Ne késlekedj a megtéréssel!

Egy hét múlva hamvazószerda, ami egyben a nagyböjt kezdetét is jelenti. Ahogy az adventben várakozunk, készülődünk, úgy a nagyböjt is egyfajta készületet jelent. Előkészítjük testünket és lelkünket a Katolikus Egyház legnagyobb ünnepére, a húsvétra.

Mindenkinek mást jelent a böjt, ki így, ki úgy mond le valamiről ebben az időszakban. Valaki csak a húsfogyasztástól tartózkodik, valaki pedig a húsételek mellett a kedvenc étkeiről is lemond. Úgy gondolom, böjtölésünk nem akkor helyes és Istennek tetsző, ha szó szerint csak kenyéren és vízen élünk, hanem akkor, ha az Egyház által megjelöltek mellett lemondunk személyes kedvenceinkről – legyen szó ételről-italról vagy kedvelt elfoglaltságról. A lényeg, hogy örömmel tegyük mindezt, s húsvéthoz közeledve érezzük, hogy a lemondások nem hiányként, hanem többletként jelentkeznek életünkben, általuk megtisztulunk, lényeglátóbbak és erősebbek leszünk.

„Amikor megkezdjük a nagyböjtöt, az Egyház mindannyiunkat emlékeztet arra, hogy a sorsunk a kezünkbe adatott. Ahogy múlik az idő, a lélek, aki választ a jó és a rossz között, fölfedezi, hogy »Istenem, mennyire nem hiszek benned úgy, ahogy kellene! mennyire nem úgy szeretlek, amennyire lehetne téged szeretni! És mennyire félek! Mennyire nem remélek még benned úgy, ahogy a tapasztalataim után már lehetne! – és így a lélek javul, egyre jobb lesz«” – véli a szerző, majd kifejti, hogy nagyböjtben „a lélek körülnézhet és önként vállalhat magára kisebb-nagyobb kereszteket önmegtagadásban, böjtölésben, imádságban.”

„Amikor a kísértés ér, merj igazán, határozottan nemet mondani. Nem könnyű, de igen nagy békesség származik belőle. És ott benn az ember szívében a lelkiismeret szava egyértelmű. Főleg, amikor a bűnbánatról van szó. Aki szokott gyónni, az tapasztalatból ismeri, hogy micsoda fölszabadító ereje van a szentgyónásnak. Amikor leborulok az Úr Krisztus előtt és tőmondatokban elmondom neki, hogy ezt meg ezt meg ezt elvétettem, és teljes szívemből bánom. Nem regényeket mesélek, hogy mit miért nem tettem és mit miért tettem, hanem megvallom a bűnömet röviden, mentegetőzés nélkül. Vádat emelek magam ellen. – És halljuk, tőmondatokban halljuk: »Én föloldozlak téged.« És akkor valóban bocsánatot nyerünk.”

A szerző a felebarát fogalmához kapcsolódva kifejti, hogy az emberi kapcsolatok hasonlóak a zacskóban lévő lencseszemekhez. Érdemes megfigyelnünk, hogy egy-egy szem hány és hány másikkal érintkezik. Emberi kapcsolataink is ilyenek, csak nekünk tudatosan kell dolgoznunk rajta. A nagyböjt alkalmat ad arra, „hogy az ember elgondolkozzon és esetleg újra fölfedezze: nem vagyok egyedül. És nekem nem hátrány vagy szerencsétlenség a felebaráti szeretet parancsa azokkal szemben, akik ezt nem ismerik, hanem a felebaráti szeretet mondja nekem ezt az élő, eleven közösséget, amiben élhetek, és egyedül itt lehet élnem.”

A hétköznapok szentleckéi és evangéliumai mellett napi könyörgéseket olvashatunk dr. Diós István az Egyetemi templomban nagyböjtben elmondott homíliái alapján.

Kérünk, Istenünk, erősítsd bennünk az egyenesen gondolkodó elmét és a készségesen jót tevő akaratot, hogy akik nélküled nem létezhetünk, törvényeid szerint tudjunk élni. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által...

•     •     •

Istenünk, ki úgy rendelted, hogy a testi önmegtagadás gyógyítsa lelkünket, kérünk, segíts, hogy minden bűntől tartózkodjunk, és a szívünk meg tudja tenni mindazt, amit jóságod ránk bízott. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által...

•     •     •

Istenünk, aki csodálatos szentségeiddel megújítod a világot, kérünk, add, hogy Egyházad az igazság megismerésében előre haladjon, és földi szükségleteihez is megkapjon minden segítséget. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által...

A nagyböjt az Úr Krisztus negyven napos böjtjének emlékezete. Mivel az Egyház vasárnap nem böjtöl, a negyven böjti nap hat teljes hét és a csonkahét (hamvazószerdától szombatig) hétköznapjaiból áll. A nagyböjt felépítése isteni pedagógiával van megszerkesztve. A négy első hétben az Egyház a bűnbocsánatot hangsúlyozza, ezzel fölkészít az Úr Krisztus szenvedésének idejére, az 5–6. hétre. Íme egy homíliarészlet a nagyböjt első hetéhez. Témája az Úrhoz intézett kéréseink tartalma: „Meg kell tanulni jól kérni. Nem könnyű lecke. Mert nagy hibákat lehet elkövetni a kérő imádságban is. Hányszor megtörténik, hogy megmondjuk: Uram, Istenem, most és azonnal és ezt tedd meg! Meg is mondom, hogy mit. Istennel szemben mi, emberek így nem viselkedhetünk. Mert – ahogy ezt már Salamon királytól meg lehet tanulni – mi, emberek nem tudjuk, hogy az isteni Bölcsesség miért engedi meg azt, ami történni készül, vagy már meg is történt. Tehát nem az a kérés tárgya, hogy »most és azonnal azt, amit én akarok«, hanem »Uram, Istenem, mi, akik téged már egy kicsit ismerünk, hányszor hallottuk már, hogy megmented a benned bízókat.«”

A 4. vasárnap az Öröm vasárnapja. Ennek az örömnek az oka a húsvét közeledése, s az a győzelem, amit a lélek az önmegtagadásban és a kereszt erejében talál. A 6. hét a nagyhét, melyet a virágvasárnap vezet be. A nagyhét második fele a szent három nap: nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, melyek a föltámadáshoz, a húsvétvasárnaphoz vezetnek. „Itt vagyunk a nagyböjt végén. Megint eltelt hat hét, egy készületi idő. Jó dolog az, ha az ember érzi ezeket az időket, tud róluk az Egyházban, és megtanulja élni a készületet, hogy egyszer csak a szíve megérezze: ember, az egész életed egy ilyen készületi idő. Mi nem is észleljük, de a dolgaink az idő múlásával érnek. A jó is, a rossz is. És ha valaki idejében el nem kezd jó lenni, mivel harmadik lehetőség nincs, a rosszaságban érik meg. Mert olyan nincs, hogy »hát én ugyan nem lettem jó, de a rosszat azért elkerültem, s így egy olyan közömbös állapotban vagyok.« Ilyen nincs. Ha pedig az ember szembefordul a rosszaságaival meg a gyöngeségeivel, az idő múlik és az ember érik a jóban.”

A böjt testi oldala mellett lényeges szerepe kell, hogy legyen a lelki böjtnek is, ehhez kínál alternatívát Diós István könyve, amely a nagyböjti időszakot hetekre lebontva elmélkedik legszebb ünnepünk közeledtéről.

Csuti-Mátyás Zsófia

•     •     •

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Diós István:  Ne késlekedj a megtéréssel (680 Ft)

Evangelii Gaudium - Az evangélium öröme

Immár teljes terjedelmében olvasható magyarul is Ferenc pápa apostoli buzdítása, Az evangélium öröme, vagyis az Evangelii Gaudium. „Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm. Ebben a buzdításban a keresztény hívekhez szeretnék fordulni, hogy meghívjam őket egy olyan új evangelizáló korszakra, amelyet ez az öröm jellemez, és irányt mutassak az Egyház útjának a következő évekre” – írja Ferenc pápa.

Az Egyház missziós átalakításánál Ferenc pápa hangsúlyozza a megtérő lelkipásztorkodás, a halaszthatatlan egyházi megújulás és az ún. kilépő Egyház szerepét. Utóbbiról a következőket írja: „Az Egyház Jézussal való bensőséges kapcsolata az útitársak bensőséges kapcsolata, és a közösség »lényegében mint missziós közösség mutatkozik meg.« A Mester mintáját hűségesen követve életszerű, hogy az Egyház ma kilépjen hirdetni az evangéliumot mindenkinek, mindenütt, minden alkalommal, halogatás, ellenkezés és félelem nélkül. Az evangélium öröme az egész népé, senki sem zárható ki belőle.” A Szentatya úgy véli, fontos, hogy a rendszeres lelkipásztorkodás minden szinten kifelé terjedőbb és nyitottabb legyen.

A plébániáknak a pásztor és a közösség tanulékonyságára és missziós kreativitására van szüksége. A megfelelően működő plébánia „kapcsolatban áll a családokkal és a nép életével, és nem válik az emberektől elkülönült terjengős struktúrává vagy a csak magukra figyelő kiválasztottak csoportjává.” 

A közösségi elköteleződés válsága című részben Ferenc pápa jelen világunk kihívásait veszi sorra. Ide tartozik a kirekesztő gazdaság, az erőszakot gerjesztő egyenlőtlenség, a városi kultúrák kihívásai és a pénz bálványozása is, amelyről így vélekedik: „békésen elfogadjuk (a pénz) felettünk és társadalmaink feletti uralmát. A most átélt pénzügyi válság elfeledteti velünk, hogy annak eredete egy mély antropológiai válság: az emberi lét elsőbbségének tagadása!” – hangsúlyozza a pápa. „Új bálványokat teremtettünk. Az antik aranyborjú imádása új és embertelen változatra talált a pénz bálványozásában, az arctalan s az igazi emberi célt nélkülöző gazdaság diktatúrájában.” Megoldásként olyan pénzügyi reformot sürget a Szentatya, amely nem hagyja figyelmen kívül az etikát. Ez azonban nagy magatartásbeli változást igényelne a politikai vezetőktől. A pénznek szolgálnia és nem kormányoznia kell, nyomatékosítja Ferenc pápa.

A hit inkulturációjának kihívásai között említi a következő gyöngeségeket, amelyeket az evangéliumnak meg kell gyógyítani: férfiközpontúság, alkoholizmus, családon belüli erőszak, ritka szentáldozás, fatalista vagy babonás hiedelmek. „De épp a népi jámborság a legjobb kiindulópont ezek gyógyítására és megszüntetésére” – véli a pápa.

A lelkipásztorkodásban munkálkodók kísértései között a Szentatya említi a pesszimizmust és az önző lustaságot. Nemet kell mondani az önző lustaságra, hiszen „egyre inkább szükségünk van a missziós dinamizmusra, mely sót és világosságot hoz a világnak, sok világi fél attól, hogy meghívják valamilyen apostoli feladatra, és így megpróbálnak kitérni mindenféle megbízás elől, mely elvenné tőlük szabadidejüket.” Gondot jelent a rosszul megélt aktivitás is, „amelyekben nincs jelen megfelelő motiváció, lelkiség, mely átjárná a cselekvést és kívánatossá tenné azt. Ebből adódik, hogy a kötelességek jobban kifárasztanak, mint kellene, és olykor megbetegítenek. Napjaink közvetlen sikerekre való törekvése azt eredményezi, hogy a lelkipásztorkodásban munkálkodók nehezen tűrnek bárminemű ellentmondást, látszólagos sikertelenséget, kritikát, keresztet” – írja a pápa, majd azt a következtetést vonja le mindebből, hogy „így ölt formát a legnagyobb fenyegetés, az Egyház mindennapi életének szürke pragmatizmusa, melyben látszólag minden normálisan zajlik, valójában azonban a hit elszegényedve sorvad és eltorzul.” 

Az egyéb egyházi kihívások között Ferenc pápa kiemeli az ifjúságot érintő problémát is, miszerint az ifjúsági lelkipásztorkodás megszokott formája a társadalmi változások zátonyára futott. A szokványos struktúrákban a mai fiatalok nem találnak választ gondjaikra, problémáikra és szükségleteikre. A felnőtt hívők feladata az, hogy megtalálják velük az építő hatású közös hangot.

Az evangélium hirdetése című fejezetben Ferenc pápa nyomatékosítja, hogy Isten egész népének hirdetnie kell az evangéliumot. „Egyháznak lenni azt jelenti, hogy Isten népe vagyunk, összhangban az Atya nagy szeretettervével. Ez azt is magában foglalja, hogy Isten kovászának kell lennünk az emberek között. Ez Isten üdvösségének hirdetését és elvitelét jelenti világunkba.”

A homília kapcsán Ferenc pápa arra buzdít bennünket, hogy újítsuk meg a prédikációba vetett bizalmunkat, hiszen „maga Isten akarja elérni a többieket a prédikátor által. Isten igéjének liturgikus hirdetése nem csupán az elmélkedés és katekézis alkalma, hanem Isten dialógusa népével” – világít rá a Szentatya, majd hozzáteszi, hogy a szentbeszéd nem lehet szórakoztató látványosság, nem igazodhat a média eszközeinek logikájához, hanem lelkesedést és értelemet kell adnia az ünneplésnek. A prédikáció előkészítése kapcsán Ferenc pápa ír az igazság szolgálatáról, hangsúlyozza a szó személyessé tételének jelentőségét, valamint tanít a lelki olvasásról és a pedagógiai eszközökről.

A Szentatya apostoli buzdításában érinti a kérügma elmélyítését szolgáló evangelizációt, Az evangelizáció társadalmi vetülete című fejezetben tanít a hit megvallásáról és a társadalmi elkötelezettségeinkről, buzdít a szegények társadalmi befogadására, a gazdaság és a bevételek elosztására, valamint érinti a közjó-társadalmi béke, továbbá a hit-ész-tudományok kapcsolatát, lelkesít az ökumenikus párbeszédre. A Lélekkel evangelizálók című részben a missziós lendület megújításához szükséges motivációról, valamint Máriáról mint az evangelizáció anyjáról olvashatunk.

Összeállította: Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
Ferenc pápa:  Evangelii Gaudium - Az evangélium öröme (1.600 Ft)

Az életszentség kis útja

Gyakran érezzük magunktól távolinak a szenteket nemcsak a kor miatt, amelyben éltek, hanem kiemelkedő, példamutató életük miatt is. Úgy érezhetjük, szentté válni nagyon nehéz, különleges cselekedetek szükségesek hozzá. Sok esetben így is van, mégis találunk olyan szenteket, akik nem vittek végbe nagy tetteket, mégis szentként tisztelhetjük őket.

Lisieux-i Kis Szent Teréznek (1873–1897) biztos hátteret adtak és kiváló példát mutattak szülei, akiket házaspárként avattak boldoggá – az Egyház történetében másodszor. A könyv lapjain az ő életútjuk is megelevenedik. Az olvasó bepillantást nyer egy nagycsalád életébe, ahol egy-egy újabb gyermek születését Isten áldásaként fogták fel, s azt is méltósággal elfogadták, ha az Úr elszólította valamelyik családtagot. „1870. augusztus 16-án megszületett Marie-Mélanié-Thérèse. Anya minden erőfeszítése ellenére sem tudta táplálni. Mivel a kicsi szörnyű gyomorhurutot kapott az üveges tejtől, ismét dajka után kellett nézni. Az első olyannyira elhanyagolta a kislányt, hogy apának éjnek évadján kellett új dajkát keresnie. Miután azonban a második dajka megbetegedett, a héthetes gyermek éhen halt. Anya mély szomorúságba süppedt (…) ám ott volt a többi gyermek, akiket teljes anyai szeretetével ajándékozott meg. Titokban még egy lányra vágyott – egy másik Thérèse-re, aki az elhunyt Thérèse-re hasonlít. Isten e csöndes vágyát is meghallgatta.”

Teréz bár kisgyermekként elveszítette őket, nevelésük nem maradt hatástalan a fiatal lányra, aki 15 évesen be szeretett volna lépni a Kármelbe. Ehhez azonban akkor még túl fiatalnak tartották, ezért elutasították. Végül álma pár évvel később megvalósult. Fiatalon meghalt, mindössze 24 éves volt. Rövid élete nyugalmasan telt. Temetésén alig voltak harmincan, szentté avatásán viszont már annál többen.

Teréz az Istenhez vezető „kis utat” tanítja nekünk, ahol a szentség nem valami rendkívüli, hanem saját hivatásunk és az Isten által kijelölt feladataink megvalósulása. A magunkkal szembeni igazságot és saját élettörténetünk elfogadását tanítja.

A „kis út” a hétköznapok terheinek alázatos elfogadása Isten kezéből. A „kis út” a felebarát szeretete, különösen azé, aki velem együtt él, és akit a legnehezebb szeretni. Teréz ezt zseniálisan művelte. A „kis út” azonban mindenekelőtt gyermeki bizalom Istenben, minden, még életünk legnehezebb pillanatában is: „Ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban” – mondta maga Szent Teréz.

Leghőbb vágya volt, hogy nővér lehessen. Ez a vágy már egészen fiatalon kialakult benne. Mindent megtett volna, hogy beléphessen az apácák közé, életkora azonban ezt még nem tette lehetővé. „A következő pillanatban a pápa előtt térdeltem. Miután megcsókoltam a lábát, a kezét nyújtotta. Ám ahelyett, hogy kezet csókoltam volna neki, a magamét tettem a tenyere alá. Könnyek között mondtam: »Szentatya, egy nagy kegyet szeretnék kérni.« A pápa hozzám hajolt, arca szinte az enyémhez ért. Fekete szemeivel mintha lelkem legmélyére nézett volna. »Legszentebb atya – ismételtem –, engedje meg, hogy jubileumának tiszteletére 15 évesen belépjek a Kármelbe!« Abbé Révérony meglepetten, ugyanakkor mérgesen szólt közbe: »Szentatya, ez a gyerek 15 évesen akar belépni a karmeliták közé. Az elöljárók most mérlegelik a kérdést.« A szentatya így válaszolt: »Nos gyermekem, tégy úgy, ahogy az illetékesek döntenek.«”

Ez nagyon elkeserítette Terézt, ami a következő leveléből is érződik: „Mintha megsemmisültem volna, magamra maradtam, és olyan messze vagyok mindentől... Miközben ezt a levelet írom, sírnom kell, olyan nehéz a szívem. De a Jóisten nem állíthat olyan próbatétel elé, amely meghaladná az erőmet. Bátorságot adott, hogy ezt elviseljem.” Persze hamar elfogadta Isten akaratát, s alázattal folytatta tovább életét, s nemsokára vágya is teljesült.

A kolostorba belépve azonban nem volt könnyű dolga, társai nehezen fogadták be maguk közé, s ezt még élete végén – fizikai fájdalmakkal kísért betegsége idején is – éreztették vele.

„A jobb tüdőmet teljesen szétroncsolta a tuberkulózis. A bal tüdőm alsó harmada is károsodott. Ezzel a tuberkulózis elérte végső stádiumát. Végül is kimondatott az igazság. A betegség egész szervezetemet megtámadta, rettenetes szenvedésnek néztem elébe. Nővértársaim némelyike nem volt hajlandó elfogadni ezt a tényt. Ha néha-néha kijutott nekem a pihenés és megkönnyebbülés órája vagy napszaka, azt gondolhatták: nem is olyan vészes Thérèse állapota! Páli Szent Vincéről nevezett nővérem azt mondta a közös pihenőidőben: »Fogalmam sincs, miért van ekkora felhajtás Thérèse nővér körül. Igazán nem mondhatjuk, hogy jó szerzetesnővér volna. Sohasem láttam, hogy valami különlegeset vitt volna véghez.«”

Teréz említésekor a szeretet kis útjáról beszélünk. Fent említett nővértársa megjegyezte, hogy Teréz nem tett semmi különlegeset. Hogy mi is a kis út, ő maga így fogalmazza meg egyik unokatestvére levelére válaszolva: „Milyen szép és biztonságos a szeretet kis útja! Jézus megtanít arra, hogy mindent szeretetből tegyek, hogy egyetlen alkalmat se hagyjak ki – hogy neki ajándékozzam a szeretetemet. A legkisebb cselekedet, a legrejtettebb is ha szeretetből fakad, gyakran értékesebb, mint a nagy tettek. A cselekedetnél nem az érték, és nem is a nyilvánvaló szentség számít, hanem csak a szeretet, amely áthatja azt. Az Evangéliumban is ezt látom bizonyítottnak. A szeretet meg-megújuló világosság utamon, amely megláttatja velem a kicsinyeket.”

Ez a Lisieux-i Szent Teréz életét bemutató regény a francia karmelita apáca világát tárja az olvasók elé. Kis Teréz – akit XI. Pius pápa a modern kor legnagyobb szentjének nevezett – úgy tartotta, hogy a legnagyobb gyakran a legkisebb dolgokban nyilvánul meg, és a kis dolgok legalább annyira jelentősek, mint a látszatra nagynak tűnőek. Az „Egy nagy szeretet kalandja” című életrajzi műben Monika-Maria Stöcker megrázó módon eleveníti fel egy nagy szent életének fontosabb eseményeit. A könyvet tizenhat, Terézről készült fénykép teszi különlegessé. Teréz sokat levelezett testvérével, Céline-nel. A fennmaradt leveleket „A Szeretet rejtekében” című könyv gyűjti össze. A nővérek levelezése rendkívül bensőséges hangvételű, Teréz gyakran elmélkedik bennük Jézussal való kapcsolatáról. Befejezésül íme egy levél, amely Céline huszonötödik születésnapjára íródott:

„Céline! Földi nyelv nem képes kifejezni annak a léleknek a szépségét, amely Jézus kezére hagyatkozik. Cecília (a ráhagyatkozás szentje) története a te történeted is! Jézus elküldte melléd angyalát a mennyből, aki mindig őriz, a tenyerén hordoz, hogy kőbe ne üsd lábadat (Zsolt 90,12), nem látod, pedig 25 éve vigyáz lelkedre. (...) Ő nyilvánította ki magát neked abban a gyermekkori álomban, amikor fáklyát vivő angyalt láttál, aki drága apánk előtt járt. Bizonyára azt akarta megértetni veled, mi lesz a küldetésed a későbbiekben. (...) Céline! Ne félj a földi viharoktól... Őrangyalod beborít szárnyával, szívedben pedig Jézus, a szüzek tisztasága nyugszik. Nem látod a kincseidet, Jézus alszik, az angyal is titokzatos csöndbe burkolózik, de ott vannak Máriával együtt, aki szintén óv téged palástjával.”

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadványok címére kattintva kaphat:

• Monika-Maria Stöcker:  Egy nagy szeretet kalandja (2.240 Ft)
• A Szeretet rejtekében - Lisieux-i Szent Teréz levelei nővéréhez, Céline-hez (1.200 Ft)

További kiadványok Lisieux-i Szent Terézről:

• Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa (1.920 Ft)
• Jean Guitton: Lisieux-i Szent Teréz zsenialitása (980 Ft)
• Kis Szent Teréz imafüzet (220 Ft)
• DVD - Teréz, egy közülünk - Lisieux-i Szent Teréz (2.200 Ft)

Vallási feszültségek hálójában

Algéria, 1996. május 21. – Szélsőséges iszlamisták meggyilkolnak hét trappista szerzetest, köztük a közösség perjelét, Christian de Chergé-t. A szerzetes sok évet töltött Algériában, ahol a keresztények és a muszlimok közötti konfliktusok állandó feszültséget okoztak. Ennek lett áldozata Christian de Chergé is, aki azonban ott élőként egészen máshogy látta az ottani életet, mint azok, akik csak a híradásokból értesülnek az eseményekről.

A szerzetes számos írást hagyott hátra, többek között a családjának írt leveleket, melyekből arra is fény derül, hogy mi fűzi a keresztényeket a hívő muszlimokhoz. Az írásokat Bruno Chenu gyűjtötte több kötetbe. A „Legyőzhetetlen remény – az ima embere”, valamint a „Legyőzhetetlen remény – a párbeszéd embere” című könyvek bepillantást engednek a keresztény és a muszlim imaéletbe, valamint bemutatják az együttélés formáit, gyakorlati tapasztalatait. Ezek mellett pedig versek és elmélkedések is találhatók bennük.

De kis is volt ez a bátor trappista szerzetes? Christian de Chergé 1937-ben született egy nyolcgyermekes család második gyermekeként. Édesapját a második világháború alatt, 1942-ben Algériába vezényelték. Christian ekkor látott először másként imádkozó embereket. Így emlékszik vissza: „Mély hála él bennem édesanyám iránt, aki ránevelt minket, testvéreimet és engem, a muszlim ima őszintesége és kifejezésmódjai iránti tiszteletre. »Imádják Istent«, mondta édesanyám. Így tehát mindig is tudtam, hogy az iszlám Istene és Jézus Krisztus Istene egy és ugyanaz.” Christian a karmelitáknál tanult, majd alhadnagyként tizennyolc hónapot töltött az algériai háborúban. Már itt megtapasztalta a felekezetek közti ellentétet és egyben az emberi összetartást is. Összebarátkozott ugyanis egy muszlim férfival, aki megvédte őt, amikor algériai nacionalisták támadtak rá. A muszlim később az életével fizetett tettéért. Christian de Chergé tehát már egészen fiatalon megtapasztalta a vallási feszültségeket.

1964-ben szentelték pappá, 1974 júniusában pedig már Tibhirine-ben szolgált. Tagja volt az 1979-ben alapított „Béke köteléke” nevű csoportnak, amelyet a monostor szerzetesei és barátai, valamint alkalmanként a környék szúfi közösségéhez tartozó muszlimok alkottak.

A szerzetes, aki később a közösség perjele lett, „a remény rejtett tanúja”-ként határozza meg önmagát. „De mire vonatkozik ez a remény? A muszlim hívővel való találkozásra. A remény az a kenyér, amely táplál a látható különbözőségen túlra, az Ígéret Földjének végső közössége felé vezető úton. Mert a Tibhirine perjelében élő sajgó kérdés: az iszlám létezésének, Isten titokzatos tervében való értelmének kérdése, az egyház jelenlétének kérdése, amikor azt egy másik spirituális világ veszi körül. Nem elégszik meg azzal, hogy csupán kezességet vállaljon e különbözőségért. Ő »be akar iratkozni a másik iskolájába«, »kétoldalú versenyt« kíván átélni, »kölcsönös megtérésre« szeretne jutni.”

A szerzetes végrendeletében – bekövetkező halála esetén – többek között arról ír, hogy életét Istennek és Algériának ajánlotta. Mintha előre megsejtette volna tragikus jövőjét. A végrendelet 1993–94 között íródott és keresztfia őrizte, majd a család jóváhagyásával francia lapok közölték tartalmát a szerzetes kivégzését követően.

„Ha megtörténne velem egy napon, hogy áldozatul esem a terrorizmusnak, ami úgy tűnik, minden Algériában élő külföldit el akar nyelni, szeretném, ha közösségem, egyházam, családom emlékezne arra, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam” – majd arról ír, hogy rengeteg másik ember erőszakos halálát övezi a névtelenség homálya. „Egyesítsétek ezt a halált azzal a sok másik halállal, amelyet ugyanilyen erőszakosan övez a névtelenség közönye.”

Christian de Chergé kifejti, hogy halála esetén nem az algériaiakat hibáztatja, hiszen egy egész népet és vallást helytelen volna azonosítani egy szélsőséges csoporttal. „Ismerem azt a megvetést, amely az általánosságban tekintett algériaiakat övezi. Ismerem az iszlámról szóló karikatúrákat is, amelyekre egy bizonyos iszlamizmus bátorít fel. Túl könnyű jó lelkiismeretet szerezni magunknak, ha ezt a vallásos utat annak szélsőséges képviselőivel azonosítjuk. Algéria és az iszlám számomra egészen mást jelent: ez egy test és egy lélek. Gyakran fedeztem fel benne az Evangélium vezérfonalát.”

Hogy mekkora hatással volt az Algériában élő Christian atyára a több vallás egyidejű jelenléte, kiderül az alábbi részletből, továbbá az is világossá válik, hogy a szerzetes a különböző vallások mögött a szeretetet vélte felfedezni. Érzékelhető, hogy a személyes jelenlétnek köszönhetően egészen másként éli meg az egymásmellettiséget, mint az, aki nincs jelen személyesen e közegben. Gondolatai sokak számára talán meglepőek, viszont mindenképpen hitelesek. Íme a részlet 1975-ből: „Negyedórával a kompletórium után visszatérek a kápolnába. Esti csend, az Ige tágas partja. Önátadó ima, leborulva az oltár és a tabernákulum között: »Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van!«, mondta a mai nap liturgiájában Izajás próféta (Iz 55,6). (...) A halk, mélységekből fakadó moraj néhány szakadékon áttörve fölerősödik, mint a forrás, amely egyszerre nyugodt és ellenállhatatlan: Allah!, Isten!” Ettől kezdve mindkét vallás imája felhangzik, az arab és a francia elvegyül, egybekapcsolódik, válaszolgat egymásnak, összeolvad és egybeforr, kiegészíti egymást és egyesül – írja a szerzetes. „A muszlim Krisztust szólítja, a keresztény pedig azt az Istent, aki minden hívőre, Mohamed prófétára is kiterjeszti üdvösségtervét. Ezután az egyik is, a másik is közösen próbál behatolni a Szeretetbe, aki Isten.”

A keresztények és a muszlimok vallási nézeteiről, azok különbözőségeiről is olvashatunk a kötetekben. A „Legyőzhetetlen remény – a párbeszéd embere” sorra veszi azokat a tévhiteket és helytelen információkat, amelyek meghatározzák a két vallás egymáshoz való viszonyát. Ilyen többek között a muszlimok azon vádja, hogy a keresztények három istent imádnak. Erről a következőt írja Chergé: „A muszlim hit abszolút Egyetlenje odáig megy, hogy a keresztényeket vádolja: »Ti Írás birtokosai! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban… és ne mondjátok azt, hogy Három! Isten csupán egyetlen Isten. Hogy is lehetne gyermeke!« A korholás a Korán legvégső üzeneteiben becsmérléssé válik: »Hitetlenek azok, akik azt mondják: Isten a három közül a harmadik.« Nem, az egyetlen Háromságnak semmi köze a hármassághoz, három egyéniség egymás mellé helyezéséhez. De ezek a téves kifejezések, amelyeket többé-kevésbé az iszlám bölcsőjéhez közeli szekták terjesztenek, magukkal ragadták az iszlámot” – hangsúlyozza a szerzetes, továbbá leírja, hogy szerencsére vannak olyan muszlim barátai, akik nem ülnek fel ezeknek a téves tanításoknak. A szerző többször idéz a Bibliából és a Koránból is, tapasztalatait idézetekkel és konkrét példákkal, megtapasztalt élethelyzetekkel igazolja.

Christian de Chergé azt vallotta, a monasztikus élet, a muzulmánokkal való kapcsolat az imádság tapasztalatában válik gyümölcsözővé. Imádkozó testvérek az imádkozó emberek között: így határozták meg magukat az itt élő szerzetesek. Vallotta, hogy más lesz a párbeszéd, ha nem a különbségek szakadékából indulunk ki, hanem azt gondoljuk, hogy az Atya asztalánál ülünk mindannyian. A kolostorban alakult egy olyan csoport is, ahol keresztények és muzulmánok keresték a közösséget, harangok és müezzinek hangja váltotta egymást. Ő maga olvasta a Koránt is. Soha nem hasonlította össze a Bibliával, hanem hagyta, hogy visszhangozzanak egymásban.

Csuti-Mátyás Zsófia


Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Christian de Chergé:  Legyőzhetetlen remény - Az ima embere (1.450 Ft)
• Christian de Chergé:  Legyőzhetetlen remény - A párbeszéd embere (2.450 Ft)

Hogyan tovább könyvkiadók? - Interjú Janzer Frigyessel, a Prospero Disztribúció vezetőjével

Janzer Frigyes, a Prospero Disztribúció vezetője

Sokszor halljuk, hogy Magyarországon drága a könyv. Sőt emiatt még azzal is megvádolják a kiadókat, hogy extra profitot realizálnak egy-egy könyv kiadásával. De biztos, hogy ez az igazság? Gondolta volna, hogy egy 3000 Ft-os könyv esetében az is lehetséges, hogy 1800 Ft a kereskedőé, és a bizományi eladás után csak 1200 Ft-ot kap a kiadó, amely ebből fizeti a nyomdát, grafikust, szerkesztőt, külföldi eredetű kiadványnál a fordítót és jogdíjat? Mi ennek az oka és mit lehet ez ellen tenni? Erről is kérdeztük Janzer Frigyest, annak a  Prospero Disztribúciónak a vezetőjét, amely cég kiadói csapatához 2013 tavaszán csatlakozott a Martinus Kiadó is.

Mikor és milyen céllal alakult a Prospero Disztribúció?

A Prospero idén lesz 20 esztendős, de a Prospero Disztribúció üzletágunkkal 2011 áprilisában indultunk el, azaz e tekintetben most leszünk 3 évesek. A cél egyszerű, egy Nyugat-Európa minden fejlett könyvpiacán működő rendszert szeretnénk elsőként bevezetni. Ennek az a lényege, hogy a kis és közepes méretű kiadók közösen végzik a terjesztést, és így együtt ugyanolyan hatékonyak tudnak lenni, mintha nagyok lennének. Van a dolognak egy olyan oldala is, hogy a nagy piaci szereplőkkel való kapcsolatunkban így az érdekeiket is jobban tudják, tudjuk képviselni, mintha önállóan próbálkoznának.

A disztribútor célja egyébként nem az, hogy az egyes vásárlók tőle vásároljanak, hanem az, hogy a kiadványok minél több kereskedőn keresztül jussanak el az olvasókhoz. Ha tehát egy disztribútor jól dolgozik, akkor az olvasók nem is feltétlenül találkoznak a nevével, de annál könnyebben az általa terjesztett kiadványokkal.


Melyek az alapvető különbségek egy disztribútor és egy könyvnagykereskedő tevékenysége között? 

Nincs baj a nagykereskedőkkel sem a világban, bár sajnos Magyarországon nem alakult ki színvonalas nagykereskedés. A nagykereskedő olyan könyveket akar eladni, amelyekből gyorsan profitál, a disztribútor csak az általa terjesztett kiadók könyveivel foglalkozik, és függetlenül a rövidtávú sikertől, ezek eladásán dolgozik. A nagykereskedő célja főként a sikerkönyvek esetében könnyű hozzáférés biztosítása a kis boltok számára, a disztribútor viszont teljes hozzáférést biztosít, de csak a „saját” kiadói könyveiből. A disztribútornak éppen úgy biztosítania kell a piac számára egy mondjuk 100 példányban megjelent, rétegigényt kielégítő könyvet, mint egy 5000 példányban megjelenő kiadványt. A gyakorlatban különösen sokban különbözünk a nagykereskedőktől, így például mi egy nagyon korszerű informatikai hátteret igyekszünk működtetni, ami miatt olcsóbban és jobban tudjuk kiszolgálni az ügyfeleinket.


Jelenleg mennyi és milyen méretű kiadó érdekeit képviselik? 

Körülbelül 40 kiadónk van, szinte mind, még magyar mércével is kicsik. Mostanra kialakult egy „törzsgárda”, és ezek a kiadók nagyon stabilan kitartanak mellettünk, sőt – és ez persze nagyon fontos a rendszerünk életképessége szempontjából – újabb kiadók is jönnek. Összességében 2000-nél többféle könyvet terjesztünk. Minden esetben természetesen egy-egy kiadó minden forgalomban lévő könyve megtalálható a központi raktárunkban és a www.prosperod.hu oldalunkon.


Milyen jellegű kiadványokat kínálnak a kiadóik?

Nagyon széles a választék, de ha már Önöknek nyilatkozom, elmondhatom, hogy a legerősebb oldalunk a vallási kiadványok nagy választéka. Több fontos kiadónk is van e téren, így az erre a témára szakosodott könyv- vagy kegytárgyboltok egy forrásból, könnyen jutnak hozzá ezek könyveihez.


Az ország hány könyvesboltjában érhetők el kiadóik könyvei?

Ha az online kereskedőket nem nézzük, akkor körülbelül 150 könyvesboltban vagyunk jelen. Nyilván nem minden könyvünk mindegyikben, de egy-egy szeletük igen. Szeretnénk ezt a számot rövidesen 200 fölé emelni.


Mi jellemzi napjainkban a magyar könyvpiacot?
A magyar könyvpiac nagyon rossz helyzetben van, és ezt most ne tekintse a szokásos magyar panaszkodásnak. Ez a helyzet, és mi ebben a helyzetben akarunk előre jutni. A probléma egyik oka, hogy Magyarországon ma aránytalanul sok könyvesbolti négyzetméter van. A vásárlók szempontjából ez lehetne jó is, hiszen gondolhatnánk azt, hogy így sok bolt közül választhatnak. Valójában ez káros, mert a boltok egymást teszik tönkre egy olyan világban, amelyben, ha van is igény a könyvesboltokra, de kevesebbre, mint régen. Hozzáteszem, a fizikailag létező boltok sem működhetnek hagyományos módon, hanem meg kell barátkozniuk a marketing fogalmával, vagy tönkremennek. Visszatérve a problémára, a nagy könyvesbolti hálózatok úgy reagáltak az egymás által támasztott hatalmas versenyre, hogy megpróbálták megemelni az árréseiket a kiadóknál, akár 55-60%-os árrésig is elmentek, azaz például egy 3000 Ft-os könyv esetében az is lehetséges, hogy 1800 Ft a kereskedőé, és a bizományi eladás után csak 1200 Ft-ot kap a kiadó, amely fizeti a nyomdát, grafikust, szerkesztőt, külföldi eredetű kiadványnál a fordítót és jogdíjat, és folytathatnánk. Ez persze hosszú távon nem lehetséges, és a kiadók és kiadványok számának csökkenéséhez vezet, ezért mi a Prospero Disztribúcióban azt is elérjük, hogy reális árrésekkel kereskedjünk bárkivel is, vagy ha ő erre nem hajlandó, akkor egyszerűen nem kereskedünk vele.

További sajátosan magyar reakció a nagy bolthálózatok részéről, hogy a független (azaz nem a tulajdonukban levő) kiadók könyveit csak korlátozottan, kiegészítő jelleggel fogadják be, és inkább saját kiadók alapítására törekednek. Ez megfigyelhető régóta az Alexandra esetében, de pár éve ugyanezt teszi a Libri is. Ezzel a könyvpiac több részre szakad, azaz mondjuk egy Libri boltban egyre kisebb lesz a nem a Libri által kiadott könyvek választéka. Azt még megjegyzem, hogy a vallási kiadványok piaca, ha nincs is kivételes helyzetben, de az előbb említett problémák sokkal kevésbé sújtják.


Mennyire jellemző külföldön a kiadó-kiskereskedő tevékenység összekapcsolódása?
Hasonló kapcsolódások a modern, fejlett könyvpiacokon (pl. Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, USA) nem jellemzők. A kiadói szerep nem szokott keveredni a kereskedőivel, a külföldi nagy kiadók legfeljebb egy-két kiadói bemutatóterem jellegű boltot birtokolnak. A különböző szerepek egészséges könyvpiacokon azért nem keverednek, mert a kiskereskedő úgy marad jó kereskedő, ha nem akarja előnyben részesíteni a saját kiadványait, hanem arra törekszik, hogy a vásárlói igényeit minél jobban kielégítő választékot tartson.

A Gazdasági Versenyhivatal 2013. decemberi döntésének eredményeként a Libri és a Shopline egyesült. Ezzel olyan helyzet állt elő, hogy most minden fontos kiskereskedő cég (Libri-Shopline, Pécsi Direkt, Líra) egyben jelentős könyvkiadó is.

 
Miért érinti hátrányosan a kiadó-kiskereskedő cégek tevékenysége a független kiadókat és a vásárlókat?

A független kiadókat ez azért érinti rosszul, mert az említett nagy, hálózati kereskedők erősen uralják a piac nagy részét, és amíg nem oldódik meg a független kiadók könyveinek alternatív terjesztése, addig egyszerűen kevesebbet adnak el. A kiadók baja persze nem csak az övék, sőt nem is ez a fő probléma, hanem az, hogy az olvasók is nehezebben jutnak hozzá a könyvekhez. Az a sajátossága ennek a helyzetnek, hogy ezzel az Alexandra vagy a Libri is hosszabb távon rosszul jár, a vásárlói is egyre inkább elpártolnak tőle, hiszen nem találják meg (akár csak az új kiadványok esetében) a teljeshez közelítő magyar könyvválasztékot a boltokban. Máshová kell fordulniuk, ha mást is szeretnének megvenni. Persze ahhoz, hogy mást akarjanak venni, tudniuk is kell róla, és ebben a kiadónak is, a disztribútornak is van szerepe, hiszen ők juttatják el a könyv hírét az olvasóhoz, utóbbi pedig egymaga azokba a könyvesboltokba, amelyek tartják a független kiadók könyveit. Szerencsés persze az, hogy egyre többen rendelnek könyvet online boltokból, és ezekben (vagy legalábbis a legjobban) szinte a teljes magyar könyvválaszték elég könnyen elérhető.  Sajátos módon ez a helyzet így tovább erősíti az amúgy is jobb piaci kilátásokkal bíró online boltokat.

Milyen eseményekre számíthatunk a jövőben a magyar könyvpiacon? 2014. április 24. és 27. között kerül megrendezésre a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Az eseményen részt vesznek a Prospero Disztribúció által képviselt független kiadók is?
Úgy néz ki, kiállítunk kiadóinkkal a könyvfesztiválon. Fontos, hogy megmutassuk, nemcsak vagyunk, de erősek is vagyunk.


Úgy tudom, hogy készülnek valami szokatlan dologra a könyvfesztiválon. Lehet már valamit tudni erről az akcióról? 
Mi már tudjuk, hogy hogyan fogunk szerepelni a könyvfesztiválon: nagyon provokatív módon leszünk jelen. Mivel egy ilyen megjelenésnek az ereje éppen a meglepetésben, a szokatlanságban rejlik, inkább nem árulnám el a részleteket. Úgy gondolom, a sajtó fel fog figyelni ránk, így a könyvek iránt érdeklődő közönség is értesül majd a szereplésünkről.

Teklits Tamás

Merünk-e, tudunk-e dönteni?

Mindennapi ügyekben sem könnyű dönteni, de még nehezebb olyanokban, amelyek egész életünkre kihatnak. Manapság egyre többen szenvednek a döntéshelyzetek szorításától és attól a félelemtől, hogy mi lesz, ha tévednek. 

Anselm Grün „Mit akarok? A döntés bátorsága” című könyve segítséget kínál, kedvet ébreszt, hogy felfedezzük magunkban a választás képességét. Megmutatja, mi akadályoz, mi bénít meg bennünket, mi okoz szorongást, s megmutatja, hogyan vállalhatunk felelősséget döntéseinkért. A szerző gyakorlati útmutatást ad, hogyan tegyünk szert az egyre bátrabb és tudatosabb döntés képességére.

A könyvben számos imaformula található, amelyek az élet minden területéről merítenek. Ima az áldozatszerep, a kesergés ellen, ima azért, hogy ne sirassuk az elengedett lehetőségeinket, vagy azért, hogy ne függjünk másoktól. Együtt imádkozhatunk a szerzővel a munkaköri döntések, a konfliktusok, a barátság, a partnerkapcsolat, egy új állás betöltése vagy a gyermekvállalás kapcsán. De olyan profán kérések is helyet kapnak Anselm Grün gyűjteményében, mint segítségkérés Istentől vásárlás vagy lakóhely változtatás előtt.

Íme két formula, amelyet ezek közül emeltünk ki. Az első a továbbtanulás előtt álló fiataloknak szól, akik életük egyik legnehezebb döntését kényszerülnek meghozni egy olyan életszakaszban, amikor még a legapróbb konfliktusok is óriásinak tűnhetnek.

Irgalmas és jóságos Istenem!

Nem tudom, merre menjek tovább, nem tudom, melyik szak lenne az igazi.
Annyi lehetőség van – de egyik sem ígér bizonyosságot, hogy boldog leszek, és megfelelő munkahelyet találok.
Azt sem tudom, melyik szak felelne meg nekem, és győzöm-e majd a tanulást.
De tudom, hogy döntenem kell.
Nem szeretném két év múlva félbehagyni a képzést, hogy azután másikat válasszak.
Ezért kérlek, jóságos Istenem, segíts nekem dönteni.
Küldd el nekem Szentlelkedet, hogy megtaláljam belső békémet, és adj világosságot, hogy tudjam, mit válasszak!
Add meg nekem a bizalmat, hogy megáldod tanulmányaimat, és azok minden szempontból előbbre visznek, áldássá válnak számomra, és ha végeztem, magam is áldássá válok mások számára! Ámen.

Anselm Grün szerint az első lépés a jó döntés meghozatalához a saját viszonyulásunk a kérdéshez. „Abból indulok-e ki, hogy abszolút helyes döntést kell hoznom? Abszolút helyes döntés nem létezik. Azt kell választanom, ami okos.” A második lépésként függetlenítenünk kell magunkat mások reakciójától. „Különbséget kell tennem a jó barátok reakciója között, akiknek tényleg fontos vagyok, és a többiek véleménye között, akik rajtam kérik számon saját elfojtott szükségleteiket.” Nagyon fontos – hangsúlyozza a szerző –, hogy el tudjuk fogadni, ha veszítünk, hiszen, ahogy Anselm Grün fogalmaz, „aki fél, hogy vesztes is lehet, az belsőleg megbénul, sosem fog dönteni, nemcsak mások reakciójától fél, hanem önmagától és saját belső bírájától is. Az ilyen emberek nem képesek megbocsátani maguknak, ha veszítenek.” Végül a helyes döntés meghozatalához bizalom is szükséges. Ez azt jelenti, hogy a szívemre hallgatok, a döntés után pedig nem teszek magamnak szemrehányást, hogy mégsem döntöttem jól. Nem kérdőjelezem meg utólag a döntésemet.

„Segíthet a döntésben az imádság is. Ha döntéshelyzetben imádkozom, attól Isten még nem veszi le a vállamról a döntést, s nem mondja meg világosan, hogyan cselekedjem. Az imában rendszerint nem fogom meghallani Isten közvetlen válaszát. De ha imádkozom, akkor egészséges távolságra kerülök a döntéseimtől. Isten elé tárom a különböző lehetőségeket. Megpróbálom feltárni Isten előtt, miről is van szó, és miért szeretnék az egyik vagy a másik lehetőség mellett dönteni. Azután megkérdezem, mi a véleménye. Fülelek a csöndre, figyelem, milyen ösztönzések alakulnak ki bennem. Ha valamelyik alternatíva Isten színe előtti megfontolásakor mély békét érzek, akkor ez mindig annak a jele, hogy Isten azt akarja, döntsek úgy.”

A fiataloknak szóló imádságok mellett a többi korosztály is figyelmet kap a szerzőtől. Az alábbi fohász bármilyen korú házaspár számára ismerős problémákat, szituációkat vet fel.

Irgalmas Istenem!

Családunknak minden nap döntenie kell: mikor és hogyan akarjuk felújítani a lakást, milyen kérelmeket kell benyújtani a hatóságokhoz – vagy éppen, hogy hogyan akarjuk alakítani szabadidőnket és nyári szünetünket.
Érzem, hogy nem beszélünk nyíltan a döntéseinkről.
Néha olyan egyedül érzem magam.
Társam azt mondja: Tedd úgy, ahogy gondolod! Én pedig szeretném megbeszélni vele a döntéseket.
Társam azt is értésemre adja, hogy gyakran egyedül hagyom, és ráhárítom a döntést anélkül, hogy megbeszélnénk egymással.
Eléd tárom hétköznapjainkat azzal a sok-sok dologgal, amiben döntenünk kell.
Áldd meg döntéseinket!
Mutasd meg nekünk, mit kell a hétköznapok során megváltoztatnunk vagy tisztáznunk ahhoz, hogy könnyebben boldoguljunk egymással és a mindennapok kihívásaival!
Néha megbénít minket a félelem: attól rettegünk, hogy döntéseinkkel megsértjük a másikat, mivel görcsösen ragaszkodunk saját elképzeléseinkhez.
Ajándékozz nekünk figyelmes szívet, hogy igazán meg tudjuk hallgatni egymást, és közösen tudjunk figyelni a te hangodra, amely megmutatja a helyes együttélés útját! Ámen.

Anselm Grün könyve foglalkozik a döntéssel a Lukács-evangéliumban, a döntés akadályaival, és sorra veszi a különböző döntésfajtákat. Különbséget tesz életre szóló, partnerkapcsolati, munkahelyi, hétköznapi és lelkiismereti döntések között.

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Anselm Grün: Mit akarok? A döntés bátorsága (2.900 Ft)
• Anselm Grün további könyvei

Istenem… Miért?

Henri Grouès francia katolikus pap, a szegényeket és menekülteket támogató Emmaüs szervezet alapítója 1912-ben született Lyonban és 2007-ben hunyt el. Mélyen vallásos családban nevelkedett, már 16 évesen ferences szerzetes szeretett volna lenni. Később belépett a kapucinusok közé, ahol a Philippe nevet kapta. 1938-ban szentelték pappá. 

Élete mozgalmasan telt, volt független képviselő is, majd figyelme a koldusok és nyomorban élők felé fordult. 1949-ben alapította meg az elsősorban hajléktalanokat támogató, világi Emmaüs közhasznú egyesületet. A mára már az egész világot behálózó Emmaüs közösségek újrahasznosításból származó anyagok és tárgyak eladásából, valamint lakásépítésből tartják fenn magukat.

Pierre abbé 1954 hideg telén rendkívüli hírnévre tett szert, amikor hajléktalanok százait fenyegette fagyhalál. A fiatal pap február 1-jén a „jóakarat fellázadására” szólította fel honfitársait a Radio-Luxembourg (RTL) adón: „Barátaim! Segítség...! Egy nő ma éjjel 3-kor megfagyott a Sébastopol körút járdáján, kezében szorongatva a papírt, mellyel tegnapelőtt kilakoltatták...” Felrázó beszédében 500.000 takaró, 300 nagy sátor, 200 katalitikus kályha összegyűjtését sürgette. A felhívásra 500.000 francia frank adomány gyűlt össze. Az Istenem... Miért? című könyve a mai könyvszerda témája. Ez az egyik legismertebb munkája, amelyben körvonalazódik előttünk az atya személyisége.

Az istenkapcsolatról, az Istenre találásról elmélkedik a következőkben, és kifejti, hogy minden ember ösztönös vágy a Jó, amely egyúttal az istenszeretethez is elvezet. „Minél többet elmélkedem a Szeretet-Isten misztériumán, annál inkább meggyőződésem: lehetetlen, hogy ha egy személy – angyal vagy emberi lény – teljes világosságban szemlélheti az Istent, képes legyen szabadon elutasítani őt. Elméletileg egyedül önmagunk bálványozása képes visszautasítani Isten szeretetét azért, hogy ne függjön senkitől. Ez lehet a pokol. De a gyakorlatban képtelen vagyok felfogni, hogy egy lény szabadsága teljes birtokában, teljes világosságban ott állva a Jó és a Rossz előtt, a Rosszat válassza.” Pierre atya úgy véli, hogy aki a rosszat választja, azt bizonyára valamilyen negatív élmény érte a múltban. Ha azonban sikerül megszabadulnia ezektől a rossz élményektől, képesség válik a Jó befogadására.

Számos napjainkban érdeklődésre számot tartó kérdésre is válaszol az atya. Megosztja véleményét az olvasóval többek között a házasság és papi hivatás kérdésében is. „Ami engem illet, házas emberként vagy szerelmi viszonyban élve sosem tehettem volna azt, amit tettem. Ez a hivatás teljes elkötelezettséget követelt. Egyébként meggyőződésem, hogy az Egyházban szükségszerűen lenniük kell nős papoknak és nőtleneknek is... Jézus elhívott nős apostolokat – mint Péter –, és nőtleneket is, akik minden bizonnyal azok is maradtak – mint János.” Foglalkozik a vágy fogalmával és azzal, hogy miként kell megbirkóznunk vele. „Amikor az ember tudja, hogy ami után vágyik, elérhetetlen, akkor el kell hárítania azt. Nem szabad engedni, hogy a vágy meggyökerezzen. Az önként elfogadott szolgaságról beszélek. Mindez semmivel sem csökkenti a vágy erejét, és velem is előfordult, hogy egy időre engedtem neki, de sosem volt rendszeres kapcsolatom, mivel nem engedtem, hogy a vágy meggyökerezzen bennem. ”

Miért éljünk? – teszi fel a szerző a kérdést az atyának, aki erre a szeretet és a boldogság fogalmával felel. Szerinte a szeretet azt jelenti, hogy boldoggá tesz bennünket a másik ember öröme. Ha pedig szenvedni látjuk, az nekünk is fáj. „Az élet nem más, mint egy kis idő, ami szabad lényeknek adatik arra, hogyha úgy tetszik, megtanuljanak szeretni, azzal a bizonyossággal, hogy a gonosz ellen kell küzdenünk. A teremtés értelme, hogy a szeretet válaszoljon a szeretetre. Ha nem létezne ez a csúcspont, ahol egyszer csak két szabad lény egymásnak adhatja magát és szeretheti egymást, az egész teremtés abszurd lenne.”

A szeretet és boldogság további kapcsolatát kutatva kifejti, hogy fontos megkülönböztetni egymástól a két érzelmet, s a hangsúlyt a szeretetre fordítani, hiszen a szeretet hozhat igazi boldogságot az ember életébe. „Természetesen minden ember arra törekszik, hogy boldog legyen. De a hiteles keresztény élet nem azt jelenti, hogy mindenáron keressük a boldogságot. Hanem azt, hogy megtanuljunk szeretni, bármekkora árat is kelljen fizetnünk érte.”

A szerző hangsúlyozza, az élet természetes velejárója a szenvedés is „szenvedünk testileg, erkölcsileg, lelkileg. Szenvedünk, mivel ez vagy az nem lehet a miénk, azután szenvedünk, mert elveszítjük.” Ez viszont az élet természetes velejárója, mindannyiunk osztályrésze. „Az élet értelme így egyfajta aszkézis lesz, és egy szigorú erkölcsiség, amely minden szenvedés alapvető okának, a vágynak kiküszöbölésére irányul.”

Pierre atya  határozottan megfogalmazza véleményét a papok nőtlensége és házasodása, a homoszexuális párok házasságkötése és gyermekvállalása, a nők pappá szentelése, valamint a bálvány, az eredeti bűn, az Eucharisztia fogalmai, továbbá a Szentháromság, a pokol és a szabadság kapcsán. Pierre atya könyvében nyíltan fogalmaz, véleménye a nem hívők körében is érdeklődésre számot tartó kérdésekben gyakran katolikus körökben is megosztó.

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Abbé Pierre: Istenem... miért? (1.900 Ft)