Kétarcú ünnepvárás

Kiktől is hallhatnánk legszebben az ünnepről, mint legnevesebb  teológusainktól, lelkipásztorainktól, íróinktól és költőinktől. Vasárnap meggyújtottuk az adventi koszorú első gyertyáját. Mindenkinek mást jelent az ünnepvárás, különbözőek vagyunk, különbözően éljük meg ezeket a napokat, amelyeket már évszázadok óta misztérium övez. „Kétezer esztendő hajol össze ilyenkor: megelevenedik az, ami akkor Betlehemben történt, de életre kel két évezred áhítata is, amely a valós történetet tovább írta, színezte” – írja mai könyvünk előszavában Lukács László. 

Még az ünnepre való készülődés – rohanás – megkezdése előtt érdemes időt szakítani arra, hogy átgondoljuk a következőket: hogyan szeretném tölteni ezt a négy hetet? Hogy tudom méltó módon megélni a várakozást? Fontos-e számomra a lelki töltekezés vagy csak a decemberi kirakatcsillogást és ajándékvásárlást várom?

A hajnali roraték mellett este is szakíthatunk időt lelki töltekezésre. Vajon mások hogyan élik meg az ünnepvárást? Erre keresik a választ a „Karácsony fényei” című könyv válogatott versei, elbeszélései, személyes vallomásai és olvasmányos teológiai elmélkedései.

Pilinszky János „Hitünk titkairól” című írásában megerősíti az olvasót abban, hogy a várakozás nem kisebb öröm, mint maga az ünnep, s kifejti, hogy a helyesen, mélységes türelemmel várakozó ember épp a várakozás legnehezebb pontján lép túl, a monotonitáson.

„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi »meglepetés«, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”

Ottlik Géza arra keresi a választ, hogy neki kicsoda Jézus? Majd kifejti, hogy nyelvtani szabályaink, szókincsünk és gondolkodásunk nem teszi lehetővé, hogy verbálisan kifejezze, számára ki is Jézus. Mégis megpróbálkozik a válasszal: „Uram és Megváltóm.” – majd hozzáteszi: „A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem, létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani.”   

Visszakanyarodva Pilinszkyhez, a következőket írja „Katolikus szemmel” című írásában: „Az ünnep nemcsak »ránk köszönt«, az ünnepet ki is kell érdemelnünk. Annak, akinek az ünnepet már csak az idő körforgása hozza meg, annak számára lassan kihűl a karácsony melege, kiürül jelentése, míg végül kínos teherré válik. A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a »pillanat« nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.”

Advent kapcsán sokan elmélkednek az idő és az öröklét kapcsolatáról. Borbély Szilárd vallja, hogy a betlehemi istálló fölött ragyogó csillag a látás és a világosság jelképe. A csillag azt jelzi, hogy épp a földön történik valami, ennek kezdete azonban az égben volt és ott is lesz vége. „A kozmikus mindenség örökkévalóságát megtöri a csillag fénye, amely jelzi az élet pillanatát, amely az időben tovahaladó és megállíthatatlan, kezdettel és véggel bíró élet maga. Mert a legnagyobb csoda az élet.”

A kutatók azt mondják, az Egyház 354-ben vezette be hivatalosan a karácsony megünneplését. Hosszú időnek kellett eltelnie azonban ahhoz, hogy az emberek szívében is ünneppé válhasson.

A külföldi szerzők közül a teljesség igénye nélkül megemlítjük Karl Rahnert, Richard Rohrt, Anselm Grünt és Thomas Mertont, akik egy-egy oldalon írják le gondolataikat az ünnepről. A magyar lelkipásztorok között találjuk többek között Várszegi Asztrikot, aki személyes hangvételű vallomását osztja meg az olvasóval. „Édesanyám egészen kicsi gyermekként ölébe ültetett, kezébe vette kezemet és együtt rajzoltunk keresztet a homlokomra. Így tanultam meg a keresztvetést és Jézus nevét...”

Jelenits István arról elmélkedik, hogy hétköznapjainkat a pillanat határozza meg, így amikor másnap felébredünk, szinte már nem is emlékezünk a tegnap örömeire, gondjaira. Az ünnep állandóságot hoz a múló időbe. „Emlékeket őriz és idéz, a karácsony például egész életünk emlékeit, akár csak azzal is, hogy elővéteti velünk a régi karácsonyfadíszeket, megzendíti azokat az énekeket, amelyeket gyerekkorunkban anyánktól, apánktól hallottunk... Hétköznapi munkánk is bekapcsol minket ez emberiség nagy közösségébe. Csakhogy erre épp munka közben nemigen gondolunk. Az ünnep viszont bátorít arra, hogy eszünkkel, szívünkkel bejárjuk azokat a messze ágazó kapcsolatokat, amelyek a többi emberrel összefűznek. A karácsonyi ajándékok, az ünnepi asztal gazdagsága nemcsak a test öröme, hanem a léleké is...”

S ha már jócskán benne vagyunk adventben és mindössze néhány nap van karácsonyig, fellapozhatjuk a kötetben található karácsonyi verseket is, amelyekkel legnagyobb költőink – Babits Mihály, Juhász Gyula, József Attila, Sík Sándor, Pilinszky János és mások – ajándékoztak meg bennünket.

Ady Endre: Karácsony

1.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

2.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,   
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

3.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.   
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.   
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Karácsony fényei - Vallomások, elbeszélések, versek (2900 Ft)

Látta és hitt - A torinói lepel üzenete

Miért kaptuk Istentől a torinói halotti Leplet? Hogyan tanít ez a különleges ereklye Istenről, Jézusról, emberségről, szenvedésről és szeretetről? Giuseppe Ghiberti, a torinói Lepel kivételes ismerője, s több mint fél évszázada gyakori szemlélője arra hív, hogy vele együtt keressünk választ ezekre a kérdésekre. A Lepelnek üzenete van számunkra, amelyhez nem a részletekbe vesző tudományos elemzéssel, hanem a türelmes és szeretetteljes elmélkedéssel és szemlélődéssel közelíthetünk.

„A tisztelet a valóság, a Lepel valósága, részletei iránt átérzik a szerző minden szavából, aki fél évszázada a torinói Lepel közeli szemlélője, tudományos megismerésének nyomon követője, az utóbbi években egyházi megbízottja. Ugyanakkor átjárja a hit, amely nem kevesebb a tudásnál, és nem is mond ellent neki. Inkább olyan hit, amely Istenbe kapaszkodik, hogy a valóságot teljes egészében megismerhesse, s a láthatóban felfedezze a láthatatlan kézjegyét” – írja Giuseppe Ghiberti könyvének előszavában dr. Martos Levente Balázs atya, a mű egyik lektora, aki nem mellesleg a Szombathelyi Egyházmegye papja és a Győri Hittudományi Főiskola és Szeminárium prefektusa. Balázs atya kiemeli, hogy a torinói Lepel az élet sokféle oldalára fényt vet. Ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „Úgy gondolom, ez a keresztény világszemlélet szíve: minden emberi készségünket és képességünket használni abban az egyetlen igazi szabadságban, amelyet Istentől kaptunk, s amely Istenhez vezet.”

Az ereklyét sokféle eljárással vizsgálták már, hogy fény derüljön keletkezésére, mibenlétére. A szerző, Giuseppe Ghiberti – akit az internetet böngészők általában párbeszéd közben, tudósokkal, papokkal és riporterekkel láthatnak – bár nem részletesen, de foglalkozik ezen tudományos kutatások eredményeivel. Ezeket valaki elfogadja, valaki nem. Valaki hisz abban, hogy a Lepel Jézus halotti leple volt, mások nem. Martos Levente Balázs atya azt tanácsolja, hogy Ghiberti „könyvét olvasva beszélgessünk nemcsak vele, hanem a Lepellel. Kérdezzük magát a Leplet is, hogy mit mond el nekünk Istenről, Jézusról, mit mond önmagunkról, és mit mond a világról, amelyben a hitünk szerint »testté lett az ige«, a láthatatlan isten megmutatta önmagát.”

Milyen régi valójában ez a vászon? És hogyan keletkezett rajta a képmás? Önkéntelen kérdések ezek, a maguk nemében nem mondhatók különlegesnek. Természetes, hogy felvetődnek és hogy az ember szenvedélyesen keresi rájuk a választ. „A Lepel üzenetet hordoz magában. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy Isten azért adta nekünk a Leplet, hogy figyeljünk erre az üzenetre. Könnyen belátható, hogy a Lepel egy halálig tartó szenvedés történetét meséli el. A Leplen kirajzolódó kép részletei arról beszélnek, hogy személyük belehalt szenvedésébe, s hogy ezt a halált keresztre feszítés okozta” – véli a szerző. Szerinte kétféleképpen tekinthetünk az ereklyére. Vizsgálhatjuk fizikai valójában és magára az üzenetére is figyelhetünk. Maga a tárgy természetesen számos kérdést felvet ma is, ezekre azonban nem tudunk teljes bizonyossággal válaszolni. A Lepel üzenete azonban bizonyosságként juthat el azokhoz, akik azt hagyják. 

Amikor emberek a Lepelről vitatkoznak, hamar eljutnak Jézushoz is, és minden bizonnyal emiatt olyan híres és érdekes az ereklye. A szerző válasza arra a kérdésre, hogy miért kaptuk Istentől a leplet, a következő: „azért, hogy ösztönzést nyerjünk és bátrabbá váljunk a személyes párbeszédre az Úr Jézussal... A kutatás, éppen hosszú és szerteágazó természetéből adódóan, türelemre int. Elfogadjuk az Úr nekünk adott ajándékait, olyan lehatárolt formában, ahogy ő kínálja nekünk. Az Úr megmutatja nekünk, hogy milyen, előttünk még ismeretlen határ elfogadását kéri tőlünk: egy pontig ismeretet és bizonyosságot kapunk tőle, ettől kezdve pedig türelemre, alázatra és annak elfogadására hív bennünket, amit az ő legfensőbb jósága megszab.”

A Lepel és a Szentháromság kapcsolatát vizsgálva a szerző felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy az ábrázolások egy ritka változatán a kereszt helyén a földre terített Lepel látható. Ez „egyfajta művészi szabadság megnyilvánulása, ugyanakkor jelzésértékkel is bír: azt a felfogást tükrözi, amely a Leplet szorosan összekapcsolja Jézus személyével, a Fiúéval, egészen odáig, hogy a Szentháromság ábrázolásakor a Lepel jeleníti meg őt” – véli a szerző, majd a Lepel és Jézus kapcsolatát vizsgálja. Sokak számára talán ez lehet a legtöbb kérdést kiváltó téma, s ez elvezet a szerző azon megállapításához, hogy az ereklye évszázados tiszteletének titka annak érzelmi többletjelentésében és a szemlélő magatartásában rejlik, aki tekintetét a  „kirajzolódó arcra szegezve önkéntelenül is kapcsolatba hozza azt a Jézus élete végén bekövetkező eseményekkel, és amennyire ez a történetfontos számára, annyira természetesen érzelmileg is kötődni fog a Leplen látható képmáshoz.”

Ghiberti atya könyvében – a tudományos kutatások eredményei mellett – vizsgálja a Lepel és az Eucharisztia, a Szent Szűz, a szentek, ember és test, öröm és szenvedés, öregkor és halál, továbbá a papság kapcsolatát, valamint az ezek mögött meghúzódó lelki tartalmakat, s kutatja a Lepel évszázados titkát.

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Giuseppe Ghiberti: Látta és hitt - A torinói lepel üzenete (1490 Ft)

Ünnepeinkről XVI. Benedek emeritus pápa szemével

A remény forrásaiból meríteni egyrészt nagyon is valóságos lelki igényt elégít ki, másrészt semmihez sem fogható spirituális élményt – lényegében az élet Urával való találkozást – jelent minden ember számára. Mert a megtisztulást és erőgyűjtést kínálják ezek a források. Élő vizük a krisztusi tanítás igazságaiból tör elő, amelyekre a legerőteljesebben az egyházi év nagy ünnepein emlékezünk.  

 

A szerző, Joseph Ratzinger, vagyis XVI. Benedek emeritus pápa az üdvtörténet jelentős állomásainak gyakran meglepő mélységű mondanivalóját fejti ki e könyvében, rendszerint egy-egy képzőművészeti alkotás sokszor többrétegű és egyre bensőségesebb jelentésének feltárásával.  A műalkotások esztétikai-tartalmi bemutatása és az ünnepek vallásos jelentőségének kifejtése együttesen valósítják meg a szerző szándékát: a keresztény remény értelmes voltának és fontosságának felismerését.

Néhány nap múlva elkezdődik az advent, a könyv karácsony ünnepével foglalkozik elsőként. A szerző rögtön az elején leszögezi, hogy a keresztények legnagyobb ünnepe nem a karácsony, hanem a húsvét, hiszen „az egyházi év ünnepei először is nem Krisztus születése időpontjának figyelembe vétele alapján, hanem az ő feltámadásában való hitből alakultak ki. A keresztény hitet ugyanis valójában csak a feltámadás ténye alapozta meg és ez hozta létre az Egyházat.”

Jézus születésének időpontját először Római Hippolytosz erősítette meg Kr.u. 204-ben, és valószínűleg Lukács evangéliuma is ezt a napot jelöli meg. A karácsony megünneplése a keresztény közösség körében csak a 4. században terjedt el, amikor a római napisten ünnepét kiszorította, és „Krisztus születését az igaz világosság győzelmeként hirdette meg.”

Leginkább azonban Assisi Szent Ferenc nevéhez köthető, hogy a karácsony még a húsvétnál is kedveltebb ünneppé vált. „A híres grecciói karácsony megünneplését, melyre szentföldi útja és a római Santa Maria Maggiore-templom jászlánál tett látogatása indíthatta őt: a közelség, a valóság vágya, az az óhaja, hogy Betlehemet teljes valóságában tapasztalhassa meg, a gyermek Jézus születése feletti öröm közvetlen élménye lehessen, és azt összes barátaival megoszthassa. A grecciói éjszaka a karácsony ünnepét egészen új ajándékként adta a kereszténységnek... különös bensősége és emberiessége Istenünk emberszeretetét közölte a lelkekkel és a hitnek új dimenziót adott.”

Minden jászolábrázoláshoz hozzá tartozik az ökör meg a szamár. Ezek az állatok az Ó- és Újszövetség egységében való hite által a karácsonyi esemény kísérői lettek. „Az ökör ismeri gazdáját és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni.” (Iz 1,3)

A középkori ábrázolásokon feltűnik a szemlélőnek, hogy e két állatot a Kisjézus mellett mindig szinte emberi arccal ábrázolják, értő tisztelettel állnak és hajolnak meg a kisded előtt. „Ez így logikus is volt – írja a szerző –, hiszen e két állat prófétai rejtjelnek számított, amely mögött az Egyház titka rejtőzik, a mi titkunk, a miénk, akik ökrök és szamarak vagyunk az Örökkévalóval szemben.” A jászol előtt azonban megnyílik a szemünk. A szerző a mai emberre is vonatkoztatja ezt a képet, s teszi fel a következő elgondolkodtató kérdéseket: „Ki ma az ökör és a szamár, ki a »népem«, amely nem tud semmit megérteni? Miért van az, hogy az oktalanok felismerik a valóságot, az okosok pedig vakok? Azért vagyunk talán olyan távol az istállótól, mert mi ahhoz túl finomak, túl okosak vagyunk?”

•     •     •

A szerző a könyvében Szent Pál apostol megtérése kapcsán a harcoló és szenvedő emberről elmélkedik.

„Ahol nincs meg a készség a szenvedések vállalására, ott hiányzik a hitelességnek az Egyház számára is nélkülözhetetlen bizonyítéka. Az Egyház harca mindig csak azoknak a harca lehet, akik önmagukat áldozzák fel, vérüket ontva.”

Pál attribútuma a kard. »A jót megharcoltam« – mondta Pál élete vége felé közeledve. Az ehhez hasonló megnyilatkozásai miatt gyakran említik harcosként, a tettek embereként, a kard viszont nem erre, hanem Pál kivégzésének módjára is utal. Viszont azt is tudunk kell, hogy a kard a Szentírásban Isten Igéjének jelképe, „mely »eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb... megítéli a szív gondolatait és érzéseit.«” Pál ezt a képzeletbeli kardot forgatta, s nyerte meg az embereket Isten országának.

„...az igazság mellett közömbösen elnyargaló élet gyakran kényelmesebbnek tűnik, mint az igazságigényes élet, sok embert dühít az igazság, ezért akarják azt gúzsba kötni, elnyomni vagy kitérni előle. Melyikünk tagadhatná, hogy őt már többször is bosszantotta az igazság? Ki állíthatja közülünk, hogy még sohasem próbált ellopakodni az igazság mellett?” – elmélkedik a szerző Szent Pál példája kapcsán.

 •     •     •

Szent Péter széke és  a  római templom katedra-oltára kapcsán az emeritus pápa a következő motívumokat emeli ki és elmélkedik róluk: az ablakok, amelyeken beáramlik a fény és összekapcsolják a templomot az egész teremtéssel; az aranyozott bronzból készült üres trónszék, amely a maga ürességével Szent Péter hivatalának folyamatosságát, folytonosságát jelképezi. „Az apostol széke felségjel – trónja annak az igazságnak, melynek hirdetése ... az ő és utódai feladata lett.”

•     •     •

Húsvét kapcsán a következőket vallja előző szentatyánk: „itt Isten nem a mi meghitt, családias életünkbe lépett be, hanem ennek korlátait áttörve egy új, a korláton túli térbe hatolt. Már nem utánunk jön, hanem előttünk jár és fáklyájával egy ismeretlen messzeségbe világít bele, hogy az ő követésére bátorítson minket. Mivel azonban mi csak azt ismerjük, ami a halálon innen van, saját tapasztalataink egyikét sem tudjuk ezzel a hírrel kapcsolatba hozni” – véli a szerző, aki e három általunk kiemelt témán kívül elmélkedik még Krisztus mennybemeneteléről; a Szentlélek és az Egyház kapcsán a pünkösdről; a római San Clemente-templom mozaikját segítségül hívva az Úrnapjáról; valamint a búcsú jelentéséről és a mindenszentek ünnepéről is.

A könyv a Bajor Rádióban elhangzott elmélkedéssorozat alapján készült el abból a célból, hogy a Katolikus Egyház legszebb ünnepeit egy-egy művészettörténeti remekmű segítségével világítsa meg Joseph Ratzinger.

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Joseph Ratzinger: A remény forrásai - Gondolatok az üdvtörténet nagy ünnepeiről (790 Ft)

Helytállni egy másik világban is

Önéletrajzi könyvet vesz kézbe az olvasó. Guy Gilbert 1935-ben született, francia katolikus pap. A könyv vagány címe és borítóképe – amelyen maga a szerző látható – előrevetíti az írás stílusát is. A szerző hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozik immár évtizedek óta. Célja, hogy szebb jövőbe vetett hitet plántáljon az utcai suhancokba, és egy emberibb világ felé vezesse őket.  

 

Gilbert atya a társadalom perifériájára szorult, Párizs külvárosaiban lakó és segítségre szoruló emberek között dolgozik nap mint nap. Stílusa, életritmusa és temperamentuma is ezekhez a feltételekhez igazodott. Nehéz feladat az övé, mégis vállalta, de vajon milyen indíttatásból? Erről a következőket írja: „Az a békéért harcoló és nevelő pap, akivé váltam, a háborúban formálódott. A vállvetve folytatott harc megtanított, hogy az emberi jogok védelmének zászlaját sosem szabad levonni. Ebből nem engedek.” Gilbert Algériában végzett katonai szolgálatot, rengeteg erőszakot és halálesetet látott ezekben az években, míg végül 1960-ban leszerelt.

Hosszú útkeresés után végül papként Párizsba került négy olyan lelkipásztor mellé, akik a külvárost járták. A város peremén farkastörvények uralkodtak, amelyeket először ki kellett ismerni, majd az elfogadás végett látszólag – külsőleg is – beleolvadni abba a környezetbe. Guy Gilbertnek emiatt két „harci” öltözete volt. Az egyik a miseruhája, a másik pedig a bőrdzsekije. Védenceihez hasonult abban is, hogy megnövesztette a haját, átvette szófordulataikat és gyakran motorozott. Ám önmagában sem a szóhasználat, sem az öltözet, a külsőségek utánzása nem volt elegendő ahhoz, hogy elnyerje a tinédzserek tiszteletét. „Szeretnem kellett őket, és nem akárhogyan. Velük élni olyan, mintha sportolnál. Maratoni kitartás kell hozzá, és főleg az íratlan szabályok ismerete... A reverendától a papi civilig, a civil ruhától a csavargópáncélig könyörtelen, de szép időket éltem át. Egyik időszakot sem tagadom meg. Számomra két időszak közötti valamennyi átmenet jel volt, felszólítás a változásra. Ma két harci viseletem van: a miseruhám és a bőrdzsekim.”

Guy Gilbert prostituált fiatalokkal, trágárul beszélő drogosokkal, munkanélküli, a világban helyüket nem találó fiatalokkal találkozik minden nap. Időnként elkerülhetetlenek a konfrontációk és a tapintatlan kérdések, legyen szó például a papi hivatásról. A lelkipásztor egyik fő feladata, hogy tiszteletet vívjon ki magának, s megtanítsa a durva fiatalokat a saját és mások személyiségének, életének a tiszteletére is. Ehhez azonban kitartásra és rengeteg energiára van szükség. „Nagyon fontos számomra, hogy kiadhassam magamból a hét során magamba szívott erőszakot. A bumerángelv értelmében ez felszabadít a stressz alól. Pszichológiai és intellektuális szinten ezek az előadások nyugtatóan hatnak rám, és azt is lehetővé teszik, hogy a kérdések és válaszok tükrén keresztül sok mindent megértsek. Tíznaponként eltűnök negyvennyolc órára valamelyik szemlélődő rend kolostorának mélyén, hogy befogjam a szám, és Jézus Krisztusra figyeljek. Mindenekfelett hiszek az ima erejében... Ima nélkül tönkrementem volna. Az imádság nélkülözhetetlen a cselekedetekhez. Az imának köszönhetően a cselekedet alázatossá válik... Imádság nélkül minden merő hajsza volna... Visszavonulok a szerzetesek közé, hogy bekapcsolódjam imáikba, és kérjem tőlük: imádkozzanak, hogy Isten kegyelme őrködjön a csapatom felett...”

A bőrdzsekis papot becsülik a fiatalok és ragaszkodnak hozzá. Ennek titka szerinte az Istennel való bensőséges kapcsolatában és a munkáját segítő közösség erejében rejlik. „A zsebemben semmi nincs, de a papságom varázslatos erőt jelent, amely anélkül teszi lehetővé ennek az önátadásnak a vállalását, hogy beleszakadnék: ez a ’fortély’ Isten kegyelme. Ez tesz képessé arra, hogy olyan kapcsolatokat alakítsak ki, amelyek intenzitásukra nézve egyszerre közeliek és távoliak... Saját szavaik nyomán megismerem, aztán felajánlom Krisztusnak a fiatalok szenvedését... Bármit hallok és élek át a nap folyamán, azt minden este Istenre bízom. Az alvilágban való tartós jelenlétemnek ez a legelső, nélkülözhetetlen erőforrása.”

XVI. Benedek pápa és Guy Gilbert atya

Guy Gilbert állítja, egy-egy elkövetett bűn mögött mindig egy elrontott élet áll. Az embertársunkkal való megfelelő kapcsolat kialakítása talán bepillantást enged az illető életútjába, s akkor „nagyon erős kötelék alakulhat ki köztünk. Az a feladatunk, hogy mellette állva megtaláljuk a remény útját. Az a ragyogó diadal, ha megőrizzük, ami emberi... Országunk az emberi kapcsolatok drámai hiányától szenved. Ez korunk egyik főbűne. Ha egy nap megértjük, hogy minden emberi lény egy fénysugár, akkor leomlanak a korlátok.”

Gilbert atya a következőképpen elmélkedik a papságról: „a pap alapvetően a láthatatlanság embere. Isten szolgáiként cipeljük magunkban az Urat papságunk karizmája által. A láthatatlanról teszünk tanúságot. Ezen sokkal gyakrabban el kellene gondolkodnunk. Emberek vagyunk, de különös módon Krisztust hordozzuk, hogy másokat is részesítsünk belőle. Ez cölibátusunk rejtett misztériuma. Ha a közösség javán munkálkodunk, a hívek barátsága megadhatja a szolgálatunkhoz szükséges energiát és örömet.”

Guy Gilbert szókimondó önéletírása valós történeteket, szituációkat, konfliktusokkal terhelt beszélgetéseket sorakoztat fel és nehéz sorsokkal, félresiklott életutakkal ismerteti meg az olvasót. Mégis felemelő olvasmányt vesz kezébe, aki kinyitja a könyvet, hiszen a felelősségvállalás, a küzdelem és az istenszeretet hatja át az atya gondolatait, cselekedeteit.

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Guy Gilbert: Egy bőrdzsekis pap vallomásai (2200 Ft)

Kalandozások a regék és mondák világában

Kalandra és felfedezésre hívnak mai magazinunk könyvei. Hat-tizenkét éves gyerekek eredhetnek a legendák és rég elfeledett történetek nyomába. A magyar történelem filmkockái elevenednek meg, különböző korok különböző embereit és csatározásait ismerhetik meg a kalandvágyó vagy történelemkedvelő kis olvasók. 

A legszebb magyar történelmi elbeszéléseket sorakoztatja fel Kindelmann Győző a „Rákóczi harangja, Hunyadi kardja” című könyvében (40 történet). A magyar nép mondakincse elevenedik meg a könyv lapjain. Olyan történetek, amelyek sokáig csak szájhagyomány útján terjedtek, majd legnevesebb íróink – Jókai, Mikszáth, Móra, Krúdy és Benedek Elek – papírra vetették őket, megőrizve e kincset az utókornak is. A honfoglalástól egészen az 1848–49-es szabadságharcig kísérhetjük figyelemmel őseink csatározásait, hősies küzdelmeit, s a könyv illusztrációi segítségével egyes korok harci felszereléseit is tanulmányozhatják a gyerekek. Várak, lovasok, gyalogos vitézek, címerek, zászlók, fegyverek és harci viseletek kötik le a könyvet lapozgatók figyelmét.

Megismerkedhetnek Nimróddal, Hunorral és Magyarral, Árpád vezérrel s a vele együtt harcoló ősmagyar lovas íjászokkal (megnézhetik fegyvereiket, viseletüket). Kiderül, mi a vérszerződés, kik kötötték, és mi lett a magyarok sorsa Árpád halála után. A könyv lapjain megelevenednek az ősi magyar kultúra elemei. Az olvasók megismerkedhetnek Botond vitézzel, aki „köpcös, tagbaszakadt ember, a legkisebb vitéz a magyarok között” mégis puszta kézzel győzi le görög ellenfelét. Vajon hallottak-e már a gyerekek a bujdosó hercegről? Róla Benedek Elek a következőket írja: „Szent Istvánnak, a magyarok első királyának volt az öccse a bujdosó herceg, Béla, s ámbátor a király kedvelte a vitéz herceget, mégsem volt maradása a magyar hazában...” Vajon mi történt vele?

A könyvet lapozgatva olvashatunk az egerek mezejéről, láthatjuk a Csicsóvárat, a mongol lovasokat, a nagy magyar nemzetségek zászlóit és címereit, együtt harcolhatunk a janicsárok ellen, megcsodálhatjuk a török könnyűlovasok felszerelését, küzdhetünk a szabadságért Rákóczi oldalán, és megismerkedhetünk a márciusi ifjakkal is. A címnél időzve Móra Ferenc segítségével rögtön kiderítjük, mit lehet tudni Hunyadi kardjáról.

A gyulafehérvári nagytemplom homályos boltozata alatt régi idők óta mutogatnak egy nagy márványkő koporsót. Oldalaiba törököket kergető magyar vitézek vannak vésve, tetején páncélos, sisakos dalia kőből kifaragva. A koporsó rég elfeketedett, márványa összevissza repedezett, a szobornak keze-lába törve, mégis térdet kell ezek előtt a törött, kopott kődarabok előtt hajtani minden magyar embernek.

Mert ez a koporsó Hunyadi János koporsója, ez a kőből faragott levente Hunyadi János képmása, a törökverő hősé, Mátyás király apjáé.

Valamikor több volt ezen a síremléken a drágakő, mint a márvány, de biz’ az mind elkallódott a régi, zavaros világban. Amit a török meghagyott, elvitte a tatár, amit a tatár ottfelejtett, elhordta a német. Levakarták még a kacskaringósra faragott, nagy, furcsa betűk aranyozását is. Nem maradt ott egyéb egy hosszú, kétélű acélpengénél, amely a szobor lábához volt támasztva. Az nem kellett senkinek, mert nem volt rajta semmi ékesség. Meg nehéz is volt, hogy két kézzel alig lehetett megemelni. Az volt Hunyadi kardja. Egyszer aztán ennek is akadt gazdája. Valami gyülevész csapat fosztogatta ki a várost. A vezérük valami Privoda kapitány volt. Ez a Privoda volt az, aki fölkapta a halott hősnek annyi csatában diadalmas fegyverét.

– Minek lesz az neked, Privoda? – incselkedtek vele a cimborái. – Elhúzza azt a káposztatorzsából faragott kardodat.

– Ne tanítsátok ti Privodát – vigyorgott a kapitány –, megér ez nekem egy szakajtó aranyat. Annyit bizonyára nem sajnál érte Kamuti Ferenc uram.  

Kamuti Ferenc volt akkor Magyarország legerősebb embere. Derék, jó vitéz, becsületes magyar, Esztergom város kapitánya. Neki szánta a kardot Privoda, el is vitte hozzá.

– Vitéz nagyuram, elhoztam neked Gyulafehérvárról Hunyadi kardját. Nem illet az mást most nagy Magyarországon, egyedül csak téged. Tudom, nem sokallsz érte száz aranyat meg egy csótáros paripát meg a hozzá való ékes vitézi gúnyát.

Kamuti kezébe vette Hunyadi kardját, forgatta, nézegette, amíg ki nem buggyant a könnye.

– Jaj, mire jutottál, szegény Magyarország! – sóhajtott keserű szívvel, s indult kifelé a fegyveres teremből.

De Privoda ijedten állotta útját.

– Ohó, vitéz uram, hát az én jutalmam hol van?

– Az ám, majd’ elfelejtettem! – mordult rá haragosan Kamuti, s bekiáltott az őrszobába: – Hé, hajdúk, ugorjatok csak ide!

Négy szál legény tisztelegve várta a parancsolatot.

– Szaggassátok le a vitézi gúnyát erről a semmiháziról – mutatott rá a reszkető Privodára –, mert nem illet az ilyen gonosztevőt. Öltöztessétek darócba, aztán kergessétek ki a várból!

Ő maga pedig kiment a bástyafokra, amely a Duna fölött meredezik, megcsókolta Hunyadi kardját, megcsillogtatta a napfényben, s nagyot lendítve a karján belehajította a Dunába.

– Sohase lesz többet emberi kéz, amelyik méltó volna Hunyadi János kardját forgatni.

Hunyadi kardja azóta lent fekszik a Duna fenekén. De mikor a magyart bántják, mindig megmozdul, mintha rég elporlott gazdáját keresné, s olyankor hány a Duna haragos hullámokat.

  •     •     •

S ha már a törökverő Hunyadi János szóba került, nem feledkezhetünk meg fiáról, a nagy uralkodóról, akihez talán a legtöbb legenda és mese kötődik, Mátyás királyról sem. Pósa bácsi öt tanító meséje –Mátyás király, Venetur lencséje, Köszöntet a török császár, A furfangos csizmadia, Hollós Mátyás  – rímekbe szedve elevenítik fel az igazságosként emlegetett uralkodó erényeit és kalandos történeteit.

A kiadványt nagy felületű, színes képek díszítik, így az olvasni még nem tudó gyerekek is érdeklődéssel lapozgathatják.
 

Köszöntet a török császár

Mátyás király a törökök
Várát ostromolja…
Török császár követet küld
A magyar táborba.
Megyen Mátyás király elé
A császár követje,
Mikor épp a török várat
Legjobban lövette. 

Maga Mátyás egy nagy ágyút
Épp akkor sütött el...
Válaszul egy láncos golyó
Mellette süvölt el.
Török várból török válasz,
Meg is felel rája,
Dörgedelmes magyar szóval
Magyarok királya. 

Szól az ágyú…
száll a golyó,
Süvölt innen-onnan...
Szegény követ úgy megijedt,
Azt se tudja, hol van.
„Köszöntet a török császár…”
Mondókája ennyi.„
Köszöntet a török császár...”
Újra elől kezdi. 

„Köszöntet a török császár...”
Egyre csak ezt hajtja.
Mátyás király jóízűen
Nagyot nevet rajta.
„Köszöntet a török császár...”
Mondja szegény mégis.
„Eredj haza! – szól a király –
Köszöntetem én is!” 

A legtöbb gyermek iskolakezdéskor örömmel lapozza fel új tankönyveit, köztük talán az olvasókönyvet is, amely egész tanév során a társa lesz, s minden napra tartogat számára egy-egy új történetet vagy mesét. A mai két könyv olyan történeteket kínál a gyerekeknek, amelyek nagy részével az iskolában nem találkoznak. A történetek színes skáláját felvonultató híres magyar szerzőink igazi példaképeket állítanak a gyerekek elé, és hazaszeretetre, hűségre nevelnek. Sőt olvasás közben a diákok visszacsöppennek a mesék világába, bővíthetik történelmi ismereteiket és a régies szavak felelevenítésével szókincsüket is gyarapíthatják.  

Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Rákóczi harangja - Hunyadi kardja (3200 Ft)
• Tanítómesék Mátyás királyról (2400 Ft)

Mi jön a halál után?

Halottak napjához közeledve Anselm Grüntől a Mi jön a halál után? című könyvbe lapozunk bele.„Halandó és mégis feltámadásra meghívott emberként csak akkor lehetünk hűek lényünkhöz, ha a halált célként, és nem megsemmisülésként fogadjuk el” – írja bevezetőjében a szerző.

A könyv első oldalain az olvasó a pszichológia és a filozófia megközelítése felől ismerkedhet a témával. A könyv fő vázát a halál és az örök élet bibliai képei adják. Egyes pszichológusok véleménye szerint, aki fiatal korában félt az élettől, az idősebb korában félni fog a haláltól is. Az élet első feléhez hozzátartozik, hogy harcoljunk és egy erős ént fejlesszünk ki. Második felének feladata pedig, hogy elengedjük énünket, és a halállal foglalkozzunk azáltal, hogy átadjuk magunkat Istennek. „Az élet delétől kezdve csak az marad eleven, aki az élettel meghalni is akar.” A pszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy„az emberiség általános lelkületének jobban megfelel, ha a halált az élet beteljesülésének és tulajdonképpeni céljának tekintjük, mintsem puszta értelmetlen megszűnésnek.”

Ősidők óta gondolkodik a filozófia a halálról. A görög filozófus, Platón a halált a test és a lélek elválásaként értelmezi. A halhatatlan lélek, amely a testben csak akarata ellenére, mint valami börtönben lakik, ekkor szabaddá válik, és visszatér Istenhez. Karl Rahner teológus abból indul ki, hogy a lélek, mint szellemi életprincípium a halálban más viszonyba lép a testtel. „A lélek elválik a konkrét testtől, ám nem adja fel a világra való irányultságát.” Rahner így magyarázza a lélek viszonyát a világ alapjával: „A halálban az emberi lélek éppen nagyobb közelségbe és bensőbb vonatkozásba kerül a világ egységének azzal a nehezen megragadható, ám mégis nagyon valós alapjával, amelyben a világ minden dolga, már ellentétes hatásából eredően is egymás között kommunikál.”  

Boros László magyar jezsuita így fogalmaz: „A lét a halálba való beletartottságként határozza meg magát, nemcsak azért, mert a halál felé halad, hanem lényege szerint, mert a halál helyzete állandóan megvalósul benne.” Boros László szerint csak a halálban lehetséges a valódi megfeledkezés önmagunkról és a valódi odaadás. A szeretet nem legyőzi a halált, ő maga a meghalás. „Csak a halálban lehetséges a szeretet teljes odaadása, mert csak a halálban tudunk teljesen és feltétel nélkül kiszolgáltatottak lenni. Ezért mennek bele azok, akik szeretnek, olyan egyszerűen és érintetlenül a halálba, hiszen nem az ismeretlenbe vetik bele magukat, hanem a szeretet belsejébe.”

Halála előtti búcsúbeszédében Jézus csodálatos módon leírja, mi vár ránk a halálban. Jézus tudja, hogy meg fog halni a kereszten. Ám úgy értelmezi e halál kegyetlenségét, amely kívülről történik vele, mint saját cselekvését, mint felmenetelt az Atyához. Ő, aki hitében már halála előtt legyőzte a halált, a tanítványokba is hitet és bátorságot akar önteni: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek és helyet készítek nektek, újra eljövök és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.”

Jézus szavaiból megtapasztalható a halál legyőzése. Jézus a halálban előkészíti a lakást számunkra, amelybe a halálban költözhetünk be. A halálban nem valami ismeretlenbe és sötétbe halunk bele, hanem valami ismerősbe. Jézus maga ment oda előttünk, és készített lakást számunkra, amelyben örökké lakhatunk.  

A halál fogalmához kapcsolható a tisztítótűz fogalma is. A könyvben erről is olvashatunk. A tisztítótűz annak képe, amikor létünk felszakad Isten számára. Mivel életünkben újra és újra elzárkózunk Isten elől, ez a felszakadás szükséges és fájdalmas. Az Istennel való eme találkozás fájdalma végeredményben a tisztítótűz. Akkor tudjuk megérteni a tisztítótűz jelentését – véli a szerző –, ha megvizsgáljuk saját szeretetélményünket. „Minél közelebb vagyok a szeretett emberhez, annál erősebben érzem, milyen nagyon elmaradok saját elvárásaimtól. Egy ember szeretete nyit meg engem. Megtisztít attól, ami tisztátalan bennem. A tisztítótűzről szóló keresztény üzenet azt mondja, hogy Isten szeretete mindent megtisztít bennünk, ami homályos maradt, és mindent felszakít, ami elzáródott.”

Halottak napja kapcsán felmerül a kérdés, hogyan közelítsünk az ünnephez és ezzel együtt elhunyt szeretteink emlékéhez, s hogyan élik meg a hívők vagy a nem hívők ezt a napot. Anselm Grün hangsúlyozza, keresztényként nem kell félnünk elhunyt hozzátartozóinktól, és nem kell áldozatot hoznunk, hogy biztosítsuk támogatásunkat. „Az elhunytaknak nincs szükségük áldozatainkra. S Istennek sincs szüksége áldozatunkra. Hihetünk abban, hogy az elhunyt hozzátartozók Istennél vannak. Ám, ha imádkozunk értük vagy áldozatot hozunk értük akkor ezt szeretetünk kifejezéseként értelmezhetjük. Meg akarjuk mutatni nekik, hogy nem felejtettük el őket, hogy fontosak számunkra. S ezzel arra szeretnénk kérni őket, hogy támogassanak bennünket utunkon. Ám az elhunytak nem önmaguktól rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy segíteni tudnak nekünk. Istenben vannak.”   

Anselm Grün felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a halál gondolata intenzívebbé akarja tenni életünket, hogy minden érzékünkkel éljünk. S arra akar hívni minket, ebben a világban legyünk tanúi annak a reménynek, amely túlmutat ezen a világon. „Éppen e remény tanúiként válunk áldássá ezen a világon, amely abba az irányba halad, hogy bezárkózzon önmagába” – véli a szerző. A mi reményünk megnyitja a világot Isten felé, a menny megnyílik fölötte, és emberibbé teszi az életet a földön.

Anselm Grün kifejti, hogy ő maga is fél a haláltól, attól, hogy élete végén magatehetetlenné válik és nagy fájdalmak között kell elhagynia a földi életet. Záró gondolatait mégis optimizmus hatja át, amelyet nekünk is érdemes megfontolnunk különösen ezekben a napokban, amikor halottainkra még intenzívebben emlékezünk és értük imádkozunk. „Életem vége nem félelem lesz, hanem Isten felé vezető átmenet. Hiszek abban, hogy a halálban fény vár rám, hogy Isten átölel majd szerető karjával, s tehetetlenségemben és gyengeségeimben átadhatom magam az ő szeretetének. Ez megfosztja félelmemet gyötrelmességétől és kilátástalanságától. Félelmem csak átmenet, nem vég.”

Összeállította: Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Anselm Grün: Mi jön a halál után? - Az élet és a halál művészete (1.800 Ft)

Mágia és hit

Talán mert keveset tudunk róluk, napjainkban kedvelt téma az asztrológia, a spiritizmus, az okkult jelenségek és egyéb ezoterikus praktikák vizsgálata. Korábbi könyvszerdákban már több, a témát kutató könyvet bemutattunk, s a lista talán Kovács Gábor könyvével válik teljessé.

Kovács Gábor katolikus pap könyvében sorra veszi az okkultizmus különböző formáit. Összehasonlítva a valódi hitet és a mágiát nyomatékosítja: „Jézus nem volt varázsló, gyógyító hatalma nem mágián alapult, a hívő imája sem varázslat, a kegytárgyak és ereklyék hívő használata sem. A mágiában viszont valami más van, bármilyen külső hasonlóság legyen is a hit és a mágia között, belső tartalmuk egészen más. A hívő talán nem tudja szabatosan megfogalmazni a különbséget, de világosan érzi. Ebben különbözik a racionalistától, aki mindent mágiának minősít, ami nem esik a fizikai szükségszerűség határain belülre. A racionalista számára babona vagy hit egyre megy. A keresztény számára a hit élet, a mágia bűn.”

A szerző életben megtörtént példákon keresztül mutatja be, hogy létezik működő mágia, s minden mágikus cselekmény manipulatív szándékú megnyílás valamilyen vallási érték előtt. Isten és a szent angyalok viszont nem manipulálhatók. Előfordul, hogy a Gonosz „jó fiú”-nak akar látszani, így például meggyógyít egy súlyos testi betegséget, annak cserébe, hogy megszerezze hatalmát az illető lelke fölött.

A jövendőmondást illetően a könyv szerzője arra figyelmeztet, hogy a jövendőmondó akkor is a hazugság atyjának, a sátánnak szolgája, ha egyszerűen csal és hazudik. Ha viszont ismeri rólam az igazságot, amit természetes úton nem ismerhet, „akkor szorosabban vagy lazábban, burkoltan vagy kifejezetten, kapcsolatban áll a Sötétség Fejedelmével, tőle kap információt. A működő mágia a sátán és a bukott angyalok – démonok – műve.”

Kovács Gábor mágikus technikának tartja a ma oly divatos agykontrollt is, amely Silva-módszerként is ismeretes. A módszer lényege, hogy a félálomhoz közel álló, kreatív-intuitív állapotba kívánja helyezni az agyat, miközben a tudatosságot megőrizve mégis irányítani kívánja az agytevékenységet. Silva úgy gondolja, hogy „az ellazuláskor fellépő alfa-állapot során az emberi elme kreatívabb, és arra alapozza módszerét, hogy ezt az elváltozott tudatállapotot meg kell tanulnunk bármikor előidézni és használni.”

Az elváltozott tudatállapot veszélyes, hangsúlyozza Kovács Gábor, hiszen nem agyunk teljesítőképességét fokozza, hanem védtelenné tesz bennünket a szellemi támadásokkal szemben. A könyv szerzője idéz Péter első leveléből: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el” (5,8). Kovács Gábor figyelmeztet: „Minden módszer rossz, legyen bármilyen ékes homlokzata, ha ajtót-ablakot kinyit az ártó szellemi hatalmak előtt. Az agykontrollban sötét szellemi hatalmak működnek. Sokan számolnak be arról, hogy az agykontroll után félelmet keltő jelenlétet éreznek szobájukban. ”

A szerző könyvében a New Age-ről is ír, erről a témáról már egy korábbi könyvszerdában olvashattak. A zenről azt állítja a szerző, hogy az démoni utánzata a keresztény misztikának. „A zen ugyanis lényegénél fogva elhomályosítja Isten személyességét, s helyébe egy monista hagyomány elmosódott valóságélményét teszi. A hamis istenkép pedig démoni, mint 1Kor 10,20 mondja: »Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek.« Lássunk tehát tisztán, és ne keverjük össze a lelkek megkülönböztetését a természetes emberi értékekről alkotott véleménnyel.”

Kovács Gábor részletesen foglalkozik az angyalok és a démonok szerepével, s így egyáltalán nem bagatellizálja el a Gonosz erejét. Tényként állapítja meg, hogy az ördög létezik és állandóan ott ólálkodik körülöttünk: „... perverz, de magasrendű intelligencia, kutatja, hogyan árthat nekünk, Isten elleni vad gyűlöletében. A figyelmeztető táblákat ki kell tenni. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy féljünk. Éppen azért nem kell félnünk, mert tudjuk, honnan fenyeget a veszély. Részemről semmiféle félelmet nem érzek, amikor az Ellenség szándékait leleplezni törekszem. Jézus Krisztus, amikor meghalt a kereszten és dicsőségben föltámadt, legyőzte a sátánt... Ha Jézus neve van szívünkben és ajkunkon, mi a győztes oldalon állunk.” A szerző idéz Lukács evangéliumából: „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (10,19). Éppen ezért, „Nincs okunk rettegni a Gonosztól. Taposunk rajta!”

Avilai Szent Teréz folytonosan tiltakozik az ellen, hogy imádság közben mi magunk próbáljuk meg leállítani a gondolkodást, vagyis önmagunkat próbáljuk a belénk öntött szemlélődés állapotába helyezni. Az értelem működését egyedül Istennek van joga felfüggeszteni, ha mi magunk tesszük, veszélyes útra lépünk – vallja Szent Teréz. „Gyakran megtörténik, hogy a lélek bizonyos fajta nyugalmi imába merül, amely valami lelki álomhoz hasonlít, s annyira elbódítja a lelket, hogy, ha az illető nem tudja, mi ilyenkor a tennivaló, igen sok időt veszít, kimeríti testi erejét... Mindazt gyanúsnak kell tartanunk, ami annyira rabul ejt bennünket, hogy az értelmünk is elhomályosodik tőle” – idézi Avilai Szent Terézt a szerző, majd hangsúlyozza: „Aki mesterségesen akarja elváltoztatni tudatállapotát, hogy magasabb rendű imaélményhez jusson, az a mágia útjára lép.”

Kovács Gábor könyve segít a tisztánlátásban, s akit esetleg a titokzatosság eddig vonzott, bizonyára sok kérdésére választ kap belőle.

Összeállította: Csuti-Mátyás Zsófia

Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:

• Kovács Gábor: Mágia és hit (1.500 Ft)