A
szép és a szépség szavakkal nap mint nap találkozunk. Gyakran előtérbe
kerülnek az élet számos területén, pozitív és negatív tartalmakat
egyaránt magukba foglalva (egy ízléses, szép dekoráció szemet
gyönyörködtető, a gyermek szépségversenyek viszont gyakran éles kritikát
kapnak). De mi is a szépség? „A szépség nem
erkölcsi felhívás, hogy szeressük egymást. Sokkal inkább a céltól
mentes, még egyetlen tárgyra sem irányuló szeretetet ébreszti fel
bennünk. (…) Befogadom a szépet, amely elém tárul. S benne megsejtem
Isten ősszépségét, amelyről a misztikusok írnak. Ez tehát olyan
spiritualitás, amelyben a kegyelem áll a középpontban, és nem a saját
cselekvésünk. A szép, amelyet csodálok, amelynek engedem, hogy
megérintsen, érintkezésbe hoz saját szépségemmel, a lelkem mélyén rejlő
szépséggel” – fogalmaz a Szépség – Az életöröm új spiritualitása
című könyvében a népszerű német bencés szerzetes, Anselm Grün, aki
ezúttal sem fog csalódást okozni az őt már jól ismerő olvasóknak és
azoknak sem, akik most találkoznak először a népszerű szerzetes nevével.
A
szép örömet okoz és szeretetet ébreszt az emberekben. A szépben Jézus
gyöngéd mosolyával találkozunk. Ám nemcsak szemlélni, hanem létre is
tudjuk hozni a szépet, s ezzel boldogabbá tehetjük az életet,
hozzájárulhatunk a világ emberibbé válásához és az emberek egészségének
megőrzéséhez, vallja a szerző. Szinte mindenben felfedezhetjük a
szépséget, így a nyelvben, a zenében, a képzőművészetben, a liturgiában
és természetesen magában az életben is.
A prédikáció nyelvét
vizsgálva Anselm Grün hangsúlyozza, hogy senki sem birtokolja magától a
szép nyelvet. Mindig fáradozni kell egy olyan nyelvért, amely szép,
tiszta, egyszerű és önzetlen. „Isten
elhomályosul a túl jámbor és cikornyás nyelvezet révén, ám a közhelyes
kifejezésmód által is, amely úgy beszél Istenről, mintha a médiában
közölt hírek tárgya lenne. Az euforikus nyelv, amely szüntelenül Isten
szépségéről lelkendezik, éppúgy meghamisítja az ő valódi szépségét, mint
a pusztán racionális és intellektuális nyelvhasználat.”
A zene szépsége
kapcsán Anselm Grün röviden áttekinti a zenetörténet legnagyobb
alakjainak örökségét – leginkább az egyházi zenét illetően –, illetve a
zene hallgatóra gyakorolt hatását. „A zene
összeköt minket a földdel, új módon szólaltatja meg a szférák zenéjét,
amely mindig is a földön hangzott fel. Ám a zene egyben az égre nyíló
kapu is. Nem véletlenül beszélünk mennyei zenéről, olyan zenéről, amely
elvarázsol bennünket, amely szépsége révén lenyűgöz és a menny
sejtelmével ajándékoz meg.” A szép zene test és lélek számára egyaránt gyógyító hatású, állapítja meg a szerző, majd saját élményeiről számol be: „Egyszerűen
átadom magam a zenének. Hagyom, hogy belehulljak, és egyben a zene
belém hatoljon. Ilyenkor érzem, mennyire jót tesz nekem. Megszabadít
attól, hogy önmagam és a problémáim körül keringjek.”
Anselm Grün úgy véli, hogy a liturgia Isten dicsőítése, dicsérete. A liturgia szépsége
a liturgikus nyelv, az egyházi zene, a tér, a szertartások, az
öltözékek és a liturgikus dráma szépségében egyaránt kifejeződik. XVI.
Benedek pápa a modern áramlatokkal szemben megfogalmazott kritikájában –
amelyek a liturgiára a használhatóság szempontjából tekintenek – a
közhelyessé válás veszélyére figyelmeztetett. „A
szépség, amely a testben nyilvánul ki, a liturgiában kiterjed a
dolgokra, a tér, az öltözékek és a liturgikus eszközök szépségére.”
A szépség érzékelésének 7 gyakorlatába is bevezeti az olvasót Anselm Grün, aki így zárja gondolatait könyve végén: „bízom
abban, hogy az olvasó engedi, hogy e könyv gondolatai – amely merít a
keresztény hagyományból – arra indítsák, hogy új érzéket fejlesszen ki a
természetben, a művészetben és a liturgiában megjelenő szépség iránt,
és felfedezze a szépet saját szívében... Legyen gyógyító e könyv a
kedves olvasók számára, nyugtassa el belső örvényeiket, rendezze el a
káoszt, és ezáltal teremtsen szépséget a szívükben.”
Csuti-Mátyás Zsófia
• • •
Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése