az én hazám, de
az a sok szenvedést, amit az idevaló népnek el kell tűrnie, csak látni
is gyötrelem. Talán nincs az egész országban olyan család, amelynek a
fele nem bujdosna, nem menekülne. Azt akarják, hogy magyar legény
felcsapjon zsoldosnak, katona rab legyen egész életében és a bécsi
császárért harcoljon. Ha pedig nem akar beállni katonának, akkor elmehet
útonállónak, mert mint koldus, nem élhet meg a mócok és a rácok között.
Azok még egy darab kenyeret sem adnának neki, holott az ő jószágába
telepedtek bele. A török átok volt a nemzet testén, de az utóbbi időben
már beleolvadt volna a magyarságba s meghajtotta volna a fejét a
keresztvíz alatt.”
• • •
Ahogy
a fenti sorokból is kiérződik, nemcsak a törökök, hanem Bécs is folyton
szorongatta az őseinket saját hazájukban, ahol az idegeneknek gyakran
jobb sora volt, mint a haza gyermekének.
„Régen
volt a budaiaknak olyan jó napjuk, mint az, amikor lejött Bécsből a
császári rendelet, mely szigorúan megtiltotta, hogy katonaember Budán
polgári házban lakjék.
»A
garázda katonanépség állandóan békétlenséget szít a polgárság körében
és ez verekedésre, háborúskodásra ad alkalmat. Elrendeljük azért, hogy
az elkészült új kaszárnya legyen ezentúl a lakóhelyük és az esti dobszó
után az őrségen kívül egy katona sem mutatkozhat az utcán.« Így szavalta
a hírt Bősinger a „Sündisznóban”. Boldog volt, nem kellett többé
félnie, hogy részeg katonák megtámadják, amikor este hazafelé megy, vagy
rátörnek a lakásában és neki a padlásra kell menekülnie, ha kedves az
élete. Örömünnep volt Budán. Az új kaszárnya új életet ígért és
reménymécseket gyújtott a szomorú emberi szívekben.
– Báró Frankenburg várparancsnok úr őméltósága többé nem tér vissza – folytatta Bősinger.
–
Bécsben tartották. Hát csak tartsák, és legyenek olyan boldogok vele,
mint amilyenek most mi vagyunk. Még nem tudom, hogy ki lesz a
helyettese, de úgy hírlik, hogy egy tábornok, név szerint báró
Pfeffershoven. De akárki lesz is, vegye tudomásul, hogy nekünk, budai
polgároknak, nem fog parancsolni.”
• • •
Lezárásként
pedig egy szemléletes kép és helyzetértékelés Márton testvértől,
valamint a meglátása arról, hogy a magyarság csak akkor lehet újra
boldog, ha figyelme ismét Isten felé fordul.
„–
Az országutak árkai halottakkal vannak tele, s a romok alól csak a
fekete halál leskelődik ránk. Tudja Höbling, ez az átok a holttesteken
ül, belőlük mászik elő, amikor már nem fér el bennük. A tanács hiába
határozta el, hogy felépíti a Szentháromság szobrát, csak hogy ne jöjjön
újabb baj. Az embereknek kell megváltozniuk, akkor majd az Isten is
megfordítja tetteit.”
Zaymus
Gyula (1893–1967) római katolikus pap és író a gimnáziumot Budapesten, a
teológiát Esztergomban végezte. Ő alapította a budapesti Szent Margit
Plébániát a mai Lehel téren, ahol nyugdíjazásáig plébánosként
tevékenykedett. Emellett teológiai doktori címet szerzett, tanított és
több lapban is publikált. Elbeszélések, fantasztikus és detektívregények
is színesítik írói palettáját. A 300 oldalas mű először 1939-ben jelent
meg, azóta nem adták ki, így hiánypótló a 2012-es kiadás. A mű
antikváriumokban is ritkán lelhető fel.
Csuti-Mátyás Zsófia
• • •
Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése