Az
1976-os születésű Diósi Dávid atya szakterülete a liturgika. Teológiai
tanulmányait Gyulafehérváron, Fuldában és Münsterben végezte. Doktori
kutatásait a Német Liturgikus Intézetben végezte. Egyházam a posztmodernben – A dialógus-„kényszer” ideje
című könyve elgondolkodtató, ugyanakkor igazán olvasmányos könyv
hívőkről, nem hívőkről és ateistákról, az ő kapcsolatukról egymással és
Istennel.
Diósi
dialóguskényszerről beszél, jó tanácsot, forgatókönyvet ad hozzá, és
feltérképezi a szembenálló felet meg a háttérül szolgáló mai világot is.
Mindezt a »tudom, kinek hittem« alapvetően optimista és bizakodó hívő
ember magatartásával teszi, azéval, aki azt is tudja, hitét nem
kiváltságul, hanem feladatként kapta, s bárki máshoz hasonlóan
cserépedényben őrzi, feladata mégsem az, hogy a törékeny edényt elzárja,
hanem hogy abból nagyvonalúan és ítélet nélkül osszon – írja a könyvről
Bodó Márta irodalmár, teológus, a Keresztény Szó főszerkesztője.
Diósi
könyvében bemutatja a különböző lelki beállítódású hívőket, ír azokról
is, akik számára a hit kimerül a felszínességben és a külsőségekben. „Megszoktuk,
hogy a világot Isten-hívőkre és ateistákra osztjuk fel. Persze a dolog
korántsem ilyen egyszerű. Egyrészt azokról van szó, akik azt hiszik,
hogy hisznek, másrészt pedig azokról, akik nem hiszik, hogy hisznek. Az
első kategória esetében a vallásos gesztikuláció virtuózairól van szó,
azokról, akik számára a hit kimerül a felszínességben: a liturgikus
aktusok külsőségeiben, a böjti előírások precíz, hajszálpontos
betartásában, és sorolhatnánk. Bigott rituális bürokraták ők. Vakbuzgó
kivitelezői minden előírt koreográfiának. Istenük az előírás. S hitük az
előírás tisztelete.”
A
szerző úgy véli, hogy a nem hívők között vannak, akik úgy gondolják, a
hit nem ad válaszokat a mai világ kérdéseire és problémáira. Ők nem
feltétlenül Isten létét tagadják, hanem magát az Egyházat és annak
működését kritizálják. „A másik kategóriába tartoznak azok az
emberek, akik nem hiszik, hogy hisznek. Ezt pedig azért, mert téves
felfogásuk van a hitről. Meglátásuk szerint a hit túlságosan ünnepélyes
aktus. Nem a mindennapi problémákkal küszködő ember számára való. Úgy
gondolják, hogy hinni annyit jelent, mint szünet nélkül elragadtatásban
lenni. A hit elérhetetlennek tűnik számukra. Fő problémájuk az, hogy a
hitet bálványozzák. S elfelejtik, hogy a hit, a valós, élő hit állandó,
soha meg nem szűnő, rizikóteljes, eleven párbeszéd a hitetlenséggel. Az
új ateisták nem is annyira Isten létezését tagadják, hanem inkább az
istenhit konkrét következményét, a vallást támadják. Szerintük egy
vallás nélküli, illetve vallásmentes társadalom megteremtése
előfeltétele egy békés és toleráns világnak.”
A
szerző szerint az ateizmus a vallás számára nem akadályt és veszélyt,
mint inkább kihívást jelent. Diósi úgy gondolja, kritikájukat a megértés
és a dialógus jegyében kell megközelíteni. „Szerintük a vallás – azáltal, hogy bizonyos értékeket kiválaszt, és egyfajta transzcendens autoritással ruház fel, »szakrálisként«
tekint azokra, valamint bizonyos erkölcsi, esztétikai értékeket
Istentől eredeztet – tagadja a pluralizmust, az értékek sokféleségét...
Ha állandóan a hívek fejét mossuk, ha minduntalan csak a hit korlátairól
beszélünk, ha lépten-nyomon csak a morális előírásokat szajkózzuk,
nincs mit csodálkoznunk, ha az egyházban való létet nemcsak híveink,
hanem a kívüliek is, »bilincslétnek« látják.”
Diósi
szerint azok, akik még nem hisznek, nem találták meg Istent, arra
kíváncsiak leginkább, hogy mitől lesz más az életük a hit által. A
hiteles válasz erre egy eleven élettörténet lehet, szemben a betűkkel. A
szerző úgy véli, minden embernek joga és kötelessége is kérdezni a
hittel kapcsolatban, s az útkereséshez hozzá tartozik a bizonytalan,
tapogatózó kérdezgetés is. Diósi azt írja, „a
posztmodern ember nem engedi magát hülyíteni, nem elégszik meg az okos,
spekulatív válaszokkal. Őt csak az élettapasztalat győzheti meg.” A lelkipásztorok szerepe kapcsán elmondja, hogy a papi öltözet és viselője is „már rég átesett a mítosztalanítás folyamatán. S ha »néhány évtizeddel ezelőtt az örökség ajánlólevele az átadó tekintélye volt«, manapság a »tekintély ehhez már nem elegendő«, hanem az »érvekkel« is alá kell támasztania mindazt, amit át akar adni. Nem feltétlenül észérvekkel, hanem a tanúságtevés érvével.”
A szerző egyik jó tanácsa a dialógushoz, hogy „a
kommunikáció ne felülről lefelé mutatkozó szintkülönbséggel történjen,
hanem a teremtményi szolidaritás közös síkján. A sikeres dialógus nem
jöhet létre »a rangsorrend és tekintélyproblémák, előítéletek és
sztereotípusok« mérgező légkörében...” Partnerünket a Teremtő
arcvonásait magán viselő lénynek kell tekintenünk. A hívők és nem hívők
helyes és eredményes párbeszédéhez szorosan hozzá tartozik a
visszafogottság. A hívők nem tehetnek úgy, minta ők tökéletesen ismernék
Istent. Diósi úgy hiszi, Isten „mindig
is a nagy Ismeretlen marad, akinek a dialógus keretében nemcsak a
másiknak, hanem nekünk is üzenete van (…) nekünk is kinyilatkoztatja
magát.” A dialógusban tehát nemcsak a nem hívők, hanem a hívők is valami újnak, meglepetésszerűnek lehetnek tanúi.
Csuti-Mátyás Zsófia
• • •
Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése