Akár az egész világgal is szembeszállva

Klára egyike a világegyház azon szentjeinek, aki életét – szembehelyezkedve a világ rendjével – gyökeresen meg merte változtatni és Krisztust követte, nem törődve azzal, hogy döntésével kivívta embertársai haragját, megvetését, csodálkozását, egyúttal azonban csodálatát is. Vannak olyan szentjeink, akik nem vértanúság és a világi ember számára különleges, esetleg meghökkentő tetteik miatt váltak szentté, hanem szerénységük, alázatuk és apró cselekedeteik vezették őket az életszentségre. Assisi Szent Klára – példaképével, Assisi Szent Ferenccel együtt – a nehezebb utat választotta, s bátran dacolt kora konvencióival, hogy aztán teljesen az Istennek szentelhesse életét.

Klára előkelő családból származott, jó anyagi körülmények között nevelkedett, tanult lány volt. Ő azonban fiatalon lemondott a fényűző életről, hogy Ferencet követve szegény és alázatos életet éljen. 1210-ben hallotta először prédikálni Ferencet. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát: 1211 virágvasárnapján, 18 éves korában titokban elhagyta az apai házat, és csatlakozott a Porciunkula-kápolna mellett élő szerzetes testvérekhez.

„Klára hozzáfogott a szívében már régen várt szökés tervének megvalósításához. Akkoriban Assisi majd’ minden házának két kapuja nyílt a lejtős utcákra. Az egyik nagyobb és szélesebb volt, s alacsony lépcsőfokok vezettek hozzá. A másik kisebb és szűkebb, nagyon magas lépcsőfokokkal. A két kapu minden esetben egymáshoz nagyon közel helyezkedett el, ám nemcsak méretükben, hanem formájukban is különböztek. Míg a főkapu szinte mindig nyitva állt, a kisebb kaput állandóan zárva tartották, és senki sem léphetett ki vagy be rajta. Ez volt az úgynevezett halottak kapuja. Csak akkor nyitották ki, ha a lakók közül valaki koporsóban hagyta el a házat...” Mivel Klára titokban kívánta elhagyni otthonát, úgy döntött, a halottak kapuján át távozik. Azt azonban – mivel csak ritkán használták – alaposan bereteszelték. „Minden erejével azon volt, hogy megmozdítsa a tolózárt, de a zár nyelve ellenállt. Klára apjának halála óta senki nem nyitotta ki azt az ajtót, így a berozsdásodott vasak nehezen forogtak. Ekkor letérdelt, homlokát az ajtónak támasztotta, és imádkozni kezdett. Amikor önbizalommal eltelve felállt, kezei alatt a zár nyelve még csak meg sem nyikordulva nyílt ki – mintha épp akkor olajozták volna meg. Átlépte hát a halottak kapuját, hogy soha többé ne térjen vissza a szülői házba. Klára, aki e világ számára elveszett, más szóval meghalt, egy új élet felé indult. Elhagyva a szülői házat, városát és rokonait, a Santa Maria della Porziuncola kis templomába sietett...”

Mivel Klára apja meghalt, annak férfi testvérei szerettek volna gondoskodni Klára és nővérei előnyös házasságkötéséről. Éppen ezért nagyon ügyeltek a lányok jó hírére, amit Klára szökése természetesen veszélybe sodort. A család nagy erőkkel kezdte keresni a lányt, mivel úgy gondolták, „megalázóan alantas élet, melyet Klára választott, a legkevésbé sem illett a lány nemesi származásához, cselekedete pedig a városnegyed lakóinak körében is példátlannak számított.” Klára húga, Ágnes is követte testvére példáját, és Krisztus jegyese kívánt lenni. A rokonok minden igyekezetükkel, még erőszak árán is próbálták eltéríteni a lányokat szándékuktól. Durva fellépésükről fennmaradt az a legenda, amely szerint a család férfi tagjai durván bántalmazva Ágnest, hazafelé terelték, ám a tiltakozó lány út közben rosszul lett, összeesett, és teste szinte sziklává nehezedett. A férfiak minden erejüket összeszedve sem tudták felsegíteni a földről.

„Mivel Klára lelke San’t Angelo kolostorában sem talált teljes nyugalmat, hamarosan elhagyta azt, s Ferenc tanácsára a San Damiano-kolostorba költözött. Így született meg a San Damianóban a második ferences rend, a női rend, amelynek tagjait szegény szerzetesnővéreknek nevezték.” Itt élt Klára több mint negyven éven keresztül, és egészen a haláláig a kolostor lelki anyja volt. Húga mellett édesanyja is csatlakozott a klarisszákhoz. Kérte a pápától a szegénység privilégiuma elfogadását, amely a javakról való lemondást és a szegénység reguláját jelentette számukra. „A szegény szerzetesnővérek az imádságnak és a böjtölésnek szentelték magukat. Alamizsnából éltek, s csak azt a kenyeret ették, amit az isteni gondviselés az asztalukra tett.”

A hagyomány szerint az imádságon kívül Klára számos csodát tett, több csodás gyógyulást is elősegített. „Számtalanszor megtörtént ugyanis, hogy amikor Klára betegekre rajzolta a kereszt jelét, azok testéből távozott a kór. Egyszer Ferenc egy Stefano nevű, bomlott elméjű barátot küldött Klárához, hogy az a kereszt jelét rárajzolva segítsen rajta. Ismerte ugyanis Klára tökéletességét, és tisztelete erényeit. Az engedelmes leány eleget tett az atya kérésének, és hagyta, hogy a szerencsétlen barát egy kis időre elszunnyadjon ott, ahol ő maga imádkozni szokott. A barát hirtelen ébredt fel álmából – immár egészségesen.” Egy másik történet tanúsága szerint pedig egy gyermek szemét betegség támadta meg. Klára keresztet rajzolt a gyermek szemére, s az újból látott. A hagyomány szerint a kereszt jelével számos betegséget meggyógyított.

Klára és Ferenc saját korukban új értékrendet alakítottak ki, amelynek főbb jegyei közé tartozott az Istenszeretet, az alázatosság és a tisztaság is. A kezdeti üldöztetés és megaláztatás, amellyel a környezetük sújtotta őket, egyre inkább csodálattá változott. Klárát erős akarata, különleges személyisége és természetesen a Jóisten kegyelme hozzásegítette ahhoz, hogy új utat mutasson embertársainak. Szegénységben és alázatban töltött mindennapjait nemcsak nővértársai csodálták és követték, hanem immár világiak is, halálakor pedig már tömegek ismerték történetét és követték az Istenkeresésben. Példája azt üzeni a ma emberének, hogy a Jóisten melletti elköteleződés néha drámai tetteket és gyökeres változásokat kíván.

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Assisi Szent Klára - Fioretti (2.240 Ft)

DVD filmek Kláráról és Ferencről:

• Klára és Ferenc – A szeretet köteléke I-II. rész (3.580 Ft)
• Assisi Szent Ferenc – Francesco (990 Ft)

Jó napot! Ferenc pápa vagyok

Ferenc pápával beszélgetés – írott formában – eddig még nem látott napvilágot. Az első újságíró, aki Ferenc pápával négyszemközt, személyesen is leülhetett egy interjúra, Antonio Spadaro jezsuita. Az interjút olvasva nemcsak kérdésekkel és válaszokkal találkozik az olvasó, hanem személyes hangvételű vallomásokkal is.

Az interjúkötet egyik – talán címadó – nagyon humoros története arról tanúskodik, hogy Ferenc pápa amellett, hogy ő a Szentatya, rendkívül szerény és alázatos. Egy-egy telefonhívás lebonyolításához van, hogy – titkára helyett – ő maga emeli fel a telefont és tárcsáz. Ez azonban nem megszokott, és éppen emiatt születhetett meg a következő derűs párbeszéd.

„Két nappal megválasztása után Ferenc pápa felhívta a jezsuiták rendi központját Rómában, hogy üdvözölje a legfőbb elöljárót, a jezsuita generálist, Adolfo Nicolást. A pápa személyesen telefonált, nem a titkárán keresztül, ami korábban sohasem fordult elő. A rendi központ portása vette fel a telefont, akinek azt mondták, hogy a hívás a vatikáni Szent Márta Házból jön, s amikor kapcsolták, egy kedves, derűs hang szólalt meg:

– Jó napot! Ferenc pápa vagyok. Szeretnék beszélni a generálissal.

– A portás kis híján azt felelte: »Naná, én meg Napóleon vagyok«, de erőt vett magán.

– Honnan telefonál? – mire a pápa megértette, hogy a mi kedves portásunk nem hitt neki, ezért kedvesen megismételte:

– Tényleg én vagyok, Ferenc pápa, és Önt hogy hívják?

A pápaválasztás óta két percenként csörög a telefon itt a kúrián, és előfordul, hogy a vonal másik végén nem teljesen egészséges emberek vannak. Ennél a pontnál a portás remegő hanggal válaszolt, nyugtázva a hibáját:

– Andrásnak hívnak.

Mire a pápa:

– Hogy van, András?

– Én jól, bocsásson meg, de egy kicsit össze vagyok zavarodva.

– Ne aggódj, kérlek, kapcsolj a generálishoz, szeretném megköszönni neki azt a szép levelet, amit nekem írt.

– Bocsásson meg Szentséged, azonnal kapcsolom.

– Csak nyugodtan. Tudok várni, amennyit kell.”

Minden bizonnyal ez az interjúkötet legvidámabb története, amely mellett számos komoly témát találunk, amelyekből kirajzolódik előttünk a pápa képe. Antonio Spadaro a következőképpen emlékezik vissza a Ferenc pápával történő találkozására. „Ferenc pápa találkozóra vár engem tíz órára a Szent Márta Házba. Az apámtól örökölt kényszeres pontossággal, most is korábban érkezem. Egy kisebb szalonban foglalok helyet. A várakozás rövid ideig tart, néhány perc múlva a lifthez kísérnek... Amikor kiszállok a liftből, látom, a pápa már az ajtónál állva vár rám. Sőt, valójában az az örömteli érzésem támad, hogy nem is léptem át ajtókon. Pedig egy ajtónak azért mégiscsak kellett ott lennie.”

Az újságíró a találkozás után egyszerű, spártai környezetről számol be könyvében. Kevés könyv, papír és egyéb tárgy kapott helyet a szobában. Többek között a Szentatya brazíliai látogatásáról érdeklődik. A pápa a következő tapasztalatáról számol be: „Én az egyes embereket szeretem nézni, egyenként, és azokkal tudok személyes kapcsolatba lépni, akik előttem vannak. Nem szoktam hozzá a tömeghez.”

„Mondom neki – írja Spadaro –, hogy ez igaz, és látható is, és mindenkit megérint. Az emberek észreveszik, hogy amikor közöttük van, szemei tényleg az egyes emberekre tekintenek. A tévékamerák aztán elénk tárják ezeket a képeket, és így mindenki láthatja ezt a tekintetet.”

A szerző a kötetben olyan kérdések mentén világít rá Ferenc pápa személyiségére, mint: Ki Jorge Mario Bergoglio? Miért lett jezsuita? Mit jelent egy jezsuita számára pápának lenni? Kérdezi a Szentatyát a kormányzási tapasztalatairól is, de arról is olvashatunk, hogy mit jelent Péter utóda számára az egyházzal érezni. Arra a kérdésre, hogy ki Jorge Mario Bergoglio, a következőket felelte a Szentatya: „Nem tudom, mi lenne a leghelyesebb meghatározás... Én egy bűnös vagyok. Egy vagyok azok közül, akikre rátekintett az Úr. Ez a legigazabb definíció.”

Hogy miért éppen a jezsuitákat választotta, arra Ferenc pápa ekképp válaszol: „A Társaságból három dolog érintett meg: a missziós jellege, a közösség és a fegyelem. Érdekes ez utóbbi, mert én születésemtől fogva fegyelmezetlen vagyok. De a fegyelmezettségük, ahogyan az időt beosztják, mélyen megérintett. A harmadik dolog pedig valóban alapvető számomra: a közösség. Mindig is kerestem a közösséget. Soha nem tartottam magamat magányos papnak: szükségem van közösségre. Ez látható abból a tényből is, hogy itt lakom, a Szent Márta Házban. Az életemet másokkal együtt kell élnem.”

Spadarót az is foglalkoztatja, hogy a Szentatya miként értelmezi az egyetemes egyház szolgálatát, amire a szentignáci lelkiség fényében kapott megbízatást? Mit jelent egy jezsuita számára pápának lenni? Az ignáci lelkiség melyik eleme segíti legjobban szolgálata megélésében?

„A megkülönböztetés – feleli Ferenc pápa. – A megkülönböztetés egyike azon dolgoknak, amelyeken Szent Ignác sokat és nagy lelki odaadással dolgozott. Számára ez eszköz, hogy mind jobban megismerje az Urat, és szorosabban kövesse… Megtesszük a mindennapok kis dolgait Isten és az emberek felé nyitott, nagy szívvel. Vagyis a kis dolgokat nagy horizontokon, Isten országa horizontjain értékeljük. A megkülönböztetés mindig az Úr jelenlétében történik, figyelve a jelekre, az eseményekre, meghallgatva az embereket, különösen a szegényeket. Az én választásaim, még az élet hétköznapi részéhez tartozók is, mint például egy szerény autó használata, mind a lelki megkülönböztetéshez kapcsolódnak, ami olyan követelményre válaszol, mely a dolgokból, az emberekből, az idők jeleinek olvasatából ered.”

„Az Úrban való megkülönböztetés vezet engem abban, ahogyan kormányzok – tér rá a Szentatya a kormányzással kapcsolatos kérdésre. – Nos hát, én nem bízom a hirtelen hozott döntésekben! Az ilyen döntés általában elhibázott. Várnom kell, magamban értékelni, rászánni a szükséges időt.”

Milyen tapasztalatok járultak hozzá Bergoglio atya vezetői képességeinek kibontakoztatásához, aki előbb házfőnök, majd tartományfőnök volt a Jézus Társaságában – érdeklődik Spadaro. – A Társaság kormányzási stílusa magában foglalja az elöljáró részéről a döntést, de a szembesülést is a „konzultoraival” – véli az újságíró.

Ferenc pápa fiatalon lett tartományfőnök, mindössze harminchat éves volt. „Nehéz helyzetekkel kellett szembesülnöm, és én elhamarkodott és önkényes döntéseket hoztam” – vallja, majd arról beszél, hogy Buenos Aires-i érsekként kéthetente találkozott a hat segédpüspökkel, és évente többször a papi szenátussal. „Kérdéseket vetettek fel, lehetett vitatkozni is. Ez nagyon sokat segített nekem abban, hogy a legjobb döntéseket hozzam. Néhányan azt mondják nekem: »Ne konzultáljon túl sokat, döntsön!« Ezzel szemben hiszem, hogy a tanácskozás nagyon fontos. A konzisztóriumok, a szinódusok például nagyon fontos fórumai az igazi és aktív tanácskozásnak. Ugyanakkor kevésbé merev formákat kell adni nekik. Valódi, nem formális konzultációt akarok. A nyolc bíboros tanácskozása, ez az outsider tanácsadó csoport nemcsak az én döntésem, hanem a bíborosok akaratának a gyümölcse is, hiszen szükségességét kifejezésre juttatták a konklávé előtti általános kongregációk ülésein. Azt akarom, hogy a tanácskozás valóságos és ne formális legyen.”

Ferenc pápa megfogalmazta azt is, hogy számára valójában mi lenne az egyház célja, hivatása. „Világosan látom, hogy az a dolog, amire ma az egyháznak leginkább szüksége van, az az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez. Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat csata után… az embereket kísérni kell, a sebeket pedig gyógyítani.”

Arról a kérdésről, hogy hogyan beszélünk Isten népéről, a következőképpen vélekedik: „Anya- és pásztoregyházról álmodom. Az egyház szolgái legyenek irgalmasak, törődjenek az emberekkel, kísérjék őket jó szamaritánusként, aki lemossa, megtisztítja, fölemeli felebarátját. Ez a tiszta evangélium. Az evangélium szolgái legyenek képesek arra, hogy felmelegítsék az emberek szívét… Isten népe pásztorokat akar és nem tisztviselőket vagy státuszklerikusokat... arra törekedjünk, hogy olyan egyház legyünk, amely új utakat talál, amely képes kilépni saját magából, és elindulni azok felé, akik nem járnak templomba, akik elhagyták, vagy akik közömbösek iránta – hangsúlyozza Ferenc pápa. – Aki elhagyta az egyházat, néha olyan okból tette, amelyet meg lehet érteni, és értékelni is lehet, és ezzel rá lehet venni őt a visszatérésre. De ehhez merészség, bátorság kell.”

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Jó napot! Ferenc pápa vagyok (1200 Ft)

Olvasson kalendáriumot!

Legkedvesebb gyermekkori emlékeim közé tartozik, ahogy késő őszi vagy hideg téli hétvégéken a nagyapám konyhájában, a sparhelt mellett melegedem. A pattogó tűz hangja, a sült gesztenye és a sütőtök illata mélyen belém ivódott, s mind a mai napig jóleső meghittség fog el, ha rágondolok. A tűzhely mellett kuporogva – mivel nagypapámnak kevés könyve volt – a kalendáriumot lapozgattam. Ez mindig ott volt a konyhában, s leginkább télvíz idején, két vesszőkosár elkészülte között olvasta. Érdeklődéssel forgattam ezeket a különleges könyveket, amelyekben mindig várt rám egy-egy rejtvény vagy vers. Nagyapámnak pedig legkedvesebb olvasmánya volt, hiszen gondosan beosztva a tél minden egyes estéjére tartogatott számára egy-egy kincset.

A mai információáradatban, amikor minden csak egy kattintásra van tőlünk, talán kissé ódivatúnak érezhetjük a kalendáriumot. Ez azonban cseppet sem igaz! Ahogy a világ változik, úgy újul meg ez a műfaj is, s igyekszik kielégíteni korunk emberének igényeit. Így van ezzel a Szombathelyi Egyházmegye 2014. évi kiadványa, amelynek egyik különlegessége éppen abban rejlik, hogy nagy, színes képekkel illusztrálták – ahogy a mai olvasók igényei megkövetelik. Az egész évre szóló kiadvány összeállítását hosszú és gondos szervezőmunka előzi meg. A különböző témájú cikkek írói, lelkipásztorok és hívők egyaránt lelkesedéssel, buzgalommal és nagy szeretettel igyekeznek ezáltal is elősegíteni az új evangelizációt. Bátran mondhatjuk tehát, a kalendárium a misszió egyik eszköze. De mielőtt részletesebben belepillantanánk az egyházmegyei kiadványba, idézzük fel röviden a kalendáriumok történetét.

A kalendárium az év napjait, évfordulókat, ünnepeket, sok esetben olvasmányokat is tartalmazó évkönyv, amelynek elsődleges feladata az idő múlásának jelzése volt. A latin eredetű calendarium szó jelentése az ókori római naptárban a hónap elejét jelentette. A 1400-as évek végén és az 1500-as évek elején jelentek meg az első kalendáriumok, amelyek elsődleges hivatása naptár jellege volt. Később ezek a teljes évre szóló naptárak számos információval kibővültek: elsősorban a mindennapi élethez kapcsolódó hasznos tanácsokkal, de – az adott kor szellemiségének megfelelően – a szentek felsorolásával, egyházi ünnepekkel és asztrológiai jellegű jóslásokkal is. A 18. századtól egyre nagyobb számban megjelenő szépirodalmi alkotások kedvelt témái voltak a kalendáriumoknak, hiszen a népszerű szerzők művei felkeltették az olvasók érdeklődését és vásárlási kedvét a kiadványok iránt. A naptárfunkción túl tehát műveltető és szórakoztató jellege lett.  Az 1800-as évekre alakult ki az új típusú kalendárium, amely ebben az időben már hagyományos kommunikációs eszköznek számított, és a polgárosodás időszakának megnövekedett információigényét volt hivatott kielégíteni.

Lássuk, mit kínál a Szombathelyi Egyházmegyei Kalendárium a 2014. esztendőre!

A jövő évi kiadványban dr. Veres András megyéspüspök atya újévi gondolatai után olyan témák olvashatók, mint a Keresztény egészségmegőrzés, avagy hogyan vigyázzunk magunkra és egészségünkre keresztényi módon, hogyan éljünk a hétköznapokban? Egy többgyermekes kőszegi család gyakorlati tapasztalatait osztja meg az olvasóval a napi imádsággal kapcsolatban. A kalendárium olvasói megtanulhatják imádkozni a Hétfájdalmú Szűzanya rózsafüzérét, sőt megismerkedhetnek annak történetével, a kibehói Szűzanya-jelenésekkel is.

A 2014. évi kiadványban a II. János Pál Katolikus Kollégium diákjainak gondolatait is elolvashatják arról, hogy keresztény diákként milyen váratlan vagy örömteli helyzeteket élhetnek meg hitükkel kapcsolatban az egyetemisták.

A jövő évi kalendáriumban szintén helyet kaptak az ún. állandó részek, a hívők által nagyon kedvelt tanulságos történetek és novellák a hitről, a szeretetről és a családról, magyar szerzők istenes versei és természetesen viccek is.

Interjút készítettünk Konkoly István püspök atyával, Tibola Imre nagypréposttal és P. Szabó Alajos atyával, bepillanthatnak a Püspöki Hivatal munkatársainak és győri szeminárium diákjainak mindennapjaiba, és azt is megtudhatják, hogyan imádkozik egy lelkipásztor, vagy hogy hogyan köthető a híres párizsi Eiffel-torony megalkotójának neve Szombathelyhez.

A háziasszonyokat hagyományos és modern receptek, praktikus konyhai tippek, trükkök, tanácsok várják, míg a gyerekeknek kifestőkkel és útvonalkeresőkkel kedveskedünk.

Járja végig a Püspöki Palota értékes műalkotásokkal díszített termeit, az egyházmegyei könyvtárat és a múzeumot a kalendáriummal! A legszebb helyiségek egyoldalas, színes fotói mellett Zsámbéky Monika művészettörténész leírásai olvashatók a 2014. évi kiadványban.

Csuti-Mátyás Zsófia 

 

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Szombathelyi Egyházmegyei Kalendárium 2014 (550 Ft)

A Hit világossága

Diós István atya fordításában és a Szent István Társulat kiadásában immár magyarul is olvasható Ferenc pápa júliusban megjelent első enciklikája, amelynek címe: Lumen Fidei, vagyis a Hit világossága. A Lumen Fidein még XVI. Benedek pápa kezdett el dolgozni, teljes egészében azonban a nyáron készült el.

Az egyházi hagyomány a Hit világosságnak nevezi Krisztus ajándékát. Az ókori keresztényektől fogva Krisztust nevezték az igazi Napnak, „akinek sugarai az életet adják” (Alexandriai Kelemen), korunk embere mégis gyakran csalóka fénynek érzi a hitet, „amely megakadályozta az embert a bátor tudás kimunkálásában.” 

„Ha pedig nincs fény, minden összekeveredik, lehetetlenné válik a jó és a rossz szétválasztása, illetve a célba vezető út és az értelmetlen körforgás megkülönböztetése.” Éppen ezért sürgősen vissza kell nyernünk a Hit világosságát, hiszen, ha a láng kialszik, az össze többi fény is elveszti erejét – olvashatjuk az enciklikában. A Hit világossága képes megvilágítani a teljes emberi létet, ehhez azonban nem magunkból, hanem Istentől kell származnia annak. „A hit az élő Istennel való találkozásból fakad, aki hív bennünket és feltárja előttünk szeretetét; a bennünket megelőző szeretetet, amelyre támaszkodhatunk, ha szilárd alapokra akarjuk építeni az életünket. Ha ez a szeretet átformál, új szemeket kapunk; megtapasztaljuk, hogy ebben a szeretetben a teljesség nagy ígérete rejlik és megnyílik előttünk a jövő látása. A hit, amelyet Istentől természetfeletti ajándékként kapunk, megvilágítja az utat, megmutatja az időben zajló vándorlásunk irányát.”

A keresztény hit teljessége kapcsán Ferenc pápa hangsúlyozza, hogy „a keresztény hit tehát hit a teljes Szeretetben, az ő hatékony erejében, amely képes átformálni a világot, és megvilágosítani az időt. A hit Istennek Jézusban megnyilvánult szeretetében kapja meg az alapot, amelyre a valóság és annak végső rendeltetése épül.” Krisztus szeretetének legnagyobb bizonyítéka az értünk vállalt kereszthalála. A szeretet legnagyobb bizonyítéka az élet odaadása a barátokért (vö Jn 15,13), Jézus pedig vállalta ezt mindannyiunkért, ellenségeiért is, hogy „átalakítsa a szívüket.”

„Krisztus halála a feltámadás fényénél tárja fel Isten szeretetének feltétlen megbízhatóságát. A feltámadt Krisztus a hitelre méltó, megbízható tanú, hitünk biztos záloga” – írja a Szentatya.

Az igazság és a szeretet kapcsán Ferenc pápa kifejti: a szív az a hely, ahol megnyílunk az igazság és a szeretet felé, és hagyjuk, hogy átalakítsanak bennünket. „A hit az egész személyt átformálja, pontosan azzal, hogy kitárul a szeretetre. A hit e szeretettel való összefonódásában áll a hívő megismerés sajátossága; meggyőző, lépteinket megvilágosító ereje. A hit annyiban ismer meg, amennyiben a szeretethez kötődik, amennyiben a szeretet megvilágosítja. A hívő megismerés akkor jön létre, amikor megkapjuk Isten nagy szeretetét, amely belül átformál, és új szemet ad a valóság látásához.”

A látás és a hallás a hívő megismerés eszközei – olvashatjuk az enciklikában. A hívő hallás személyes hallgatás, amely megkülönbözteti a hangokat és felismeri a Jó Pásztor hangját, „a követést követelő hallgatást, ahogy az első tanítványokkal történt.” A hit a látáshoz is kötődik, a látás van, hogy megelőzi a hitet, ahogy a zsidókkal történt, akik Lázár feltámasztása után hittek. „Végül a hit és a látás egymásba fonódik: »Aki bennem hisz, (...) abban hisz, aki engem küldött; aki engem lát, azt látja, aki engem küldött.« (Jn 12,44-45). A hallással való egységének köszönhetően a látás Krisztus követésévé válik, és a hit úgy jelenik meg, mint a látás útja, amelyen a szem hozzászokik ahhoz, hogy mélyre lásson. Így éli ezt át János húsvét reggelén, aki még a szürkületben az üres sír előtt »látott és hitt.« Az igazság, amelyet a hit tár fel előttünk, a Krisztussal való találkozásra, az ő életének szemlélésére, jelenlétének észrevételére koncentrál” – nyomatékosítja a Szentatya.

A szentségek és a hit továbbadása kapcsán Ferenc pápa kiemeli, hogy a hitnek szentségi struktúrája van. A hit ébredése az emberi élet és a keresztény lét új érzékének ébredésével történik, és rávilágít arra, hogy a látható és az anyagi valóság hogyan nyílik meg az örök misztérium előtt. A Szentatya Szent Pál szavait idézve állítja: „a keresztségben eltemetkeztünk Krisztussal együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is egy új életben járjunk.”

„A hit szentségi természete leginkább az Eucharisztiában mutatkozik meg. Az Eucharisztia a hit drágább tápláléka, valóságos találkozás a jelen lévő Krisztussal a szeretet legnagyobb tettében, az ő életet fakasztó önátadásában. Az Eucharisztiában találjuk meg annak a két tengelynek a találkozási pontját, amelyek mentén a hit a maga útját járja. Egyik a történelem tengelye: az Eucharisztia emlékező cselekedet, a misztérium megjelenítése, amelyben a múlt – mint a halál és a feltámadás eseménye – megmutatja maga képességét arra, hogy kitáruljon a jövő felé és elővételezze a végső teljességet. A másik az a tengely, amely a látható világból a láthatatlanba vezet. Az Eucharisztiában tanuljuk meglátni a valóság mélységét.”

A Szentatya hangsúlyozza: „A hit testvériség, megbocsátás, a másik méltóságának elismerése, a természet tisztelete. A hit egyedüli, de egyedül lehetetlenség hinni. A hit igazság nélkül szép mese marad. A hit nem menedék a bátorság nélküli emberek számára. A hit az egyházon kívül mértékét veszíti.” Ha pedig az emberek hite csökken, az élet alapjai is meggyengülnek. „Ha kivonjuk a hitet városainkból, elvadul az egymás iránti bizalom, csak a félelem fog összetartani és veszélybe kerül a stabilitás” – olvasható az enciklikában.

Az enciklika részletesen foglalkozik a hit, a közjó és a család kapcsolatával, valamint a szenvedéssel is. A szenvedés arra emlékeztet, hogy a hit közjónak tett szolgálata mindig a remény szolgálata, a remény pedig a „biztos jövő felé irányít bennünket, amelynek egészen más távlatai vannak, mint a világ bálványai által felkínált illúzióknak, s új erőt és új lendületet ad a mindennapi életnek.”

 

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Ferenc pápa: Lumen Fidei - A Hit világossága (650 Ft)

Miért járjunk szentmisére?

Mai szerzőnk, Timothy Radcliffe 1945-ben született, 1965-ben lépett be a domonkos rendbe, és 1971-ben szentelték pappá. Ma az angol egyház egyik legnépszerűbb és legkeresettebb előadója szerte a világon, írásai a jó értelemben vett bestsellerek közé tartoznak. Hívők és nem hívők egyaránt odafigyelnek mélyreható elemzéseire korunk társadalmáról és vallási életéről.

A Miért járjunk misére? című könyvében a szerző a szentmisét egy három felvonásos drámához hasonlítja, melynek egyes felvonásait az isteni erények képezik: a hit, a remény és a szeretet. Ezen erények útján formálja át a kegyelem azt, aki részt vesz a szentmisén, ám ez egy lassú és általában nem intenzív élményekkel járó folyamat.

A domonkos szerzetes szerint azért kell szentmisére járnunk, mert a templom olyan utat mutat ahhoz, hogy emberek lehessünk, amilyet máshol nem találunk. A könyv olvasmányos, gördülékeny, könnyed stílusú, s hogy olvasóit még közelebb hozza a témához, segítségül hívja a művészeteket, a történelmet, különböző társadalmi jelenségeket és tudományos ismereteket is, hogy ezek fényében világítson rá az egyén és a liturgia kapcsolatában rejlő kérdésekre. A könyv a humort sem nélkülözi, ami már a bevezetőben is rögtön kiderül. „Egy vasárnap reggel az édesanya felrázza a fiát, hogy indulni kell a templomba. Semmi eredmény. Tíz perccel később újra próbálkozik: »Azonnal kelj föl, és indulj a templomba!« »De anya, nem akarok. Olyan unalmas! Miért menjek?« »Két okból. Egyrészt tudod, hogy vasárnap templomba kell menni, másrészt mert te vagy az egyházmegye püspöke.«”

Otthonunkat a Szentháromságban fogjuk megtalálni, kezdi gondolatait a szerző a könyv bevezetőjében, s rávilágít arra, hogy a Szentháromság minden egyes tagja a másikért és a másik által létezik. „A templomba magunkkal hozzuk törékeny identitásunkat, melyet igen gyakran a többiekkel szemben alakítottunk ki. Önképünk gyakran versengésen alapul, fölénybe akarunk kerülni, vagy az alacsonyabbrendűség érzésével küszködünk. Még szeretetünk is rejthet versengést vagy elzárkózást. A misét azzal kezdjük, hogy a Háromegy Istenhez fordulunk, aki a mi otthonunk, ahol személyiségünk kibontakozhat, ahol boldogságot találunk anélkül, hogy identitásunkért kellene küzdenünk, hogy létünket kellene igazolnunk, ahol megnyugszunk az Atya és a Fiú versengés és megkülönböztetés nélküli szeretetében, a Szentlélekben.”

A szerző vallja: a szentmise titok, nem azért, mert titokzatos, hanem mert Isten titkos céljának jele, annak a célnak, hogy mindent egyesítsen Krisztusban. Az Eucharisztiában azt ünnepeljük, hogy az emberi történelem – minden visszássága ellenére – Isten uralma felé vezet, s az ő akarata, hogy kiengesztelődjünk és egységet alkossunk. „Ezért avval kezdjük a szentmisét, hogy bocsánatot kérünk testvéreinktől, az angyaloktól és a szentektől, az egész hatalmas mennyei közösségtől, annak jeleként, hogy Isten békéjében akarunk összegyűlni az egész teremtéssel együtt.” A bűneink megbánása is a nagyobb egység felé mutat, hiszen ezzel nem az a cél, hogy bűntudatunk legyen, hanem, hogy tudatosítsuk magunkban: „kicsinyes személyes történetünk egy nagyobb elbeszélésbe tartozik, amelyben Istentől jövünk, Istenhez megyünk.”

„Az utolsó vacsorán Jézus együtt ült az asztalnál tanítványaival, valódi, de tökéletes közösségben. Magába fogadta mindazt, amiben a mi kommunikációnk hibás, pusztító vagy hűtlen. Reményt sugározva kezébe vette félelmünket, hűtlenségünket, értetlenségünket, és azt mondta: »Ez az én testem, melyet értetek adok.« A feltámadt Krisztussal való találkozás azt jelenti, hogy jelen vagyunk annak számára, aki legyőzte a hazugságot, gyávaságot, félreértést, sőt még a halált is” – véli a szerző, majd nyomatékosítja, hogy Jézus még testi mivoltában is sokkal inkább jelen van, mint mi egymás számára, az Eucharisztia pedig nem más, mint Jézus valódi jelenlétének szentsége.

A keresztény identitást kétféle emlékezés határozza meg – írja Radcliffe. Minden szentmisén elmondjuk, és ezzel emlékezünk arra, amit Jézus az utolsó vacsorán cselekedett. Ez az emlékezés gyűjti össze az embereket közösségbe, s világít rá arra, hogy kik vagyunk. Emlékezünk a szentekre, egyházunk tanítására és egymásra. „De kifelé fordulásra is felszólítanak, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat Isten hatalmas emlékezetébe, amely senkiről sem feledkezik meg, mert különben megszűnnénk létezni. Ezt a kétféle emlékezetet szimbolizálják azok az emberek, akiknek nevét nem ismerjük, mint az ismeretlen asszony, aki a leprás Simon házában nárdus olajat öntött Jézus fejére két nappal utolsó húsvétja előtt: Bizony mondom nektek, bárhol a világon hirdetik majd az evangéliumot, az ő tettéről is megemlékeznek (Mk 14,9).”

A könyvet olvasva olyan imaszövegek is megvilágosodnak az olvasó előtt, mint a Hiszekegy, a Miatyánk vagy az eucharisztikus imák. A Miatyánk a szentmise harmadik nagy imádsága – írja a szerző. A Hiszekegy után a hívőkért imádkozunk, s mivel hiszünk, imádkozhatunk azért, amit szeretnénk. A Miatyánkkal kifejezzük, hogy legmélyebb identitásunkat nem a családunk vagy a nemzetiségünk határozza meg, hanem „Krisztusban vagyunk rokonok, az ő testvérei vagyunk, Isten családja.” Barátságos, meleg otthon után vágyunk, ahol elfogadnak bennünket, ahol nem kell amiatt aggódnunk, hogy mit gondolnak rólunk idegenek. „A Miatyánk elmondása azonban arra emlékeztet minket, hogy többre vagyunk hivatottak. Természetünk Istenre van beirányozva.”

Timothy Radcliffe könyve felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a szentmisének köze van az élethez, és rá is mutat azokra a társadalmi valóságokra, az emberi élet azon mozzanataira, amelyeken keresztül megtapasztalhatjuk ezt a kapcsolatot. Megválaszolja a kérdést, hogy hol van az egyéniség helye a liturgiában, mi az, aminek egyetemesnek kell maradnia, és hol van lehetőség a személyességre, a találkozásra, illetve mi az, ami a türelem és kegyelem gyümölcseként megszülethet a rendszeresen szentmisére járó hívő életében.

 

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Timothy Radcliffe: Miért járjunk misére? - Az Eucharistia drámája (2700 Ft)

Miért imádkozunk étkezés előtt?

Mert az asztali imádságnak bibliai alapja van.  Máté evangélista például így ír: „s meghagyta, hogy a nép telepedjék le a fűre, majd fogta az öt kenyeret meg a két halat, föltekintett az égre, és megáldotta őket. Ezután megtörte a kenyereket, odaadta tanítványainak, a tanítványai pedig a népnek” (Mt 14,19). Az Apostolok Cselekedetei 27,35 versében pedig a következőt olvashatjuk: „aztán kezébe vette a kenyeret, hálát adott az Istennek mindannyiuk szeme láttára, megtörte és hozzáfogott enni.”  

Együtt étkezni a családdal, a barátokkal vagy a munkatársakkal kellemes, hiszen miközben testünket tápláljuk, lelkünket is kényeztethetjük az asztaltársaság között kialakuló hangulatos beszélgetés közben. Rohanó világunkban sokszor nehéz időt szakítani egymásra olykor még családon belül is. Kiváló alkalom az együttlétre, a napi események megbeszélésére például a vacsora ideje. Ekkor mindenkinek lehetősége van leengedni, megnyugodni, s az asztalnál ülve, egymás közvetlen közelében talán még könnyebb figyelni a másikra.

A hívő ember imádkozik étkezés előtt és után, vagyis megköszöni Istennek az ételt, hálát ad érte. Az asztali imádságnak ételszentelő hatása is van – kérjük Istent, és ő megszenteli a táplálékot. Dietetikusoktól gyakran hallani, hogy a lassú evés egészséges igazán, nem szabad falni. Az imádság teret biztosít annak is, hogy ráhangolódjunk az étkezésre. De mit foglaljon magába az asztali imádság, és ki mondja el? 

Családon belül mondhatja például az édesapa, de az édesanya vagy a gyerekek is vezethetik az imádságot. Ha pedig több gyermek van, köszönetet mondhatnak az ételért egyénileg, a saját szavaikkal is. Az alábbi rövid asztali áldás bizonyára mindenki számára ismert, a gyerekek is hamar megtanulják:

Édes Jézus, légy vendégünk,
Áldd meg, amit adtál nékünk,
Adjad Uram, hogy jólessék,
Jézus neve dicsértessék.
Ámen.

Aki ételt, italt adott,
Annak neve legyen áldott,
Nekünk adtál, hála Isten,
Annak is adj, kinek nincsen.
Ámen.

Egy másik szintén kicsik által kedvelt hálaadás a következő is: 

Te hívsz meg minket a lakomára, 
az együttlétért tied a hála. 
Mert úgy szerettél, emberré lettél, 
kenyeret adtál, velünk is ettél. 
Ámen.

A gyerekek kedvére akár énekelni is lehet ezeket az imádságokat, úgy talán még könnyebben rögzülnek. A felnőttek természetesen e téren is frissíthetik ismereteiket, s megismerkedhetnek egy-egy újabb hálaadó formulával, hogy például az ünnepi asztalnál ne csak a menü, hanem az imádság is különleges legyen.

Kérünk, Urunk, jöjj és áldd meg ezt az ételt, hogy erőt merítsünk szolgálatodra. Adj kenyeret az éhezőknek, nekünk pedig éhséget és szomjúságot az Igazságra. Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen.

Mindenható Istenünk, hálát adunk neked az égi és földi kenyérért, amellyel táplálsz minket, hogy el ne fáradjunk gyöngeségünkben, míg mennyei orvosunk érkezését várjuk, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

Áldott legyen az irgalmas Úr, kezdettől fogva ő táplál minket, ő ad eledelt minden élőnek. Töltse el szívünket örömmel és derűvel, juttasson mindabból, amire szükségünk van, és segítsen, hogy bővelkedjünk jócselekedetekben, a mi Urunk, Jézus Krisztus által, akié a dicsőség, a hatalom, a tisztelet és az imádás a Szentlélekkel együtt, mindörökkön-örökké. Ámen.

•     •     •

Légy áldott, Urunk, aki gyermekkorunktól fogva táplálsz minket! Te adsz eledelt minden élőlénynek, szívünket megtöltöd örömmel és vidámsággal, noha mindennap átéljük nyomorúságunkat. Mégis elárasztasz jótéteményeiddel a mi Urunkban, Jézus Krisztusban. Övé a tisztelet a dicsőség és a hatalom mindörökkön-örökké! Ámen.

Hálát adunk neked, Atyánk, a te Fiadban, Jézus Krisztusban kinyilvánított feltámadásunkért. Ahogy ez a kenyér is, mely asztalunkra került, egykor a gabonaszemekben szerteszét volt, de most eggyé lett, úgy tedd eggyé Egyházadat is, a föld végső határairól egybegyűjtve országodban! Tiéd a dicsőség és a hatalom mindörökkön-örökké! Ámen.

•     •     •

Urunk, Jézus Krisztus, aki feltámadtál a halálból, életet ajándékoztál az embereknek, és irgalmas voltál a világmindenséghez, áldd meg ezt az ételt, mely itt van előttünk az asztalon. Áldd meg azokat is, akik belőle táplálkoznak, s ajándékozd meg őket mennyei élettel! Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké. Ámen.

Urunk, őrizd meg ezt a házat minden lakójával együtt, akik a hitből élnek és betelnek szereteteddel. Tarts távol tőlünk minden rosszat és gonoszságot, és add nekünk kegyelmedet és irgalmasságodat! Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

A Martinus Kiadó gondozásában a napokban jelenik meg az Asztali áldások című imafüzet, amely a fent közölt imádságok mellett az Áldások könyvének imádságait is tartalmazza. E kis imafüzet célja, hogy olvasójának segítsen minél változatosabbá tenni az imaalkalmakat, és újabbakkal bővítse a már ismert imádságok körét. Lelkipásztorok és hívek egyaránt megtalálják benne az egyházi év különböző szakaszaiban használatos formulákat.

Az imafüzetben négy minta található az Áldások könyvéből, ezek közül olvashatják az egyiket:

Ebéd előtt
E. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
V. Ámen.
E. Mindenek tőled várják, hogy eledelt adj nekik alkalmas időben.
V. Amit adsz nekik, összegyűjtik, kitárod szent kezeidet, és betöltesz minden élőt áldásoddal.
E. Kérjük az Atyát, aki mindenkor gondot visel fiaira:
V. Mi Atyánk...

Végezetül a vezető megjelöli magát és az adományokat a kereszt jelével, ha pedig pap vagy diakónus, ezt mondja:

E. Áldj meg † minket, Urunk, és ezeket az adományokat, melyeket a te jóvoltodból magunkhoz veszünk. Krisztus, a mi Urunk által.
V. Ámen.

Ebéd után
E. Magasztaljon, Urunk, téged minden műved.
V. És szentjeid áldjanak téged.
E. Hálát adunk neked, mindenható Isten, minden jótéteményedért. Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké.
V. Ámen.
E. Jutalmazd meg, Urunk, az örök élettel mindazokat, akik a te nevedért velünk jót tettek.
V. Ámen.

vagy:

E. Erősíts meg, Urunk, minden embert a szükséges táplálékkal, hogy velünk együtt adjanak hálát neked.
V. Ámen.

Vacsora előtt
E. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
V. Ámen.
E. Egyenek és lakjanak jól a szegények is, és dicsőítsék az Urat mindazok, akik őt keresik.
V. Szívből élvezzék az élet ajándékait mindörökké.
E. Kérjük az Urat, aki a mindennapi kenyerünket megadja nekünk:
V. Mi Atyánk...
E. Védj meg minket, Urunk, Istenünk, és add meg törékenységünknek a szükséges támaszt. Krisztus, a mi Urunk által.
V. Ámen.

Vacsora után
E. Emlékeztetett csodatetteiről az irgalmas és könyörülő Isten.
V. Eledelt adott az őt félőknek.
E. Kielégítettél minket, Uram, ajándékaiddal és adományaiddal. Tölts el minket irgalmasságoddal is. Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké.
V. Ámen.

vagy:

E. Áldott az Isten minden adományában és szent minden művében. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.
V. Ámen.

A negyven oldalas imafüzet az Áldások könyvének négy mintáján kívül rövid asztali áldásokat és szentírási szakaszokat is tartalmaz.

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Martinus imafüzetek - Asztali áldások (350 Ft)

A lehetetlenségek szentje

Joseph Sicardo ágoston rendi atya különleges lírai-költői nyelvezettel megírt, Szent Ritáról szóló könyvét ajánljuk figyelmébe. A könyv alapos kutatómunka után készült el, nyelvezete a szerző mély tiszteletéről tesz tanúbizonyságot, ezért is választotta az Etalon kiadó az ő művét a Sugárzó Életek könyvsorozat Szent Ritát bemutató kötetéhez.

Szent Rita idős szülők gyermekeként született hosszú várakozás, reménykedés és sok imádság után 1381 körül Olaszországban, az umbriai Roccaporenában. Szüleiről a következőket olvashatjuk a könyvben: „a szerény otthonukban uralkodó béke és boldogság, az arcukon mindig ragyogó öröm és jókedv sokakat megfogott. Mindez először csodálatot és tiszteletet keltett az emberekben, majd arra késztette őket, hogy kövessék Antonio és Amata példáját.” Egyes feljegyzések szerint „Rita szüleinek otthona az imádság háza és a szentség menedéke volt. Antoniót és Amatát Roccaporena többmérföldes körzetében kedvességükről és jókedvükről ismerték. Mivel az igaz keresztény élet gyümölcseként szent békében és boldogságban éltek, egyetlen öröm hiányzott Antonio és hitvese otthonából. Isten nem áldotta meg a házasságukat gyermekkel.” Egyik éjszaka azonban látomása támadt a feleségnek, amelyben egy angyal jelent meg előtte, s tudatta vele, hogy Isten akarata szerint lánya fog születni, „aki születésétől fogva a szentség pecsétjét fogja magán viselni, minden erény birtokosa, idővel az elesettek segítője, a bajba jutottak szószólója és az Egyház égboltjának egyik vezércsillaga lesz.”

A szülők a casciai hegyek között elterülő kis birtokukon egyszerűségben és istenfélelemben nevelték gyermeküket, aki körül a hagyomány szerint már egészen csecsemő korában csodás események történtek, az egyik ilyen történet tanúsága szerint például méhek jelentek meg az alvó csecsemő arca és nyitott szája körül, de egy csípés sem érte. A gyermek névadásához is kapcsolódik egy legenda, amely szerint „amíg a névválasztáson tűnődtek, Isten a jámbor szülők tudomására hozta, hogy kívánsága szerint a gyermekük neve Rita legyen. A születése utáni negyedik napon Antonio Mancini és Amata Ferri gyermekét Cascia hitközségének Szent Mária Magdaléna-templomában keresztelték meg, mivel abban az időben Roccaporena templomában nem volt keresztelőmedence.”

Rita gyermek- és ifjúkorát a szülei iránti teljes engedelmesség, akaratának állandó föláldozása és a fáradságos napi munka jellemezte. Az evangélium szerinti szegény életet élt, fontos volt számára az imádság és a szeretet különböző gyakorlatai. „Isten, aki bizonyára elragadtatva szemlélte ártatlan szívű, fiatal szolgálóját, arra sarkallta, hogy otthonának egyik eldugott részén egy apró, de tetszetős házi kápolnát építsen, ahol egy egész évig tartózkodott a világ forgatagától teljesen elzárkózva.”

Apáca akart lenni, szülei ennek ellenére odaígérték a kezét egy helybeli ifjúnak, aki a kortársak szerint vad és erőszakos ember volt. Rita sok imával készült a házasságára, elhatározta, hogy férjét megváltoztatja. Hősies türelemmel, panasz nélkül viselte férje rossz természetét. Szelídségével és jóságával, következetes szeretetével végül valóban sikerült őt Istenhez vezetnie. Tizennyolc évig éltek békében, két fiuk született. „Tudjuk, hogy Ferdinando házasságuk kezdetétől fogva megnehezítette a családi béke kialakulását. Rita azonban az alázatosság és a türelem fegyverével szállt szembe férjével. Ezt a fegyvert idővel megtanulta ügyesen és pontosan forgatni. Alázatossága és türelme, imádsággal és könnyekkel kiegészülve meglágyított férje vad és szinte irányíthatatlan temperamentumát.”

Férje és fiai halála után Rita régi vágya szerint jelentkezett a casciai Mária Magdolna ágostonos kolostorba.

Jóságáról, szeretetéről és csodatetteiről sok legenda született. „Egy nap Constanza nővér, a zárda főnöknője nyugtalan és gondterhelt lett, mert egyetlen csepp bor sem maradt a zárdában, és pénze sem volt, hogy vásároljon valamennyit. Rita sírjához ment, és teljes bizalommal ismertette nehéz helyzetét a Szenttel. Röviddel később hangos kopogtatást hallott. Amikor kinyitották a zárda ajtaját, egy ember állt odakint, és azt mondta, hogy egy hordó bort hozott a zárdának. Amikor a hordót a pincébe vitték, a férfi hirtelen eltűnt, csakúgy, mint a szamár és a szekér, amellyel a bort hozták.” Egy másik szerint „1658-ban, néhány nappal Rita ünnepe előtt egy asszony, aki épp a templomban volt, észrevette, hogy a szent sírja előtt álló lámpás nem ég. Azonnal elsietett, hogy figyelmeztesse a sekrestyés nővért, aki alig hitte el, amit az asszony mondott, mivel kora reggel ő maga gyújtotta meg a lámpát. Amikor a sírhoz ment, nagy meglepetésére azt látta, hogy a lámpa kanóca kialudt. A sekrestyébe ment gyújtót hozni. Amikor visszatért a lámpához, megdöbbenve tapasztalta, hogy a lámpa emberi kéz segítsége nélkül ismét meggyulladt. Ezt a tényt Giuseppe Benatti, nyilvános közjegyző igazolta 1660. július 16-án.”

A hagyomány úgy tartja, hogy Rita az egészen kilátástalannak tűnő esetekben is segít, ezért a lehetetlen ügyek pártfogójának, a lehetetlenségek szentjének tartják. Mivel élete viszontagságos és sok megpróbáltatással teli volt, különösen a nehézsorsú lányok, édesanyák és asszonyok fordulnak hozzá közbenjárásért. Szent Rita története példaértékű napjainkban is. Manapság sok házaspár a könnyebb utat választja, és kilép a kapcsolatból, amint komoly probléma elé kerülnek a párjával. Rita életútja szép példája annak, hogy nem a megfutamodás, hanem a küzdelem, az odaadás és párunk feltétel nélküli szeretete az, ami éltet egy kapcsolatot.

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Casciai Szent Rita - A lehetetlenség szentje (2240 Ft)